Ex-NDK hosszú hétvége, 3. nap: Quedlinburgtól Weimarig

Ma igazi világörökség túltengés volt, három remek színhellyel - de a nap fénypontja végül a szállás lett:-)

Reggel az első út Alfeldbe vezetett, jó másfél óra autókázás Quedlinburgból. A tegnapi hőség után ma elég hűvös idő lett, egész éjjel esett az eső és jó 10 fokot esett a hőmérséklet. Ha nem hallottatok még Alfeldről, ne szégyenkezzetek, én is csak pár hónapja, ugyanis az ott levő Fagus cipőgyár csak idén került fel a UNESCO világörökségi helyszínek közé, gyakorlatilag még alig száradt meg a tinta a listán. A németek egyébként nagyon jól csinálják, hogy modernkori helyszíneket is jelölnek és képesek is azokat átvinni a bürokrácia útvesztőin - korábban már a Völklingen vasművek és az Essenben található szénbánya is nagyon tetszett. Sok furcsa bogaram egyike, hogy lány létemre betegesen vonzódom a régi gyárépületekhez, így ez se maradhatott ki.

A Fagus cipőgyár idén 100 éves és a Bauhaus nagy mestere, Gropius tervezte. A látogatók nem taposták egymás sarkát - nem lepődnék meg, ha magyar turistaként elsőként jártam volna itt. A jegyszedő legalábbis olyan csodálkozva nézett rám, hogy nem is kellett kifizetni a belépőt. A gyár a mai napig működik, így sajnos magába az üzembe nem lehet bemenni, csak a külön épületben helyet kapott kiállító termekbe.

Újabb két óra vezetés Wartburg váráig. Útközben azon morfondíroztam, vajon mi olyan furcsa itt az utakon. Aztán rájöttem. Nem jön rá senki hátul az autóra, nem villog és nem dudál, ha nem tudok a belső sávban gyorsabban menni, mert mondjuk előttem van egy másik autó. Nem előznek váratlanul jobbról, nem nyomulnak a leállósávban. Nem parkolnak mozgássérült matricákkal terepjárók ahol nem kellene. Megállnak a zebránál, előzékenyen beengedik egymást. A pasik nem az autók méretével és az agresszív vezetéssel igyekeznek a világ tudtára adni, mekkora macsók. Nem várja el senki, hogy gondolatolvasó legyek, hanem használják az indext. És ettől annyira stresszmentesebb, annyira jobb a vezetés. Igazán lehetne így otthon is....

Szóval Wartburg. Soha nem voltam jó matekból, de nekem gyanús ez a valószínűség-számítás: akármilyen templomhoz vagy várhoz megy az ember, mindig fel van állványozva a a torony. Könyörgöm, hány évente kell tornyot újítani? 100? És mindig akkor, mikor ott járok?

A parkolóból néhány tucat lépcső vezetett fel a várhoz és rémülten konstatáltam, hogy alig kapok levegőt. A zumba órákon olyan jól bírom a tempót, azt hittem, remek formában vagyok. Már alig egy hónap a bhutáni utazásig és ott majd 3500 méter felett kell naphosszat hegyet mászni. Most vagy elkezdek napi rendszerességgel edzeni, vagy viszem magammal a latin zumbaoktatómat, merthogy a jelek szerint mellette nem fáradok el...

A várat végül csak kívülről néztem meg. Belülről ugyanis csak német idegenvezetéssel lehetett volna, nekem meg fizikai fájdalom, amikor ismeretlen nyelvű magyarázatot kell hallgatnom, és csigalassúsággal vánszorgunk teremről teremre. Igazán az ismert nyelvű magyarázatokat se csípem, jobb szeretek saját tempóban menni. A képeslapok alapján úgy tűnt, ez is csak egy olyan kastély, mint a többi, úgyhogy nem fájt a szívem.

Innen már csak egy órácska volt Weimar. Viszonylag hamar körbejártam a városka neves épületeit, de nem különösebben voltam lenyűgözve. Míg Quedlinburg nagyon "egyben" volt, itt néhány dolog igencsak rontotta az összképet. Mint ez az óriási hotdog a városháza előtt. Grrr.

A város híres lakói Goethe és Schiller voltak - annyiféle nevezetesség van itt az ő lakóházaiktól kezdve a Bauhaus múzeumon át néhány jelentős szecessziós épületig, hogy a UNESCO egyszerűen "klasszikus épületek Weimarban" elnevezéssel a fél várost felvette a listára.

Vacsorára egy olasz éttermet néztem ki, az Ostria Christhot. Mind a belső design, mind az ablakra ragasztott Michelin ajánlás csábító volt.

Előételnek Szent Jakab kagylót kértem korianderes mangó chutney-val - imádom mindhárom összetevőjét, de valahogy annyira nem jött össze így együtt.

A főétel - a friss sajtos ravioli sült hagymával és paradicsommal - még inkább unalmas volt, így desszertet nem is kértem. Azt csak ott szoktam kikérni, ahol az első két fogás meggyőző - ha már hizlal, legalább okozzon örömet, nem?

Ami viszont a nap fénypontja volt: a szállás. Ha az ember kitanulja a szállásfoglalás csínját-bínját, kis keresgéléssel igazi gyöngyszemekre bukkanhat. A belvárostól alig öt percnyi gyalogútra, egy városi ház tetőterében fogok ma aludni, 40 euróért enyém az egész lakás. Neve: Hier war Goethe nie.

Mi a tökéletes szállás hat ismérve? Jó helyen van, tiszta, csendes, tágas, olcsó és karakteres. No, ez minden szempontból 10 pontos.

A kilátásra sem lehet panasz:

A fürdőszobában a legmodernebb esőztetős zuhany. A lépcsőház csupa karakter és nem szálloda-szag van, hanem igazi lakóház-szag, lakóház zajokkal.

A házigazdát meg le se mertem fotózni, mert szingli barátnőim kikaparják a szemem!:-))