Ninh Binh és az északi törzsek

1997. november 27, csütörtök

Ma János titkára, Cuong elvitt szülőföldjére, Ninh Binhbe. Cuong '85 és '90 között Magyarországon tanult híradástechnikát ösztöndíjasként, így tökéletesen beszél magyarul. Otthon megmutatta a pesti évekről készült fotókat - a kollégiumi szobát a meztelen nőket ábrázoló plakátokkal, a diáktársakat farmerben, tépőzáras fehér tornacipőben, a kölcsönkért Ladát, stb. Imádott kirándulni és moziba járni; megvan még a Szikra és a Vörös Csillag? - kérdezte.

Aztán elautóztunk Hoa Lu-ba, amely "száraz Halong Bay" néven ismeretes. Hasonló táj, csak épp itt nem a tengerben, hanem a rizsföldeken vannak szétszórva a hatalmas sziklatömbök. 1000 körül itt volt Vietnam fővárosa, a hegyek nyújtotta természetes védelem és Kína közelsége miatt. A sziklák közt egy kis csatorna kanyarog, így csónakot, azaz kátrányozott teknőszerűséget béreltünk, és azzal indultunk a 3 barlang, a Tam Coc felé. Csönd, tűző napsütés, csodálatos táj, kék szitakötők a víz felett. A barlangokon keresztül lehetett evezni, a cseppkövek sokszorozva tükröződtek vissza a vízen. Feltűnt, hogy minden csónakot nők eveznek, a férfiak csak egy hosszú rúddal kormányoznak, ami láthatólag jóval könnyebb feladat. Itt sok kemény munkát végeznek a nők, láttam például már női útépítőket is - úgy tűnik, ide meg nem tört be a feminizmus.

Hazamentünk, Coung felesége, Mai szenzációs ebédet főzött, órákig csak tömtük a hasunkat. A családi oltáron - ami itt minden lakásban van - a fotók és füstölők mellett egy üveg whisky is díszelgett. Besötétedett, ideje volt hazaindulni. A dzsip rádiójában ABBA, Beatles és vadnyugati zene szólt, miközben Cuong kedvenc Neoton számainak szövegét idézte fel - meglehetősen eklektikus élmény volt a rizsföldek mellett elsuhanva.

1997. november 28, péntek

Fájdalmasan korai kelés, fél ötkor, de fél hatkor már a Green Bamboo utazási iroda előtt kellett lennem, akikkel négy napra kirándultam északra, a kínai határ mellé, ahol a csodálatos hegyi törzsek élnek. Nyolcan utaztunk a minibuszban, egy svájci pár, három szóló lány (új-zélandi, hongkongi és én) és három szóló fiú (amcsi, ausztrál és egy koreai). Pár órás zötykölődés után megálltunk reggelizni, én egy tükörtojást kértem, de nem volt egy okos választás: az egy db tojást egy olyan ici-pici tányéron hoztak, ami csészealátétként ismeretes. Az amcsi fiú jót derült rajtam, amíg meg nem látta a saját gyümölcssalátáját, ami banán és paradicsom volt.

A sofőrjeink bizonyára nem fotósok voltak másodállásban, mert elszáguldottunk a szebbnél-szebb tájak mellett és mindig valami szörnyű helyen álltunk meg pihenni. Csak zötykölődtünk egész nap, meleg volt, éhes voltam - de minden gond elszállt, ahogy megláttam az első nemzetiségi falut. Festői hegyoldalban néhány faház és valami elképesztően gyönyörű hímzett ruhás kislányok - ők is legalább olyan nagy szemekkel méregettek minket, mint mi őket.

Megérkeztünk Sapa-ba, a szállásunkra. Jó magasan vagyunk, így eléggé lehűlt az idő estére, kell a pulcsi és a dzseki. A főtéren egyszer csak magyar szót hallottam, és emlékeztem, hogy a János említette, 3 magyar lepkész is erre a környékre indult. Mivel errefele nem tolonganak a magyar turistacsoportok, sejtettem, ezek csak ők lehetnek. Megszólítottam hát őket: "Jó napot kívánok! Mi járatban errefele? Csak nem lepkéket gyűjtenek?" Volt egy kis döbbenet az arcukon :-)

1997. november 29, szombat

Reggel korai kelés, már csak azért is, mert 6-kor indult a Voice of Vietnam adása. A főtéren álló hatalmas hangszóróból áradt a monoton szöveg a város felett. Aludni úgysem lehetett, felkaptam hát a kamerát, irány az ébredező város. Remek fotótémának bizonyultak az iskolába szállingózó gyerekek, meg a piacra igyekvő öreg nénikék, a szép hímzett ruhájukban.

Vietnámban 54 kisebbségi csoport él, és mindegyiknek más-más a népviselete, szokásai, nyelve. Itt, az északi hegyvidéken több népcsoport is él, és a hétvégeken a nagyobb városokban gyűlnek össze a piacon. Sajnos Sapa már kissé kommersz turistaközpont lett, több utazási iroda is indít ide csoportokat Hanoiból, így a látogatókat szinte megrohanják a hímzett ingeket, ékszereket, kendőket árusító asszonyok és gyerekek. Egy idő után ez kezdett nyomasztóvá válni, így elindultunk egy páran a környező hegyekbe túrázni.

Hát nem volt egy könnyű sétafika, az biztos, jó meredeken fel-le, fel-le, de így láthattunk eldugottabb kis falvakat, és találkoztunk sok érdekes ruházatú emberkével. Este jól felöltöztünk és lementünk a főtérre, ahova évente egyszer ellátogat egy katonazenekar, és ez pont ma volt. Óriási tömeg gyűlt össze, édeskés táncdalok, népi táncok, kabarétréfák követték egymást - ez utóbbiakat nyelvi korlátok miatt kevésbé élveztem, de azért érdekes egy éjszaka volt.

1997. november 30, vasárnap

Újra hajnali ébresztő, indulás Bac Ha-ba. A 3,5 órás út alatt kis ízelítő a vietnami időjárásból: hajnalban fogcsikorgató hideg, aztán eső, köd, majd tűző napsütés. Elfoglaltuk a szállást, aztán irány a piac. Sapa után maga a megkönnyebbülés: itt senki nem akart eladni nekünk semmit, meg nem indult be a turista biznisz. Bac Ha-ba jóval kevesebb látogató jön, pedig sokkal színesebb, nagyobb a piac.

Az 54 törzsből 14 található a környéken és a piacon összekeverednek a piros, a kék, a zöld, a fekete népviseletű emberek - micsoda Kodak moment. A legszínesebb fotót a piac egyik sarkában készítettem, ahol a nagyon tarka ruhás asszonyok nagyon színes kelmék és fonalak között válogattak.

Mikor megéheztem, kipróbáltam a cukornád-rágást: a kb. félméteres botból leharapunk egy darabot, kiszívjuk a levet és kiköpjük a maradékot. Nem is rossz.

Délután újra túráztunk egyet, valami festőien szép tájakon. Lépcsőzetes rizsföldek, kis falvak, elragadó természet.

Egy hmong család házába beinvitáltak minket és a ház ura, Ho bácsi rizspálinkát kínált. A hmongok nagyon szeretnek inni, ugyanakkor nagyon nem szeretik, ha visszautasítja valaki a felkínált poharat. Nem volt hát mit tenni, legyűrtük a 75% (!)-os itókát és nyelvi korlátok miatt csak vigyorogtunk egymásra. A házi oltár felett a névrokon, Ho Chi Minh képe, nagyon népszerű még mindig. Egy amerikai étteremlánc Uncle Ho's Hamburgers néven próbált éttermet nyitni, de Ho bácsi nevét semmi pénzért nem bocsátják áruba. A kissé magas alkoholtartalom megtette hatását – fél óra alatt teljesen becsípett mindenki, így alig bírtunk visszadülöngélni a faluba.