Hanoi és a Halong Bay

1997. november 22, szombat

Ajándék vásárlások, utolsó padthai ebédre, majd irány Hanoi. A repülőtéren kedves barátom, János felesége és két lánya várt, majd otthon csatlakozott hozzánk János is, és egyből bevetettük magunkat a városba. Hanoi első látásra sokkal jobban megtetszett, mint Bangkok, sokkal nyugisabb, barátságosabb város. A Daewo Hotel tetejéről néztem először körbe - ameddig a szem ellátott, biciklisek hada tekert az utakon. Sétáltunk az esti utcákon, ahol a megszokott családi élet zajlott. Az asszonyok a járdán főzik és fogyasztják a vacsorájukat, a férfiak félmeztelenül, a nők könnyű nadrágban és ingben, mintha az egész város pizsamában lenne.

Besétáltunk egy kávéházba, ahol János pár szót szólt vietnámiul - hatalmas üdvrivalgás követte. Kb. olyan volt, amikor egy osztályba belép a rég nem látott kedvenc tanár. De kiderült, nem ismerik, csak attól voltak úgy oda, hogy egy ilyen nagy és fehér ember tud vietnámiul. Betértünk egy pagodába is, ahol János pillanatok alatt összeismerkedett az épp macskáját cirógató szerzetessel. Nemhiába nagykövet, igazi diplomata, aki mindenkivel megtalálja a hangot: legyen az öreg néni, kisgyerek, szerzetes, bárki, János mindenkivel szót ért. Róttuk az utcákat, és hallgattam a történeteket vallásról, politikáról, mindennapi életről. Időnként át kellett menni egy kereszteződésen, amitől az elején tartottam egy kicsit a motor- és biciklifolyam miatt, de János lányai megtanítottak: lassan, de határozottan kell haladni, nem nézve semerre. Működik.

1997. november 23, vasárnap

Reggel korán keltem, mert a követségtől alig egy saroknyira levő nagy téren, a Lenin szobor előtt gyülekeznek a sportszerető vietnamiak, hogy kedvenc sportjuknak hódoljanak. A kora reggeli fényben több csoportban zajlik a thaichi, a foci, de mindenekelőtt a tollaslabda. Vannak, akik munkába menet leszállnak a bicajról, kifeszítenek egy hálót, fél órát ütögetik a tollast, majd folytatják útjukat. 7 körül szinte egy csapásra kihalt a tér, én is hazaballagtam.

Jánossal és feleségével, Mártával elmentünk a francia elnök által alig pár napja megnyitott etnológiai múzeumba, ahol az ország 54 törzsének népviselet, szokásait ismerhettük meg. Egy tündéri étteremben ebédeltünk, a Dragon-ban, ahol az asztalok között kis tavacska, egzotikus növények, és sok-sok színes madárka van - az egyik, egy fekete madár kis sárga tollakkal visszaénekelte a neki énekelt dallamot, nem győztünk ámulni és bámulni. Délután városnézés, megnéztük az Irodalom Templomát, ahol az ország első egyetemét alapították, majd a Nagykövetek Pagodáját, amely a buddhizmus hivatalos központja - ezt az udvaron lengő hatalmas nemzeti lobogó is érzékelteti.

Este Mártával és az egyik kislánnyal, Fruzsival elmentünk a vízi-bábszínházba, amely spéci vietnami találmány. A színpad egy kis tó (eredetileg a vízzel elöntött rizsföldeken adták elő a darabokat) és a vízből kilógó bábukat a víz alatt drótokkal mozgatják az ügyes bábosok, akik combközépig maguk is vízben állnak. A kis történetek a mindennapokról szóltak, rizsszedés, esküvő, horgászás, stb., bájos humorral és csodálatos vietnami zenével fűszerezve.

1997. november 24, hétfő

Nagy alvás, aztán a követségen dolgozó titkárnővel, Mai kisasszonnyal indultam a városba, aki a motorján furikázott pénzt váltani, vonatjegyet venni, stb. Délután meg csak róttam az utcákat a régi városrészben, ahol minden mesterség egy-egy utcában tömörül. Így megtálalható itt a selyemkészítők, a sírkövesek, a papírkészítők, stb. utcája. Nehéz Hanoit fényképezni, hiszen annyira él a város, úgy éreztem, inkább egy régi filmfelvevővel lehetne igazán megörökíteni ezt a nyüzsgést, ami az utcákon van.

Este aztán elindultunk Mai-jal egy kétnapos kirándulásra, első körben vonattal Haiphongig. A 3 órás vonatút igazán hangulatos volt, hangos zenével és hangos utasokkal, bár a fenekem egyre nehezebben bírta a fapadot. Rajtam kívül csak egy fehér bőrű ember volt a vonaton, rögtön össze is ismerkedtünk, egy finn srác, Mikka, rakodóként dolgozik a helsinki repülőtéren. Haiphongban gyorsan lepakoltunk a szállodában, ahol finn barátunk jóval többet fizetett a szobáért, mint mi - itt a külföldieknek a szállás, vonatjegy, stb. több mint a duplájába kerül - aztán elmentünk vacsizni. Az "étterem" egy ház udvara volt, ahol a család pizsamában nézte a TV-t, egy kínai szappanoperát, én meg sült karfiolt ettem rizzsel, fincsi volt.

1997. november 25, kedd

Reggel irány a hajóállomás, át kell hajóznunk Halong Citybe, mert onnan a legjobb egy kis hajóval felfedezni Halong Bay csodálatos világát. Fapados hajó, rajtam kívül csupa vietnami és mindenki Mait kérdezgetni, én meg kicsoda-micsoda vagyok. Óriásinak éreztem magam a 158 cm-mel, furcsa érzés. Feltűntek a kősziklák, az elvarázsolt táj. Halong Bayban mintegy 3000 szikla van szétszórva a tengerben. A legenda szerint a szárazföldről a tengerbe futó hatalmas sárkány a farkával csapdosott, így alakult ki ez a táj, melyet magyarul a Leszálló Sárkány Öblének hívnak.

Halong Cityben kikötve mintha mindenki nekem akarna eladni valamit: képeslapot, hajóutat, szállást, üdítőt. Tanácstalanul álldogáltam, amikor Mai hirtelen sikoltozni kellett: ott a követségi dzsip. És valóban, a parkolóban állt a magyar zászlós autó, és a sofőr, Hoa is előkerült. Mint megtudtuk, tegnap a követségre érkezett fontos magyar vendégek is épp ide kívántak látogatni, nemrég érkeztek a dzsippel és most indulnak hajókirándulásra. Hoa és a követségi titkár, Cuong bemutatta a vendégeket, és közösen meghívtak Mait és engem, tartsunk velük. Percek alatt összebarátkoztunk a két magyar vendéggel, és remek hangulatban vágtunk neki az útnak. Külön kellemes meglepetés volt, hogy ebédet is kaptunk a hajon, igazi terülj- terülj asztalkám volt, mindenféle finom tengeri herkentyűvel. Mire tele lett a pocakunk, már a szirtek közelében jártunk, nem győztem kattogtatni a fényképezőgépet. Egy sziklánál kikötöttünk, egészen új látványosság, meg az útikönyvemben sincs benne, '95-ben fedezték fel. Két nagyobb barlang van benne, melyek közt kis átjárón, kétrét görnyedve kell átkúszni, majd a felszínen, egy lépcsőn felkaptatva elragadó kis tavat pillanthattunk meg.

A tavat minden oldalról sziklafalak vették körül, a vízen csillogott a késő délutáni napfény - fantasztikus, miket produkál a természet.

Aztán hajóztunk tovább, a naplemente bíbor fényében, majd kikötöttünk, és az előzőknél jóval prózaibb körülmények között zötyögés haza a buckás utakon Hanoiba.