Bangkok

1997. november 17, hétfő

Még ilyen zűrösen soha nem indultam útnak - hetekig ki sem látszottam a munkából a cég tőzsdei bevezetése miatt, aztán fergeteges búcsúpartik, majd vasárnap éjjel zúgó fejjel és égő gyomorral a 10 órás repülőút - teljesen kimerülten érkeztem meg Bangkokba. Ott egy kedves régi ismerős várt, Zoli, akivel még New Yorkban barátkoztunk össze. Egyből hazamentünk, ahol megismerkedtem ifjú helyi feleségével és meglehetősen virgonc Bigfoot nevű kutyájával.

Elmentünk egy közeli étterembe, ahol szinte magunk főztük a vacsorát - az asztal közepén levő nagy lábosban forrt a víz, és egy képeskönyvből lehetett válogatni, mit tegyenek bele: csirke, hal, máj, zöldségek. Megtudtam, hogy itt kb. olyan illetlenség villával enni, mint otthon lenyalni a kést. A villa csak arra való, hogy azzal ügyeskedjük fel a kanálra a falatokat. Este aztán nem kellett altatás, eldőltem, mint egy zsák.

1997. november 18, kedd

Hajnali 5-kor ébresztő, mert vendéglátóim a város szélén laknak, és órákig tart beérni a városba a kora reggeli dugóban. Ez a nap csak lötyögéssel és ügyintézéssel telt, még nem tértem magamhoz annyira, hogy nekiessek a városnézésnek.

1997. november 19, szerda

No, ma már megkezdődött az igazi turistáskodás. Reggel a barátaim kitettek egy templom mellett, a Wat Saket (Temple of Golden Mount) tövében. Megmásztam a bejárathoz vezető 318 lépcsőt, majd fent kiderült, hogy még minden zárva. Sürgős dolgom nem lévén, leültem a csúcson, bámultam a kora reggeli várost és a dombra kocogókat.

Aztán elsétáltam a királyi palotához, és egyből megcéloztam a Wat Phra Kaewt, a királyi kápolnát. A pagoda ékessége az Emerald Buddha, no meg a falakon levő festmények Buddha életéről. Csupa arany, csupa csillogás, gyönyörű egy építmény. Következő kötelező látványosság a Wat Po, a Fekvő Buddha Temploma, amely a legrégebbi a városban és a legnagyobb az egész országban: 46 m hosszú és 15 m magas, csak a gyöngyökkel díszített talpa 3 m hosszú. Nem egy könnyű gyakorlat lefotózni (de persze megoldottam:-)).

E templomból indult el a tháj masszázs tanítása, így hát kiváló alkalom volt, hogy életemben először én is kipróbáljak egy kis professzionális masszázst. A teremben kb. 20 ágy volt, és teljes nagyüzem, várnom kellett. Egy 50 év körüli fickóhoz kerültem, aki igencsak kezelésbe vett, össze-vissza hajlítgatott. Andalító zene, ventillátor-zümmögés, majd hirtelen egy ismerős ciripelő hang: mobiltelefon. Mind a 20 masszőr egy irányba nézett, én is a hang fele fordultam: egy rácsra akasztva vagy 10-12 mobiltelefon, egymás mellett és mindenki feszülten nézi, vajon melyik szól. Borzasztó népszerű itt a maroktelefon, talán jobban, mint otthon.

Délután elsétáltam a Khaosan Road-ra, a helyi hátizsákos centrumba, ahol a város legolcsóbb éttermei, szállásai, utazási irodai tömörültek. Egy hihetetlenül lerobbant helyen ettem, de nagyon finom kaját, a pad thai-t: sült tészta, csíra, tojás, hagyma, fűszerek. A másik asztalnál két hű-de-laza-vagyok álruhás utazó ismerkedett épp össze. A szokásos úti élmények kicserélését komoly üzleti beszélgetés követte, mert kiderült, egy üzletágban dolgoznak. A hátizsákokból előkerültek a névjegykártyák is - hát ilyenek a mai hippik.

Besötétedett, ideje volt hazaindulni, csakhogy sehol nem találtam a buszmegállót. Több száz motor között kellett átvergődni az utcákon és egyre kevésbé tudtam, merre járok. Találtam viszont egy rendőrt, akivel jó fél órát szerencsétlenkedtünk közös nyelvtudás híján. Egy idő után megunta, hogy nem tudja elmagyarázni, amit akar, rámutatott a motorja hátsó ülésére, és elfurikázott a buszig. Nem semmi élmény a bangkoki esti dugóban. Amikor a megállóhoz értünk, a busz épp indult - a kis rendőrfiú sem volt rest, elé vágott, és intett a vezetőnek, álljon meg, mert lenne egy utas. Ekkor jött a következő gond, mert fogalmam sem volt, hol kell leszállni. Vaksötét volt, mutogattam a barátomtól kapott kis cetlit a kalauznak, ő meg bólogatott, ok, majd szól. Szólt is, leszálltam, és ekkor már csak egy hatsávos úton kellett volna átmenni. Megláttam egy gyalogos felüljárót, no végre, gondoltam. Csak azzal nem számoltam, hogy ez meg építkezési terület és a felüljáró korlátja nem készült még el - úgy éreztem magam a sötétben a száguldó autók fölött, mint valami kötéltáncos.

1997. november 20, csütörtök

Ma kirándulás, a helyi Vista Travelnél fizettem be egy útra. Minibusszal mentünk, 10 turista 10 különböző országból. Első megállónk az úszó piac lett volna, de előtte még át kellett esni egy bevásárló-centrum meglátogatásán - a szervezett utak sajnálatos velejárója. Az úszó piac, Damnoen Saduok viszont igazán jó fotótémának bizonyult, kis csónakokban eveznek a csatornán az árusok és mindenféle portékát árulnak a szárított haltól a szalmakalapig.

Utána újabb bevásárlóközpont, majd a Kwai folyó híres hídja, ahol tolongtak a turisták, pedig nem is itt forgattak a hídról szóló filmet. Azért én is átsétáltam rajta, fotó, miegymás, ne érje szó a ház elejét. Aztán haza, vacsora otthon, alvás, mint a bunda.

1997, november 21, péntek

Utolsó 5 órás kelés, ezúttal az ifjú feleség, Phee vitt be a városközpontba, az irodájához. Megnéztem Bangkok üzleti negyedét - érdekes, ahogy a nagy vállalati székházak, üzletek előtt ott a kis szentély. A hölgyek itt kosztümben és papucsban rohangálnak, a papucs itt olyan, mint Amerikában a tornacipő, hogy majd lecserélik az irodában, de az utcán nem tipegnek magas sarkú cipőkben. Phee irodájától nem messze van a Lumpini Park, ahol kora reggel rójak a köröket a kocogók és kis csoportban táncórát tartanak az idősebbek. De az igazán érdekes látvány a thaichi-t művelő csoportok, akik a reggeli gyakorlat után kicsit pihennek a füvön, teáznak, cseverésznek. Mennyivel nyugisabb így kezdeni a napot, mint kávéval és stresszel.

Aztán hajókáztam egy kicsit a folyón, majd elvegyültem a kínai negyed tömegében, ahol félelmetes a nyüzsgés. Délután meg meglátogattam az Erawan Hotel kis szentélyét, amelynek csodatevő hatalmat tulajdonítanak - az áldozatokat, ajándékokat jó szerencse kíséri majd. Szörnyű kommersz az egész, sok pénzért lehet virágot és füstölőt venni, de biztos, ami biztos, én is gyújtottam egy párat, soha nem lehet tudni...

Este aztán búcsúvacsi, ahol Zoli és Phee rendeltek. Én csak ettem, amit elém tettek. A vacsora végén amúgy mellékesen megkérdezte Zoli, ettem-e már békát. „Dehogy ettem” – feleltem határozottan. „De igen” – vigyorgott rám…