Thesszaloniki és Delfi

1989. július 27, csütörtök

Zsebemben a diploma, ez az utolsó szabad nyár, mielőtt megkezdődnek a dolgos évek. Irány Görögország. Régóta dédelgetett álmom eljutni ide, kisiskolás korom óta mindig lenyűgöztek a görög istenek világáról szóló történetek, no meg a görög olimpikonokról készült rajzok. Útitársam, Bertram ehhez képest német, de göndör sötétbarna fürjei vannak, így nekem ő is lehet görög isten.

Szerdán korai indulás a Nyugatiból, kellemes útitársak a fülkében, vidám fiatalok. A román és a bolgár szakaszon halálra szekáltak Bertramot, mit keres egy nyugatnémet errefele a vonaton, állandóan elvették az útlevelét, kinyitogatták a csomagjait, faggatták, nézegették. A magyar-román határon eltartott egy darabig, amíg minden utas nevét megnézték a határőrök egy kiskönyvben, amiben a kitiltottak neve volt felsorolva. A K betűből legalább 5 oldalnyi név volt, így amikor hozzám értek, azt böngészték végig.

Szófiában megvettük a Thesszalonikibe szóló jegyet, majd leültünk kenyeret és joghurtot falatozni a váróteremben. Szemben velünk idős házaspár, ők is ugyanezt ették, ami nem volt véletlen, hiszen a büfé választéka adott volt. A bácsikának joghurtos lett az orra, így mosolyogva incselkedtem Bertrammal: látod, ötven év múlva te is majd ilyen ügyetlen leszel. Közben a nénike kiment a mosdóba és egy csinos negyvenes nő környékezte meg a bácsit egy kérdéssel. Bertram jólesően nyugtázta: igen, de látod, ötven év múlva is milyen sikeres leszek a nőknél. Egy-egy.

Utazás tovább, a bolgár-török határon jó három órát várakozott a vonat, minden lengyelt tüzetesen megvizsgáltak, sok mostanság a csencselés. Fordult a kocka: míg eddig Bertram volt a csodabogár, most engem méregettek gyanakvóan. Vámáru-nyilatkozat nem lévén, a fényképezőgépem típusát és gyártási számát egyszerűen az útlevelem utolsó oldalára jegyezték fel.

Hosszú vonatozás után végre megérkeztünk, és elindultunk szállást keresni. Cipeltük a nehéz hátizsákokat végig a főutcán, de boldogan vigyorogtunk, hogy végre itt lehetünk. A Hotel Atlantisban találtunk egy olcsó szobát, egyszerű, de tiszta.

1989. július 28, péntek

Jó kis reggelivel kezdtük a napot, pénzváltás, telefon haza, majd letudván a kötelességeket, kezdődhet a felfedező körút. A tengerparti sétányon kezdtük, hogy érezzük a tenger illatát. Ott áll a Fehér Torony, ami régen börtön volt, no meg Galerius diadalíve. Aztán néhány bizánci templomba kukkantottunk be, majd felmásztunk a városfalakhoz a felsővárosba, ahonnan az egész környék látszik. És csak beszélünk, beszélünk folyamatosan Bertrammal, már három napja megállás nélkül, hiába, egy éve nem találkoztunk, annyi mindent el kell mondani, és annyira boldogok vagyunk, hogy újra együtt lehetunk.

1989. július 29, szombat

Éjjel annyit nevettünk, hogy ma reggel csak kóvályogunk a fáradtságtól. Ma Kalampakába vonatoztunk, a Hotel Astoriaban szálltunk meg, és remek kisvendéglőben vacsoráztunk. Rablóhús krumplival, görög saláta, finom vörösbor, andalító görög zene. Már épp indulni akartunk, amikor egy középkorú asszonyság felállt az asztalától és táncolni kezdett. Hamarosan csatlakozott hozzá egy fiatal lány, talán a lánya lehetett, nagy-nagy szeretettel, érzéssel lejtettek a táncot. Amikor ők leültek, egy öreg házaspár vette át a terepet, a nénike egészen aprókat lépett a papucsos lábával, majd újabb vendégek csatlakoztak. Az elöl álló táncos vezette a táncot, a másodikként álló mindig fehér kendőt fogott, a többiek egymás vállába kapaszkodva. Gyönyörű volt látni a mosolygó, boldog táncosokat, megbabonázva néztük őket.

1989. július 30, vasárnap

Reggel 9-kor indult a busz a Meteóra kolostorokhoz. Már tegnap este is láttuk a várost körülvevő lenyűgöző sziklákat, alig vártuk, hogy reggel legyen. Felhúztam a kifejezetten erre a célra hozott hosszú szoknyámat, nem engedik be ugyanis a sortnadrágos turistákat. A busz a legnagyobb kolostorhoz, a Nagy Meteórához vitt fel minket, köröskörül gyönyörű panoráma, minden kanyarban újabb csodálatos látvány, nem győztünk fényképezni.

A kolostorban az ősi konyha tetszett a legjobban, főleg az óriási üst. Bertram, az édesszájú meg is jegyezte, mennyi csokoládépudingot lehetne ebben főzni és ettől a gondolattól még sokáig nem tudott szabadulni. A templom freskói harcokat, öldöklést ábrázoltak, kissé kontrasztban a békés tájjal. Kb. egy kilométerre egy másik kolostor áll, a Varlaam. Az autóútról ide is jó néhány lépcsőn kell felkapaszkodni. Az árukat a még mai is működő csörlőszerkezettel húzzák fel ide, talán nekünk is könnyebb lett volna azzal feljutni, elvégre régen a szerzetesek is ezzel közlekedtek.

Újabb hosszú séta és újabb párszáz lépcső után értünk az Ajia Triada kolostorhoz, ide már jóval kevesebb turista mászott fel, így jóval csendesebb, meghittebb volt. A templom falait nem restauráltak, régi, kopott freskókat láttunk, a bejáratnál ücsörgő szerzetes pedig mosolyogva nyújtott át egy kekszet nekünk. Hazafele stoppal mentünk, egy fiatal olasz pár vitt le minket a városba, helyesek voltak.

1989. július 31, hétfő

Hatalmas reggelivel kezdtük a napot, kell az energia, no meg napközben a hőségben úgysincs kedvünk enni. Vonattal Levadiaba, majd onnan tovább busszal Delfibe. Hát ez nem volt egy joyride. Eleve órákat kellett várni a buszra, aztán megjött a sofőr, de korán örültünk: egy őrülttel volt dolgunk. Eszeveszett tempóban száguldott a szerpentinúton, üvöltött a zene, szájában cigaretta lógott, furcsán vigyorgott és időnként görögül magyarázott nagy hadonászással kísérve, amikoris ugye elengedte a kormányt. Halálsápadtan ültünk egész úton, meg se mertunk moccanni. A táj pedig lenyűgoöző volt, a Parnasszus hegyei, a költők hazája.

Delfi hangulatos kisváros, szinte csak szállodákból és éttermekből áll. Az ifjúsági szálló tele volt, de találtunk egy kedves, balkonos, olcsó szobát egy motelben. Igazi görög lakomát csaptunk a Bakhoshoz címzett fogadóban: szuvlaki, musztaka, görög saláta és vörös bor volt a menü.

1989. augusztus 1, kedd

Delfi. A hegyoldalban fehérlik az Apollón templom, a színház, a stadion és a kincsesházak romjainak együttese. Tudtak ezek a görögok, hova kell építkezni, az építmények nagyszerűen illeszkednek a tájba.

A közelben kis múzeum, a kocsihajtó fiú szobrával és egy faragott kővel, amit az ókori görögök a világ köldökének tartottak. Bertrammal megittunk fejenként vagy három liter vizet a tűző napon, aztán továbbindultunk a Kasztalia forráshoz, amiből annak idején Delfi jósnője, Puthia ivott - és most, úgy kétezer évvel később mi is. Végül lesétáltunk az Athena Pronaina templom romjaihoz, ahol csak három szép oszlop maradt meg.

Vacsora után visszabuszoztunk Levadiaba, újra az őrült sofőrrel, éjjel pedig vonatozás Athénba.