Athén

1989. augusztus 2, szerda

Hajnali egykor értünk Athénba, ahol ifjúsági szállók kifutófiúinak garmadája várt minket. Rögtön megtetszett a Hotel Aphrodité, mondván, a szerelem istennőjéről van elnevezve, ott hát a helyünk. Követtük a fiút, de hamar lelohadt a jókedv, amikor kiderült, hogy nincs is üres szoba. A fiú azután kapta a jutalékot, hány turistát tud odavinni, az már nem állt érdekében, hogy elárulja, van-e hely. A szálloda meg úgy gondolta, hogy a hoppon rekedt turistákat majd elhelyezi itt-ott a közelben. Mi persze ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjuk éjszakára, így kaptunk az ajánlaton, hogy a közeli Joy hotelben van még egy kétágyas szoba. Újra hátizsák cipelés, és újra hoppon maradás. Csak a tetőn volt már hely. What a Joy. A 400 drachmát lealkudtuk 300-ra, felkapaszkodtunk a tetőre, ahol szinte egy talpalatnyi szabad hely sem volt, egymás hegyén-hátán szorongott mindenki. Egy sarokban találtunk egy kisebb szabad helyet, a szárítókötelek alatt, oda kuporodtunk le. Bertramot szerencsére most sem hagyta el a humorérzéke. Még délután mondtam neki, hogy nem is ismerkedtünk meg más utazókkal eddig, annyira egymással vagyunk csak elfoglalva. Most persze megkaptam: ez az, amit te szocializálódásnak nevezel. Fekszünk egy tetőn hajnali háromkor több tucat horkoló társaságában, idegenek zoknijaiból csöpög rám a víz, és még a lábam sem tudom kinyújtani... Hajnali hatig tartott a nyomorgás, akkor a tulajdonos hangos tapsolással felébresztette a népet és lezavart mindenkit a tetőről. Csak röhögtünk kínunkban, lépni sem bírtunk az álmosságtól. Első dolgunk volt, hogy találjunk egy normális szállást. A Hotel Artemiszben 2500 drachmáért volt szoba (az előző helyen 4000 lett volna), rögtön lefeküdtünk és gyakorlatilag átaludtuk az egész napot. Csak vacsorára mentunk le az utcára, megkóstoltam a tintahalat, egész jó.

1989. augusztus 3,csütörtök

Ma reggel korán keltünk, hogy még a hőség beállta előtt feljussunk az Akropoliszra. És igen, ott álltam a Parthenon előtt, szerencsére még tömeg sem volt, nyugodtan sétálhattam, nézelődhettem, fotózhattam kedvemre. Majd lesétáltunk az Agorara, azokon az utakon csatangoltunk, ahol előttünk Szókratész is, megnéztük a Theszeiont és a környékbeli emlékeket.

Bertram egyre rosszabbul van, lázas, így hazament lefeküdni. Én még kószáltam egyet a Plakán, megnéztem az egyetemet, a könyvtárat, az Ismeretlen katona sírját a mulatságos őrségváltással, majd néhány bizánci templomot, pl. a kis Metropoliszt és az Ajii Theodorit, no meg Hadrianus diadalívet.

Aztán siettem haza, Bertramnak nagyon fáj a torka, próbáltam neki valami gyógyszert adni, de kiderült, nem tudja lenyelni. Ez gyerekkora óta probléma, egyszerűen képtelen bekapni egy gyógyszert, ezért világéletében mindig injekciót kapott. Injekció nem lévén, mindenféle trükkökkel próbáltam vele megetetni a gyógyszert, pl. süteményben rejtettem el, de nem működött. Megint csak vacsoraidőben mentünk ki, Bertram meg is jegyezte, biztos nászutasoknak gondolnak minket.

1989. augusztus 4, péntek

Délelőtt csak lustálkodtunk, tervezgettük az út hátralevő részét, melyik szigetre is menjünk. Ebéd után aztán összeszedtük magunkat, irány a Nemzeti Múzeum: a Poszeidon szobor, az Athena szobor kicsinyített mása, a Zeusz fej, a therai falfestmények, mükénéi leletek a híres Agamemnon maszkkal.

1989. augusztus 5, szombat

Ma továbbutaztunk a Peloponneszoszi félszigetre. Útközben kis pihenő a korinthoszi csatornánál, nem semmi egy építmény. Meredek, mély falak közt csillog a kék vízsav a fehér hajókkal, leírhatatlan látvány.

Mükénébe nem ment be a busz, csak a szomszéd faluba, így jó három kilométert kellett a tűző napon gyalogolni teljes menetfelszereléssel Mükénébe, majd onnan tovább a romokhoz, jól leizzadtunk. Ekkor kiderült, hogy a romok nincsenek is már nyitva, délután háromkor bezárnak, így a faluban kellett éjszakázni. Az 1862-ben alapított House of Schlieman szállóban aludtunk, ahol Allen Ginsberg, Debussy, Henry Moore, Boris Vian és Jean-Paul Sartre is megszálltak mar előttünk, illusztris társaság.