Hanoitól Saigonig

1997, december 3, szerda

A Reunification Express Hanoit és Saigont köti össze, remek kis vasútvonal. Tegnap este 9-kor indultam és ma délben érkeztünk meg Hue-be. Itt általam még soha nem tapasztalt mértékű zuhé fogadott, mintha dézsából öntenék. A városnézés reménytelen, semmit nem látni az esőfüggönytől.

Délután csak gubbasztottam a szobában, aztán este elmentem vacsorázni a Lac Thien étterembe, ami legenda az utazók körében. Egy süketnéma emberke a tulajdonos, így mutogatni kell, és fantasztikus jó a kaja. A tulaj leült az asztalomhoz, kérdezte a szemével, hogy ízlik, én meg tele szájjal mutogattam, hogy isteni. A dübörgő esőben cyclo-val (biciklis taxival) vissza a szállóba, forró zuhany. Ilyen viharban csak egy dolgot jó csinálni :-)), de akivel igazán jó lenne, nincs velem, úgyhogy este csak olvasgattam.

1997, december 4, csütörtök

Reggel már 4-kor fent voltam az eső dübörgésétől és félálomban annak örültem, hogy az emeleten kaptam szobát - biztos voltam benne, hogy a földszintet már elöntötte a víz. 7-kor aztán öltözés, a csúnyán nyirkos ruhákba, melyekről először le kellett rázogatni a hangyákat, rengeteg van a szobában. Semmi másra nem vágytam, csak egy száraz, tiszta érzésre...

Isteni reggeli után indultam busszal Hoi Anba az Open Tours irodával. A 7 órás út néhány nevezetességet is beiktatva 3 dollár, baráti ár. Hoi An pici hely, de rendkívül barátságos. A Le Loi utca egyik házában meg lehet nézni, hogy készül a selyem - a selyemhernyóktól a szövésig mindent megmutatnak egy helyen.

Amikor besötétedett, kinéztem egy szimpatikus éttermet vacsizni, ahol gyorsan összeismerkedtem pár turistával. Az egyik egy kanadai nyugdíjas hölgy volt, Pat, nagyon szimpatikus teremtés.

1997, december 5, péntek

Reggel korán keltem, kisétáltam a piacra.

Hoi An engem is elbűvölt, mint minden utazót, aki erre járt. Nyugodt, barátságos kisváros, ahol pár óra alatt szinte mindenki ismerős.

A fő vonzerő a ruhavarratás - többen is figyelmeztettek, hogy be fogok indulni és nekiállok mindent varratni, de én legyintettem, hogy ugyan már, én bizony nem. De lehetetlen ellenállni. Szinte minden második ház egy szabászműhely. Az ember besétál, kiválaszt egy anyagot a szebbnél szebb selymek közül, kinéz egy fazont valami divatlapból és pár óra alatt próba nélkül kész is a ruha - potom árakon. Először csak egy blúzt rendeltem, aztán egy kosztümöt, de egyre inkább vérszemet kapva, egymás után adtam le a rendeléseket.

Később találkoztam Pat-tel, béreltünk két bicajt és irány a tengerpart. Rajtunk kívül sehol senki, csak pár ananászárus kisgyerek, bársonyos meleg víz és hosszú-hosszú homokos part. Mint a mesében.

Úszni ugyan nem lehetett, mert nagyon erősek a hullámok, de mint egy gyerek, csak ugrándoztam a hullámok közt, nagyon élveztem. Mikor megéheztünk, visszatekertünk a városba és a hely specialitását, a Cao Lao-t rendeltük az erre szakosodott Cao Lao Café-ban. Kulináris mennyország. Aztán délután újra bicajozás, ezúttal egyedül, a kamerával, a városon kissé kívül.

Egy idő után elfogyott a köves út, és a homokban rájöttem, ez a kölcsön jármű bizony nem olyan, mint az otthoni mountain bike-om, vissza kellett fordulni. Este elmentem a kész ruhákért, és újabbakat rendeltem holnap reggelre, már megszűnt bennem a tiltakozó hang - ahogy Pat mondja: "You just get sucked in".

1997, december 6, szombat

Búcsú Hoi Antol. A mérleg: egy fekete kasmírkosztüm, egy selyemnadrág, egy vászonnadrág, négy blúz, egy nyári szoknya és két nyári selyemruha. Mindez 96 dollárért és tökéletesen megvarrva, mintha rám öntötték volna. Félelmetes.

Dél körül taxi Danangba, és onnan rövid repülőút Saigonba. Kb. ilyen lehet, mikor a mennyországból leküldik az embert a pokolba. A barátságos, kedves, csendes Hoi An után Saigon. Eső, a forróságtól párolgó aszfalt, szmog, dudálás, motorosok ezrei, kosz mindenütt.

A Hoi An-i szállodában dolgozó egyik lány megadta a saigoni nénikéjének a címét, az ő szállodájában lakom most. Mint az első magyar vendéget, különös szeretettel vesz körül az egész család. 10 dollár volt a sima szoba és 15 a légkondis. Világéletemben utáltam a legkondit, nehogy már fizessek érte, így az olcsóbb szobát kértem. Pár perc múlva csuromvizesen kértem őket, hadd cseréljem el a légkondisra - elviselhetetlen a hőség és a páratartalom. A 4. emeleten lakom, lift persze nincs, így a kimaradt stepaerobics órákat ezúttal pótolom. Két napom lesz itt, de mivel a város maga nem ragadott meg, mind a két napra befizettem egy-egy kirándulásra. A kis kávéházak szerveznek túrákat, közülük a legismertebb a Sinh Cafe, én is velük megyek majd.

1997, december 7, vasárnap

Reggel friss cipó, szamócalekvár, forró kávé a családtól, aztán elballagtam a Sinh Caféhoz, indul a túra.

Első állomás a Caodai vallás központja volt Tay Ninh-ben. Ez egy elég furcsa, viszonylag új vallás, a 20-as években alapították. A kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus és világi eszmék ötvözete. Szentjeik között megtalálható Descartes, Victor Hugo, Shakespeare, Pasteur és Lenin. Ahogy elnéztem őket, Mickey Mouse is hamarosan felkerül a listára. Már elnézést. Hat óránként összegyűlnek, és mi épp kifogtuk a déli imát. A rendkívül színes, díszes templomban katonás rendben sorakoznak fel a fehér ruhába öltözött hívek, baloldalt az asszonyok, jobb oldalon a férfiak. A szertartás csupán éneklésből áll, fél órán keresztül ugyanaz a dallam. Fotogén látvány, de tényleg show jellegű.

Délután egy egészen más jellegű program - a vietkongok által épített alagútrendszert néztük meg. 200 km-es hosszúságban, több szinten ásták alá - a szó szoros értelmében -a dél-vietnami rendszert. Az egyik kis szakaszt a turisták kedvéért négyszeresére bővítettek, oda mászhattunk le, de így is szörnyű klausztrofóbiás lett mindenki. Alig 100 métert kúsztunk a föld alatt, de csuromvizesen, koszosan, rémülten jöttünk a felszínre, brrr, szörnyű volt.

Egy óriási kókuszdió tejével oltottam a szomjam, aztán vissza Saigonba. Cuc asszony fenséges csirkelevest főzött nekem. A fiaival néztem egy darabig a spanyol-brazil kispályás focimeccset, aztán beszédültem az ágyba.

1997. december 8, hétfő

Még egy kirándulás Saigonból, ezúttal a Mekong Deltához. Két szuper idegenvezetőt fogtunk ki, sok érdekeset meséltek útközben. Pl. hogy Saigonban 2 millió motor van. Muszáj egy motor, ha az ember barátnőt akar - mondta Thong - tudjatok: "no money, no honey". Kb. 3 órás buszozás után megérkeztünk Mytho-ba, ahol kis hajókra szálltunk, és eveztünk a csatornákon. Igazán romantikus hely, összehajolnak a kókuszpálmák a keskeny csatornák felett, gyönyörű növények, csend mindenütt. Kikötöttünk egy méhfarm mellett, ahol megkóstoltuk a mézbort és az ujjunkat a kaptárba nyomva egészen friss mézet nyalogattunk. Majd meglátogattunk egy családi vallakozast, ahol kókuszdióból készülnek mindenféle édességek, itt is kóstoló, megint ivás (banánfából készült bor), majd vissza Saigonba.

1997. december 9, kedd

Pakolás, búcsúzás Cuc asszonytól és fiaitól, majd repülővel Phnom Penhbe. Itt János egy ismerőse várt, aki körbevitt a városban, megnéztük az Ezüst Pagodát. Épp ebédszünet volt, de manapság oly ritka vendég a turista Kambodzsában, hogy rögtön kinyitottak a kedvemért. Végre senki nem mászott bele a fotókba. De nem volt sok idő bámészkodni, indultam tovább egy másik kis repülővel Siem Reapba. Találtam egy jó kis szállót és az elkövetkező két napra felbéreltem egy idegenvezetőt, egy helyi srácot motorral, aki körbevisz majd Angkor templomai körül. Megbeszéltük a programot, kialkudtuk az árat, aztán elvitt a srác vacsizni a piacra. Minden más turista az éttermekben volt, de a fiú közölte, hogy az nagyon drága, akár 2 dollár is lehet egy vacsi, egyek inkább a piacon. Nem mertem tiltakozni, nehogy megbántsam, hogy azért az nekem nem olyan sok pénz, így lesz, ami lesz, betoltam egy kofánál egy húsos-babos-csilis valamit, nem is volt rossz.