Angkor

1997. december 10, szerda

Hajnali 5-kor felpattantam Samady mögé a motorra és indulás. A város még aludt, a hűvös hajnalon csupa libabőr lettem, fázósan húztam össze magamon a széldzsekit. Időnként magányos kocogókat előztünk meg. Egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, jól eső izgalommal vártam a csodát. Már egy cseppet sem voltam álmos.

Elhagytuk az ellenőrzőpontot, megvettem a jegyet, majd megérkeztünk Angkor Wat kőhídjának lábához. Kísérőm kezembe nyomott egy könyvet, amiben remek térképek és leírások vannak a templomokról, majd elbúcsúzott egy időre, ő kint vár meg.

Elővettem az elemlámpát, átbotorkáltam a hídon a kapuig. Denevérek verték fel a csendet, óvatosan átlépkedtem a lépcsőkön és leültem a kapu túloldalán. Ekkor már egy icipicit ki lehetett venni a három torony körvonalát a derengésben. Lassan feljött a nap és csodálatos kép bontakozott ki előttem - Angkor Wat lélegzetelállító épületegyüttese. Csak ültem és bámultam. Szerencsére vittem egy kis állványt, így tudtam fotózni a kevéske fényben.

Sajnos hamarosan megtört a varázs, képeslapárus gyerekek hada érkezett, egymást túlkiabálva kínálták portékájukat a pár korán kelő turistának. Fogtam a cókmókom és elindultam az épületegyüttes felé. Teraszosan helyezkednek el a galériák, keskeny, magas lépcsőkön kell felkapaszkodni rájuk. Újabb és újabb gyönyörű kőfaragások tárultak a szemem elé, nem győztem fotózni őket a gyönyörű kora reggeli fényben. De most csak ízlelgettem a látványt, mert ide majd délután érdemes visszatérni, mert Angkor Wat nyugatra tájolt templom.

Kimentem Samadyhoz, gyors reggeli, és már indultunk is Banteay Srei-ba. János mondta, hogy ez lesz az én kedvenc templomom, mert abszolút az én méretem, a khmer nőknek épült. És valóban, már az első pillanatban megragadott ez a pici ékszerdoboz, egy kicsiny templom-együttes, telis tele faragásokkal.

"Banteay Srei, the "citadel of women" is an exquisite miniature; a fairy palace in the heart of an immense and mysterious forest; the very thing that Grimm delighted to imagine, and that every child's heart has yearned after, but which maturer years has sadly proved too lovely to be true. And here it is, in the Cambodian forest at Banteay Srei, carved not out of the stuff that dreams are made of, but solid sandstone".

A 10. század második feléből származik, hindu templom, a khmer művészet gyöngyszeme. Milyen érzés lehetett ezt felfedezni annak idején? 1914-ben franciák találtak rá. Talán minden négyzetcentiméteren faragások vannak, kedves, élénk jelenetek.

Lassan indulni kellett, így újra felültem a motorra. Megvolt az ára ennek a látványnak is, 30 km motorozás a földúton, szótlanul nyeltük a port jó egy órán keresztül. A bőröm a motorüléshez tapadt és minden egyes huppanónál mintha letépték volna. Legalább azt is megtanultam, ne induljak sortban motorozni. De a táj gyönyörű, rizsmezők, apró falvak, mosolygó, integető gyerekek.

Samadyről kiderült, nem is annyira fiatal, amennyire látszik, 34 éves. Elmondta, idén én voltam az első vendége, hiszen alig jár most turista errefelé. No, majd én szerencsét hozok neked - ígértem mosolyogva neki. Még megnéztünk egy templomot (Banteay Samre), aztán irány újra a piac ebédre, majd egy órácska ejtőzés a szállodában.

Délután Samady értem jött, visszamotoroztunk Angkor Watba és most ráérősen körbejártam a galériákat és megcsodáltam a kőfaragásokat. Az égi táncosok, az apszarák mintha táncoltak volna a délutáni fényben.

"Those millions of gracious figures, filling you with such emotion that the eye is never wearied, the soul is renewed, and the heart never sated! They were never carved by the hands of men! They were carved by Gods - living, lovely, breathing women!"

Aztán 5-kor újra indulni kellett, hátra volt még egy program. Angkor nem kegyelmez a turistáknak. A fél 5-ös ébresztő és az egész napos lépcsőmászás után még fel kell kapaszkodni egy hegyre, a Phnom Bakheng tetejére, mert innen a legszebb a naplemente. Félórás sziklamászás, majd a rendkívül keskeny, magas lépcsők - az 5. lépcsőfok már magasabban volt, mint a fejem búbja - úgy kellett oldalazva araszolni. De persze megérte – felkapaszkodtam a legmagasabb romra és onnan csodáltam, ahogy a hatalmas vörös napkorong eltűnik a horizont mögött.

Hogy a gyomrom kissé megpihenjen a fűszeres ételek után, egy hatalmas görögdinnyét vettem vacsira.

Este még ki kellett szedegetni a bogarakat a fürdőkádból - romantikus dolog az együtt fürdés, de nem velük -, mielőtt lemostam az út porát. Teljesen vörös lett a víz.

1997. december 11, csütörtök

Ma a Bayon templomnál ért a hajnal. Tegnap Angkor Wat-nal bosszús voltam, hogy nem voltam teljesen egyedül, volt még egy pár vállalkozó szellemű turista ott reggel - na, ma megkaptam a magányt. Sehol senki, meg Samady is visszahajtott a városba, mert 6 és 7 között angolt tanít. Fázósan kuporogtam a sötétben a kövön és vártam a hajnalt. Az erdőből ismeretlen madárhangok szűrődtek ki, a távolból kakaskukorékolás hallatszott. Egy picit megborzongtam, talán mégiscsak jöhetne még egyetlenegy turista… Lassan feljött a nap és aranyló színnel öntötte el Bayon tornyait, melyekre több mint 200 óriási arc van faragva. Ugyanaz az arc, lehunyt szemmel, gyengéden mosolyogva - Angkor híres mosolya.

Talán az építtető, Jayavarman VII. szent oltalmazójának az arca. A buddhista templom kb. 100 évvel Angkor Wat után épült, pontosan a 3x3 km2-és templomváros, Angkor Thom közepén. A külső és belső galériafalakon körben kőfaragások, ezúttal nemcsak történelmi eseményekről, hanem a mindennapi élet apró történéseiről.

Nyolc körül kisétáltam Samadyhoz, elmotoroztunk Ta Prohm-hoz, az őserdő mélyén rejlő templomhoz. Elképesztő látvány. A galériák tetejéről fák nyúlnak az égbe, óriási gyökereik, mint hatalmas kígyók, körbefonják az oszlopokat.

"So the temple is held in a strangehold of trees. Stone and wood clasp each other in grim hostility, yet all is silent and still, without any visible movement to indicate their struggle - as if they were wrestlers suddenly petrified, stuck motionless in the middle of a fight. The rounds of this battle were not measured by minutes, but by centuries".

Bóklásztam a romok között, térképpel és elemlámpával, ezek nélkül könnyen eltéved az ember. Egyedül voltam és nagyon megindult. Kimentem Samadyhoz, látta, hogy szólni nem tudok, csak a szemével kérdezte: Szép volt, ugye? Bólintottam, és felültem mögé a motorra.

Útközben a családjáról mesélt - édesapját megöltek a katonák, a családot szétszórtak szerte az országban. Évekig senkivel sem találkozott, a nincstelen gyereket egy buddhista kolostor fogadta be, ott élt 28 éves koráig. Aztán felkerekedett, elment szülőfalujába, és megtalálta édesanyját. 4 testvéréről semmi hír, valószínűleg őket is megölték, különben azóta biztos ők is elmentek volna a szülői házba. Gyerekkora óta ez volt az első és eddig utolsó találkozása a mamájával. Nincs pénze újra hazamenni. Siem Reapba utazott, hiszen megtanult magától angolul, érdekelte a történelem, és gondolta, itt tud leginkább pénzt keresni idegenvezetéssel. Amíg összegyűjtötte a motorra valót, egy szállodában dolgozott szinte éjjel-nappal a recepción. Aztán meglett a Honda Dream, de kitört a puccs, és idén csak szállingóznak a turisták. Nem keserűen mondta el az életét, csak tényszerűen, én meg csak szótlanul gubbasztottam mögötte a motoron. Ezer és ezer család élhet így szétszórva az országban...

Megérkeztünk a Phimeanakas templomhoz, egy picike, helyes piramishoz. Mind a négy oldalán egy-egy lépcsősor vezet fel a szentélybe. Samady könyve szerint a nyugati oldalon levő a legegyszerűbben megmászható – pont oda érkeztünk, így neki is vágtam. Irtó magas, de annál keskenyebb lépcsőkön araszoltam felfelé. Óriási dongó zümmögött a fülem mellett, de nem volt helye hirtelen mozdulatoknak, így tűrnöm kellett. Csuromvizesen értem fel, ahol döbbentem láttam, hogy a 3 japán turista, akik az előbb még lent itták a kólát, már javában fényképezgetik egymást. Hogy a francba jutottak fel ilyen hamar? Akkor láttam, hogy az északi oldalon, szépen kiépített lépcsőkön, korlátok segítségével lehet felsétálni. Ezúton üdvözlöm a könyv íróját, Dawn Rooneyt.

Kifújtam magam, pár fotó, aztán lementem, megkerestem Samadyt. Ebéd, szieszta, majd délután újabb templomok: Preah Khan és Neak Pean. Bár János mást "írt elő" a második napi naplemente színhelyéül, Samady ragaszkodott hozzá, hogy menjünk vissza Angkor Wathoz. Minden aranyszínű lesz, majd meglátod - ígéri lelkes szemekkel. Hát jó. Rövid motorozás, és már kaptattam is fel a már ismerős köveken. Nem hittem a szememnek - egészen mások voltak a naplementében a kőbe faragott égi táncosok.

Mint az őrült, rohangáltam össze-vissza, kattogtattam a gépet, tudtam, hogy kevés időm van. 5.20-kor lebukott a nap, én meg ott ültem, csapzottan és kimerülten Angkor Wat tetején. Nagyokat nyeltem, és rágyújtottam egy cigire, hogy ne bőgjem el magam, annyira gyönyörű volt. A nap már alig látszott, szürkék voltak a falak, de a tempom belsejében még táncot járt egy-egy fénynyaláb. Ezt ép ésszel nem tudtam megmagyarázni, de az apszarák is mintha cinkosan kacsintottak volna. Csak ültem szótlanul és hálát adtam a sorsnak, hogy ide is eljutottam. Lebaktattam a lépcsőn, Samady mosolygott, látod, milyen szép volt.

Irány a hotel. Lepakoltam a kamerát, aztán kimentünk a piacra vacsizni. Samady, mint mindig, külön asztalhoz ült, ez itt beidegződött szokásuk az idegenvezetőknek, de szelíd erőszakkal magam mellé ültettem, ne viselkedjen már úgy, mintha szolga lenne. Vacsi után meg körbefurikázott a városban, aztán még megígérte, holnap kivisz a reptérre.

1997. december 12, péntek

Pakolás, búcsú, irány a reptér. Samady minden áldott reggel kimegy reggel 7.10-re, amikor bejön a gép, hátha akad neki egy turista, de idén meg senkit sem tudott elcsípni. A napi 10-15 látogatóra több tucat motoros fiú vadászik, és a többiek jóval erőszakosabbak nála. Gyorsan becsekkoltam, hogy 7.10-kor lesben álljak, majd én szerzek neki kuncsaftot. Hiszen megígértem neki, hogy majd szerencsét hozok.

Bejött a gép, leszálltak az érkezők, az üvegfalon túl a motoros fiúk próbálták túlkiabálni egymást, hogy szerezzenek valakit. De én privilegizált utas lévén a teremben voltam, így el tudtam csípni valakit, mielőtt meg kiér a tömegbe. Megláttam egy gyönyörű lányt, hosszú hajú, szelíd arcú, magányos utazót. Ő lesz az - döntöttem el. Odamentem hozza, elmondtam neki, hogy ismerek egy jó túravezetőt, biztos szüksége lesz rá, stb., stb. Nagyon megörült neki, szegény elég tanácstalan volt. Kimentem Samady-ért, az őrök tiltakozása ellenére bevonszoltam a váróba, bemutattam őket egymásnak, mindkettő hálásan nézett rám. Elbúcsúztam tőlük. Samadynak az előre kialkudott díjnál jóval többet adtam. Tisztelettel meghajolt itteni szokás szerint, aztán megragadta mind a két kezem, meleg tekintettel kívánt jó utat. Rohannom kellett, indult a gépem. Minden utazáson találkozik az ember valakivel, aki megérinti a szívét - és már csak ezekért a találkozásokért is érdemes útra kelni...

Rövid repülőút Phnom Penh-be, aztán egy másik Bangkokba, aztán egy hosszabb Budapestre... és véget ért ez a kaland is. Csak a 26 tekercs film, és a sok emlék marad...

HIRDETÉS
PRESS