Ex-NDK hosszú hétvége, 4. nap: Weimar-Drezda

Nem volt könnyű búcsút mondani a remek kecónak, de mára is sok program volt betervezve, így neki kellett vágni az útnak... nagyon hűvös volt az idő, úgyhogy muszáj volt egy emberes reggelivel indítani - még jó, hogy rengeteg McCafe van az országutak mentén. Amennyire nem szeretem a McDonaldst, annyira csípem a McCafet - jó a capuccino és aránylag jók a sütik is.

Az autóban fűteni kellett, annyira fáztam - csak egy melegebb nadrágot hoztam, de az nem jön rám. Nem is értem. Biztos a sok zumbától lett izmosabb a fenekem, mást nem tudok elképzelni.

Az első utam Zwickauba vezetett - másfél óra alatt lenyomtam. Ebben azért az is segített, hogy a német autópályákon (tudtommal) nincs sebességlimit, így toltam 170-nel.

Zwickauba a Trabant gyár miatt kerültem egyet. Merthogy a gyerekkorom összefonódik az égszínkék Trabival. Emlékszem, mekkora öröm volt, amikor jött az értesítés, hogy pár év várakozás után mehetünk az autóért. Ilyenkor apu megkérdezte anyut: Milyen legyen a következő? Anyu pedig szokás szerint legyintett: Legyen az is világoskék. Merthogy amikor apu elment az autóért, már fizette is be a következőt. Aztán az új autóval elmentünk kirándulni, amolyan magyar módra: elautókáztunk valami szép helyre, pl. a Mátrába. Ott az autóparkolóban megettük az otthonról hozott szendvicseket és hazapöfékeltünk.

A múzeum telistele volt csodaszép autókkal - úgyis most öt éves a szolgálati kocsim és elvileg hamarosan kapok újat... szólok is a HR vezetőknek, hogy ezt a sárgát szeretném...

Miután kigyönyörködtem - kifotóztam magam, továbbálltam Meissen felé. Itt csak éppenhogy sétáltam egy kicsit - nem kapaszkodtam fel a várba, mert valahogy elég gyenge voltam, szerintem megfázhattam, mert van egy kis hőemelkedés.

Végül megérkeztem a végcélhoz, Drezdába. Világörökség szempontjából ez sajnos nem számít, csak mint érdekesség: a UNESCO listájának történetében eddig kétszer fordult elő, hogy már megszavazott helyszínt levettek a listáról: az egyik egy nemzeti park Ománban, a másik kétes hírnévre szert tett nevezetesség az Elba völgye Drezdában. Ezt 2009-ben húzták ki a listáról a Waldschlösschen híd építése miatt, ami a bizottság meglátása szerint tönkretette a védett tájat.

De ha már itt voltam, azért körbesétáltam a város fő látnivalóit - bár töredelmesen bevallom, a Zwinger egy gyűjteményét sem néztem meg. Emiatt volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, de úúúúgy ragyogott a nap, nem vágytam 4 fal közé.

Úgy gondoltam, utolsó este ideje valami jót enni, úgyhogy kicsit nézelődtem a neten (plusz segített egy fülessel Tímea is, a Csillagánizs vezetője). A Maurice-ra esett a választás, de mielőtt lefoglaltam az asztalt, megnéztem magamnak az éttermet, a menüt és a személyzetet. Mindent rendben találtam, így befoglaltam a vacsorát.

Ezek után persze gyorsan harapnom kellett valamit, mert éhesen nem megy az ember Michelin csillagos étterembe vacsorázni. A főtéren szerencsére kirakodóvásár volt, és mint minden ilyen, ez együtt járt a lacikonyhákkal - gyorsan ettem is egy kolbászt. Aztán még valami rendes felső után kellett nézni. A kék-narancs-sárga virágos nadrágomhoz viselt neonzöld póló és lila kapucnis GAP mackófelső láthatólag kicsit elbizonytalanította a concierget, de becsületére legyen mondva, mosolyogva vette fel így is a foglalást. Én mindenesetre szükségét éreztem egy kis shoppingnak, de kiegyeztem egy fehér felsővel. Jobb nadrágot nem vehettem, egyrészt mert azok nekem mindig hosszúak és nincs velem Géza, a szabó, aki mindig felhajtja, másrészt meg akkor másik cipő is kell (szebb nadrághoz nem illene az ezeréves tornacsuka) és 35-ös topánkát biztos nem kapok a debella nők országában.

Gyors zuhany, aztán visszaautókáztam az étterembe. Még mindig alul voltam öltözve, de a többiek annyira elegánsak voltak, hogy szerintem átlagban pont jók voltunk.

Az előételem vad erőleves volt (vagy hogy lehet fordítani azt, hogy "wildessenz"?) libamájas raviolival. A picurka zöldségkockák nagyon frissek és ropogósak voltak, 10 pont.

Csak kétféle főétel volt, nyúl vagy hal, úgyhogy nem volt kérdés az utóbbi. Soha nem rendelek olyan állatot, melyet meglátva hamarabb jut eszembe, hogy megsimogassam, mint az, hogy megegyem. A hal vitéz szemling volt (ezt most nagy nehezen megtaláltam a neten egy C&V írásban, angolul artic char) zöldséges rizottóval és kagyló (shell fish) habbal.

Végül a desszert, ahhhh.... kávé tart kókuszfagylalttal, egres raguval és valamilyen (szerintem eper) habbal, ami egy ostyába volt csomagolva, kis tornyocskába.

Végül a szállás, merthogy ma is meg kell húznom magam valahol éjszakára... egy ilyen kastélyt találtam, jutányos áron, 69 euróért. Schloss Eckberg.

Csinos, ugye? Na jó, én egy melléképületben vagyok, de az is a hatalmas parkban van és holnap a kastélyban lesz a reggeli. És a melléképületre se lehet panasz, különösen, hogy kétszintes a szobám - lent a nappali, fent meg a hálókuckó:

Az árban benne van az ingyenes parkolás, büféreggeli, szauna és WIFI, úgyhogy szerintem jó találat. Kicsit ugyan finomabban parkoltam a szokásosnál, mert mindenki minimum Audival van itt, az én kis viharvert Peugeot-m kilóg a sorból.