Mali nem tartozik a felkapott turistacélpontok közé, pedig egészen különleges látnivalókat talál itt az utazó. Faluról falura lehet sétálni a dogonok vidékén, sárból készült pompás mecseteket látogathatunk meg, és eljuthatunk a titokzatos oázisba, Timbuktuba is.
Szilveszteri indulás
1998. december 31. Míg a barátok trombitavásárlással és a pezsgő behűtésével foglalatoskodnak, én újra előszedtem a nagy hátizsákot és újra elindultam messzi tájakra. Ezúttal Nyugat-Afrika, Mali a célpont, egy angol utazási iroda, az Explore szervezésében, az első utam velük, ugrás a mélybe.
„Bamakóban 28 fok van” – jelentette a légiutas-kísérő leszállás előtt, és már ült is ki a vigyor a képemre. Imádom, amikor december végén elrepülök a nyárba. A reptéren teljes fejetlenség, ahogy az Afrikában normális. Bemutattam az oltási igazolványt (kötelező), megtaláltam a csomagom, és már alkudozhattam is egy sofőrrel, mennyiért visz be a városba. A Baba nevű taxis beszélt egy kicsit angolul, és nagy lelkesedéssel győzködött, hogy töltsük együtt a szilveszter éjjelt. „I give you pleasure, you give me pleasure” – biztatott kezdetleges angoljával. Nem voltam benne biztos, mire gondol, így gyáva módon meghátráltam.
Hajszálon múlt az életem
A reptértől a szállóig tartó úton háromszor fulladt le az autó, harmadszorra teljesen. De mázlim volt, onnan már csak pár száz méter volt a hotel, így az út utolsó szakaszát gyalog tettem meg. Aznap este összegyűlt a csoportunk, és csodálkozva fedeztem fel, hogy én leszek az egyetlen nem nyugdíjas korú a társaságban. Kissé pánikba estem, hogy fogják bírni az útitársak a többnapos gyaloglást. Vacsora alatt mindenki elmesélte, hol járt legutóbb. Ki a Kilimandzsárót mászta meg, ki Indiát járta körbe egy év alatt – csupa kalandor. Akkor már kezdtem sejteni, hogy nem ők fogják fékezni a túra ütemét.
A szilveszteri nagy mulatozás elmaradt, mert sokkoló hírt kaptunk: egy másik Explore csoport négy tagját megölték Jemenben. Engem különösen megdöbbentett a hír, mert hajszál híján múlt, hogy nem azt az utat választottam. Maliról egy érdekes TV műsort láttam, Jemenről meg egy izgalmas diavetítést – az utolsó pillanatig hezitáltam a két ország közt, és végül csak az billentette a mérleg nyelvét Mali felé, hogy az pár nappal később indult, így a karácsonyt szüleimmel tölthettem.
Furcsa szokások
1999. január 1. Fenséges reggeli után eligazítás. Ne igyunk csapból vizet, ne fényképezzünk engedély nélkül, stb. Afganisztán és Burkina Faso után a világ 3. legszegényebb országában vagyunk, készüljünk fel nyomorgók, betegek, haldoklók látványára. „Ó, mi már jártunk Indiában is” – mondta egy idős házaspár. Nos, az ehhez képest tengerparti luxusnyaralás volt – válaszolt Simon, az idegenvezetőnk. Máshol ugyanis vannak szegények és gazdagok. Itt, Maliban viszont csak szegények vannak. Szegények, és még szegényebbek. És valóban. Ahogy kószáltunk később a városban, a piacon, sehol egy jobban öltözött ember, sehol egy elegánsabb ház, leszámítva azt a kis negyedet, ahol a nagykövetségek és a mi szállodánk áll.
Délután már mentünk is tovább, Segou varosaba, ahol Simon mesélt egy pár dolgot az országról. Maliban a világon a legmagasabbak közt van a csecsemőhalandóság, egyrészt a rossz higiénés körülmények és az alultápláltság, másrészt néhány furcsa szokás miatt is. A nagy ünnepeken például az egész falu egy tálban mos kezet, és ezt a vizet – mint a közösség jelképét – megitatják a csecsemőkkel és a pici gyerekekkel.
A lakosság túlnyomó része muszlim, de annak itt egy sajátos formája dívik: mindenféle húst megesznek, ramadán alatt is isznak és dohányoznak, de ezzel együtt lelkiismeretesen imádkoznak. No persze nemcsak Allahhoz, hanem a saját kis törzsük istenéhez is.
A piacon slágertermékek a koponyák, madárfejek, egyéb fétisek. Az országban számos törzs él, melyek közül legnagyobb a bambara, de a legérdekesebb a dogon – őket látogatjuk majd meg. Szerencsére nincsenek törzsi harcok, csak az északi tuaregek villognak időnként a függetlenségükért. Ők fehérebb bőrűek, és egy kicsit lenézik fekete afrikai társaikat. Nagyobb háborúk nincsenek, sajnos van nekik elég bajuk anélkül is. Egy békés, de szegény országot járunk majd körbe.
Vályogtemplomok
1999. január 2. Az első nevezetes megállónk Djenne volt, amely a 13. században gazdag kereskedőváros volt, piacán főleg rabszolgákat, sót és aranyat árultak, hírneve Timbuktuéval vetekedett. Ma már csak egy poros kisváros. Az esős évszakban a Bani folyó vize megemelkedik, ilyenkor Djenne szigetté válik. Nekünk is komppal kellett átkelnünk a folyón, ami a sekély víz miatt nem tudott egészen a partig menni, így az utolsó métereket az emberek, lovak, járművek a vízben gázolva tették meg.
1999. január 3. Eredetileg már 1240-ben is épült egy mecset a városban, de a mostani hatalmas vályogépítmény, a városka fő nevezetessége 1906-ból való. Minden évben lerobban az esős évszak után, de tavaszonként egy ünnep keretében a helyi lakosok újjáépítik. Játszanak a zenészek, hordják a vizet az asszonyok, építenek a férfiak, mindenki segít.
Néhány kilométerrel a várostól található Djenne-Djeno, a mai Djenne elődje. Még időszámításunk előtt létesült itt egy városka, de körülbelül a 14. században elhagyták a lakói. Semmilyen épület nem maradt fenn, de ameddig a szem ellát, mindenhol edénytöredékek borították a földet. Az itteni ásatás vezetője Roderick McIntosh, akitől olvastunk pár cikket a buszon, és nagy mázlinkra össze is futottunk vele. Nagyon szimpatikus, lelkes emberke, órákig mesélt nekünk, tele volt élményekkel és tapasztalattal, hiszen itt töltötte a fél életét.
Külföldiként Maliban
Este a szállodában egy másik érdekes találkozásra is sor került, összeismerkedtem ugyanis egy amerikai lánnyal, aki ott élt már egy ideje a Peace Corps önkénteseként. Különféle projekteken dolgoznak, például fákat telepítenek, haszonnövényeket honosítanak, vagy épp az ásatásokon segítenek. Egy vályogkunyhót bérel egy családtól, és szerény napidíjából úgy él, mint a faluban bárki más: a piacon vásárol, tyúkokat nevel, a kútról hozza a vizet, maga főz a kunyhójában. Annyi segítsége van, hogy néhány, számára megszokott, de itt beszerezhetetlen árucikket (például tampont, fogkrémet) csomagban kap a Peace Corpstól. Tőle tanultuk talán a legtöbbet az utazás során a helyi szokásokról.
A lányok fiatalon, sokszor már 10-12 évesen férjhez mennek, a család által előre kiválasztott férfihoz, aki gyakran 50 évvel is idősebb náluk. Egy férfinak négy felesége lehet, pénz kérdése, mennyit engedhet meg magának. A vallás és a hagyományok szerint a feleségeket külön házban kellene tartani, de ehhez túl szegények, így az összes asszony együtt él. Nőknél és férfiaknál egyaránt hagyomány a körülmetélés. Az idősek tisztelete rendkívül erős, a városokat az idősek tanácsa irányítja.
Mivel az amerikai sok olyat művel, amit Maliban a nők hagyományosan nem tehetnek meg (nadrágot hord, bicajozik stb.), amolyan egyedi státuszra tett szert: se nem nő, se nem férfi a falubeliek szemében. Így legalább nem ítélik el, hogy 27 évesen még hajadon, sőt hogy ebben a korban nincs is körülmetélve.
Szegényes piac
1999. január 4. Pont a heti piacot is kifogtunk, nagy volt a nyüzsgés. Az afrikai piacokon általában a gyümölcs dominál, de itt még mutatóba is alig volt. Inkább edények, ruhák, rizs, hagyma, néhány luxustermék (szappan, cigaretta) – és füstölt hal minden mennyiségben. Ez persze megadta az alaphangulatot, jobban mondva az alapszagot. Az egyik árusnál színes fotók és plakátok virítottak a 70-és, 80-as évek popsztárjairól és színészeiről. Vevőket alig láttunk, inkább csak eladókat és nézelődőket.
Én azért beszereztem egy rakás csokis kekszet, mert ma úton leszünk. 11-kor indulás, cél Sangha. Mopti városa után elfogyott az aszfalt, és eszméletlen por volt a buszban, alig kaptunk levegőt. Próbáltam kendőt kötni a szám elé, de nem sokat segített. Szegény zöld fotóstáskám is vörösesbarna lett, de szerencsére jól zár, a gépnek nem lett semmi baja. Sanghaban egész kulturált a szállás, még zuhany is van, igaz, csak hideg vizű, de az is valami.
De kik azok a dogonok?
1999. január 5. A körutunk kétségkívül legizgalmasabb része a dogonok földjén tett ötnapos gyalogtúra volt, lélegzetelállítóan szép környéken jártunk. A 135 km hosszan elterülő Bandiagara fennsíkon 250 ezer dogon él, több száz pici faluban.
A dogon hihetetlenül érdekes népség. Elődjeik, a tellemek kiugró sziklákra építették falvaikat, melyek közül ma már sokat meg sem lehet közelíteni. Mai ésszel elképzelhetetlen, hogy tudtak oda felmászni, de csak azt a magyarázatot kaptuk a helyiektől, hogy a tellemek tudtak repülni.
A dogonok világa telis-tele van hiedelmekkel, mítoszokkal, szimbólumokkal. Ezek annyira az életük részévé váltak, hogy számukra nincs is határ a realitás és a hit között. Lenyűgöző a csillagászati tudásuk: már jóval azelőtt ismerték a Szíriusz kísérőjét, a Szíriusz B-t, mint ahogy a nyugati civilizáció felfedezte.
A mai dogonok az általuk is elérhető barlangszerűségeket gabonatárolóként, illetve temetőként hasznosítják. Elsősorban hagymatermesztésből élnek, és a földek megművelése, valamint a család ellátása is a nőkre hárul. A falu vezetéséből, a fontosabb döntésekből kihagyják őket, ez a férfiak privilégiuma. Minden falu főhelye egy díszes találkozóhely, ahol a férfiak naphosszat egy árnyat adó építmény alatt cseverésznek.
Nem könnyű errefelé az élet: vizet csak távolról lehet hozni, a kopár, sziklás talaj megművelése kemény munka, nem csoda hát, ha egyre fogy a népesség, mind többen költöznek a síkságra, a városokba.
Dogon köszönés
Egészen különleges a dogonok köszönése. Ez egy hosszú kérdéssor, amit már akkor elkezdenek morogni maguk elé, amikor az ismerős feltűnik a láthatáron. Hogy vagy? Hogy van a család? Hogy van az egészséged? Hogy van a termés? Stb., stb. Aztán találkozik a két ismerős, elhaladnak egymás mellett, a nélkül, hogy ránéznének a másikra, és amikor az egyikük befejezi a kérdéssort, akkor kezdi a másik. A kérdések végén a válaszoló minden kérdésre válaszképpen csak hümmög egyet. Az egész procedúra több percig is eltarthat, és a legjobb szándékunk ellenére sem tudtuk maradéktalanul elsajátítani.
A túra nem túl megerőltető, viszonylag laza a napirend: reggel 7-7.30 körül indulunk, 11-11.30 körül megállunk. Ebéd, szieszta, aztán délután is 2-3 óra séta, majd vacsi. Egy kicsit azért nehezíti a sétát, hogy sokszor süppedős homokban kell járni, ami azért szépen megdolgoztatja az izmokat. Napközben elég meleg van, 30-35 fok, de fúj a szél, így nem vészes, és a legforróbb órákban úgyis árnyékos helyen pihenünk. Este eléggé lehűl az idő, előkerülnek a pulcsik. A hordárok hozzák az ebédhez való konzerveket, általában tonhal van valamilyen zöldséggel (zöldborsó, kukorica), kenyeret a falukból szerzünk. Vacsorára viszont mindig valami meleget főznek, nem is rosszul.
1999. január 6. Alkalmunk volt megnézni az egyik faluban, Tirelliben a helybeliek fő tradícióját, a temetéseken járt táncot. Mint minden fontos dologban, ebben is csak férfiak vesznek részt, méghozzá gyönyörűen faragott maszkokban, amelyek mind valami számukra fontosat jelképeztek: házat, asszonyt, kecskét. Néhányan gólyalábakon táncoltak, egy-másfél méteres magasságban, igen látványos volt.
Iskolalátogatás
1999. január 7. Amagniban meglátogattunk egy iskolát, ahol a gyerekek teli torokból énekeltek nekünk francia dalokat, nagyon helyesek voltak. Vittem magammal egy rakás golyóstollat, színes ceruzát, cukorkát – még az előző afrikai úton láttam, hogy itt a gyerekek ezeknek örülnek a legjobban. Nem akartam útközben osztogatni, hiszen így válnak kezüket nyújtogató kéregetővé, inkább ilyen alkalmakra várok, mint ez. Az ember odaadja a tanárnak, és ő majd szépen kiosztja a gyerekek között. Az iskolában megengedték, hogy fotózzunk, ami jó volt, mert egyébként nem nagyon lehet, a helybeliek nem szeretik. A gyerekek viszont nem bánják, nevetve pózoltak nekünk, élvezték az egészet.
Olyan furcsa őket látni: alultápláltak, felfúvódott hassal, ijesztően vézna kis karokkal, lábakkal, sokuk alig tud járni, köhögnek, betegek, de egyfolytában mosolyognak, nyoma sincs az elkeseredettségnek. Ez mindig lenyűgöz. Míg Európa szegényebb részein járva mindig csak a nyomort, a szívszorító fájdalmat érzékeli az ember, más kontinensek jóval szegényebb területekein is a jóság, az élet igenlése a jellemző. Talán az örökös napsütés miatt, talán mert ők nem tudják, hogy máshol másféle élet is létezik, de soha nem látni ezeket az embereket elkeseredetteknek. Pedig minden okuk meglenne rá. Láttunk anyjuk karjaiban haldokló csecsemőket, falvakat, ahol minden gyermek köhögött, vagy mindegyiknek foltokban hullott a haja. Ha valamilyen betegség felüti a fejet, az bizony mindenkit megfertőz, hiszen orvosnak, gyógyszernek hírét sem hallottak. Mégis mosolyognak, mégis megosztanák az idegennel azt a keveset is, ami van nekik. Sokat tanul itt az ember.
Késői szerelem
1999. január 8. Ma nem a csoporttal mentem, akik a napi rutin szerint felkaptattak a szikla tetejére, majd vissza, hanem lent maradtam a völgyben, és a hordárokkal tartottam. Fájdogált a hasam ugyanis, és azt hittem, így mennyivel könnyebb lesz. Azzal persze nem számoltam, hogy a hordárok futólépésben teszik még az utat, hogy mire a csoport az ebéd színhelyére ér, ott már minden készen várja őket. Gyilkos tempót diktáltak egész nap, kocogva tapostuk a homokot, lihegtem is rendesen. A tízperces pihenők alatt csak lerogytam egy fa tövébe pihenni, még fotózni is alig volt erőm.
Egy idős amerikai házaspár is velem tartott, Tony és Cam, nagyon szimpatikusak, őket szeretem a legjobban a csoportból. Ma megismertem házasságuk nem mindennapi történetét. A férfi egy iskolában tanított, ahol lenyűgözte a lány szépsége, okossága, de nem mert kezdeményezni, mégiscsak egy tanítványáról volt szó. A lány csodálta a tanárt, de ő is félénkebb volt annál, hogy lépjen. Mikor a lány végzett, évtizedekre elkerültek egymástól. A férfi megnősült, gyerekei születtek, de boldogtalan volt a házassága, úgyhogy hamarosan elkezdett keményen inni meg narkózni. A nő közben szintén tanár lett, és sok-sok év után a sors egykori iskolájába sodorta. Újra találkoztak és nagyon szoros barátok lettek. Feléledt az egykori szerelem is, de most sem mertek lépni. A nő szeretete segített a fickónak leszokni az italról, elvált és magára talált. Néhány éve félénken moziba hívta a lányt (akkor már ötvenes éveiben járó nőt, aki addig nem ment férjhez), majd néhány randevú után összeköltöztek, hogy lakva is megismerjék egymást. Nemrég volt az esküvőjük, már hatvanon túl, de olyan szerelmesen andalogtak kézen fogva, öröm volt őket nézni.
Este egy falu szélén táboroztunk le. Mivel egyre távolabb kerülünk Sanghától, az utolsó járművön is megközelíthető falutól, egyre kevesebb turistával találkozunk, így egyre kellemesebb a hangulat. Itt, a faluban szinte családtagként fogadtak minket. A gyerekek kihordtak nekünk a táborhelyre padokat, székeket, így nem a földön ülve vacsoráztunk, cserébe őket is vendégül láttuk, nagy főzést csaptunk.
A turisták az orvosok
1999. január 9. Ma volt a legnehezebb a terep, de festői kis falvakat láttunk, és gyönyörű kanyonokon verekedtük át magunkat. Időnként olyan keskeny szurdokokon haladtunk át, hogy a vállunk el sem fért, oldalazva kellett haladni. Két oldalt vagy tíz méter magas sziklafal, hihetetlen táj. Lassan felkúsztunk a plató tetejére, négykézláb, kínlódva, de vidáman. Az öreg nénikéknek és bácsikáknak a csoportban meg se kottyant a túra, csak én bajlódtam az oldalamon csüngő fotóstáskával.
Az egyik faluban hosszabban elidőztünk, mert vezetőnk, Simon pár hete erre járt egy másik csoporttal és látott egy fiatal anyukát egy csecsemővel, akiknek nagyon csúnya fertőzésük volt, alig volt rajtuk bőr. Abban a csoportban egy orvos is akadt, aki itt hagyott pár tégely kenőcsöt és gyógyszereket. Órákig tanították a családfőt, hogy milyen gyakran és milyen adagolásban adja ezeket az anyának és a gyereknek. Simon már napok óta tiszta ideg volt, hogy vajon élnek-e még. Szerencsére megtaláltuk őket, mindketten tele voltak hegekkel, de úgy tűnt, szépen gyógyulnak a sebek. A papa rettentő boldogan fogadta Simont, akit mint valami varázslót ünnepelt az egész falu. Persze ez veszélyes gyógyítás, mert ugye nem lehetett benne biztos az az orvos, hogy jót tesz-e a gyógyszer, meg hogy ennek később milyen hatása lesz az immunrendszerükre. És azért is, mert a falu – látva a csodát – most egymás után hozta elénk a beteg családtagokat, de nem tudtunk mit tenni. Egy másik faluban az előző csoport szemcseppet adott egy asszonynak, akinek a szemével volt baj, ő is szépen gyógyult, kaptunk is néhány gyümölcsöt ajándékba.
Búcsúbuli
A délutáni menet sem volt könnyű, homoktalajon, a tűző napon, majd fel kellett kapaszkodni egy magas sziklára, ott vertünk sátrat. Azaz csak vertünk volna, de a kőkemény sziklafalba nem lehetett semmit sem beverni, így a sátrakba nehéz köveket hordtunk, hogy ne fújja el őket a szél. Utolsó közös esténk volt ez a kísérőinkkel, így a szakácsunk, Soolay igazán kitett magáért. A faluból szerzett egy birkát, azt sütötte meg nyárson, sőt sült krumpli is volt hozzá. Lassan itt is összegyűltek a falubeli gyerekek és óriási murit csaptunk. Előkerültek dobok (azaz üres műanyag kannák), hangszerek, alkohol, és kezdetét vette a fergeteges zenélés és táncolás. Simon, mint egy tábori orvos, folyamatosan sebeket fertőtlenített és kötözött, szinte minden falubeli gyerek tele volt valamilyen sérüléssel.
A gyalogtúra vége
1999. január 10. Ma aránylag nyugodtan aludtunk, bár a Lárium (a malária elleni tabletta) miatt a szokásos élénk álmok megvoltak. WC, aztán elásni a nyomokat, lavórban hideg vizes mosdás, fertőtlenített vízzel fogmosás, sátort összepakolni, a szokásos reggeli rutin. A hajam mint a széna. Tea üresen, amit otthon soha nem tudnék citrom nélkül meginni, és három szelet nutellás kenyér, amit meg nem engednék meg magamnak. De a sziklamászáshoz kell az energia. Már csak félnapos túra volt hátra, hogy visszaérjünk Sanghába.
Ebéd után a faluban csatangoltam helyi vezetőnkkel, Dow-val, valami helyes kis ajándéktárgyra vadásztam. Dow elvitt egy bizományi boltba. Az itteni áruk nem turistáknak gyártott mütyürök, de nem is védett kincsek, hanem olyan mindennapi használati tárgyak, vagy emlékek, melyek megvásárlásával közvetlenül segíthet az ember egy családon. Két fabábut vettem, nyilván esztelenül magas áron, de nekem megérte, és nekik az meg rengeteg pénz volt, így mindenki jól járt. Ezek olyan kis szobrocskák, melyekből egy csomót eltemetnek a halottak mellett, nagyon szépek. Búcsú kísérőinktől, csoportképek, majd irány Mopti.
Mopti
Járművünk még a sokat látott utazókat is meglepte, mert tényleg a szétesés határán volt. Nem is a határán, hanem már valóban esett szét, az egyik nagyobb bukkanónál leesett az egyik ajtó, majd egy másiknál a kipufogócső – állandóan meg kellett állni, hogy összeszedjük az alkatrészeket, különben Moptiig semmi sem maradt volna a buszból. Lassan mindenkit ellepett a vöröses homok, jól néztünk ki.
Mopti a Bani és a Niger folyók találkozásánál fekszik, rengeteg személy- és teherhajó jár erre, pezseg az élet. Az áru leginkább só és füstölt hal, elviselhetetlenül bűzlik minden.
A nők és férfiak egymás mellett álltak bokáig a vízben, mindenki mosott valamit: ruhát, bicajt, kecskét, gyereket, motort, miegymást. Néhány jó felépítésű meztelen fiút is sikerült felfedezni, a hölgy útitársak egymás kezéből kapkodtak ki a 300-as teleobjektívemet. Kikötöttünk egy ideiglenes falucskában, ami azért ideiglenes, mert csak az év egy részén van a víz felett, máskor elönti a folyó. Amikor létezik a sziget, néhány halászcsalád telepedik itt le pár hónapra. A férfiak a folyót járjak, kivetik a hálójukat (a halakra:-), a nők meg a parton füstölik az apró halakat.
1999. január 11. Nem sok alvás volt az éjjel. Először azt kellett konstatálnom, hogy testem U alakot vett fel, az ágy ugyanis annyira süppedős volt, mintha függőágyban lennék, így inkább lehurcolkodtam a földre. Aztán rájöttem, hogy épp a konyha mellett vagyok, mert folyamatosan csörömpöltek az edénnyel. Majd rettenetes autózúgás verte fel a csendet – mint reggel megtudtam, épp itt haladt el a Párizs-Dakar rally. Mintha egy autópálya mellett feküdtem volna, süvítettek az autók egymás után.
Csomagok nélkül Timbuktuba
1999. január 12. Megint nem jött össze az alvás, ezúttal jó magas lázam lett és egész éjjel hánytam, minden porcikám sajgott. Gyomorrontás vagy napszúrás, szerencsére délre már jobban lettem. A Timbuktuba menő gép reggel fél 9-kor indult volna, de még kora délután se volt semmi nyoma. A helyi repülőtér egy aprócska épület, néhány szőnyegárussal és ideges turistákkal. Itt semmit nem jelent a menetrend, és az sem, van-e jegye valakinek. Számítógépes nyilvántartás híján attól függ, felfér-e valaki a gépre, hogy hányan szálltak már fel az első állomáson, Bamakóban. Megértettük, miért becézik az Air Malit a turisták Air Maybe-nek.
Késő délután megjött a 40 férőhelyes, rozoga orosz csotrogány, és óriási mázlinkra volt mindannyiunknak hely. Csak az volt a bökkenő, hogy a csomagtér tele volt, így a hátizsákokat Moptiban kellett hagyni. Kis csapatunk ezt zokszó nélkül tudomásul vette, pillanatok alatt kihalásztuk a hátizsákokból a fogkeféket és a kamerákat, ezekkel vágtunk neki az útnak.
A személyzet a pilótán kívül egy hölgyből állt, aki kétes tisztaságú meleg vizet osztogatott, ezzel alulmúlva az Aeroflot több éves negatív rekordját, ahol igazi üveges szóda volt az ellátás. A gépen irtózatos zaj, és az ölembe vízcseppek hullottak, pedig kint nem is esett az eső. A Niger folyó felett repültünk, kezdő pilótának bizonyára ideális gyakorlóterep ez, csak a folyó vonalát kell követni. Amerre a szem ellátott, homokos sivatag, apró bokrokkal, fákkal.
Haldokló város
Megérkeztünk Timbuktuba, amely főleg az angolszász területeken a semmi közepének a szinonimája, ahova egyszer minden kalandvágyó szeretne eljutni. Fénykorában, a 16. században 60 ezer lakosa volt, és 150 iskola működött itt. Gazdaságáról legendák keringtek Európában és az arab világban, kalandorok, zarándokok százait vonzotta a városba. A hosszú utazást viszont csak kevesen élték túl, legtöbben a sivatagban lelték halálukat. Az egykori gazdag kereskedőközpont ma egy 15 ezres lakosú, álmos kísértetváros, ahol lassan mindent betemet a sivatag. Kísérőnk egy helyi tuareg volt, kék köpenyben és turbánban, amely alól csak élénken mosolygó fekete szeme látszott ki.
Tudtuk, hogy a gép késése miatt már csak egyórányi időnk maradt fotózni, így nem vacakoltunk a hotelbe való bejelentkezéssel, úgysem volt csomagunk. A reptérről egyből irány a város, és szinte futólépésben megnéztük a mecsetet, a korániskolát, néhány európai felfedező emlékházát, majd csatangoltunk az utcákon, a süppedős homokban. Vannak házak, melyeknél a küszöb már a földfelszín alatt van, szemmel láthatóan haldoklik a város.
Vettünk az utcai kemencékben sütött friss, meleg kenyeret, de még ezekben is érezni a homokszemcsék recsegését. Ez volt a vacsoránk a Moptiban vásárolt mazsolával és az otthonról hozott vitamintablettákkal ízesített, fertőtlenített vízzel. Csak éhség kérdése, mikkel tud jóllakni az ember. Hihetetlen mennyiségű szúnyog van. Simon megkérte a recepcióst, fújja be valami sprével a szobákat, ne csípjenek minket halálra a dögök. Ahogy megveregette a recepciós fiú vállát, annak ruhájából egy egész szúnyogfelhő szállt fel. A helyiek már teljesen érzéketlenek rájuk.
Halszagú hátizsákok
1999. január 13. Korai ébresztő, mert ugyan csak 9-kor indul a gép, jó kint lenni 7-re, sosem lehet tudni. Az Air Malinal nemcsak késések, hanem a korai indulások is mindennaposak. Simon már többször látott turistákat szentségelni, amikor csak a kifutópályán guruló gép látványára futottak be. A 40 perces út jó két órán át tartott, mert közben kitettünk egy darab utast a sivatag közepén, Goundamban.
Moptiban a leszállás után összeszedtük a hátizsákokat, és azonnal hátra is hőköltünk: rettenetesen büdösek lettek, ugyanis egész éjjel füstölthal-rakomány mellett tárolták őket. Otthon napokig áztattam mosószeres vízben, de még utána is érezni véltem a hal szagát.
1999. január 14. Moptiban 650 kilométer buszozás és 65 kilométer gyaloglás után véget ért a körút. A Maliban tett utazás minden nehézség dacára életre szóló élmény – annak ellenére, hogy ez a világ egyik legszegényebb országa. Más elmaradott országokban vannak a nyomorgó tömegek és a gazdag elit, de itt csak szegényeket és még szegényebbeket láttunk.
Sokszor kérdezik tőlem, nem lehangoló-e ilyen országban utazni, de bármilyen furcsának tűnik, nem az. Minden szegénység, nehézség dacára nem a kilátástalanság és a lehangoltság volt a meghatározó érzésünk, hanem itt is – mint általában a harmadik világban – az élet elfogadása olyannak, amilyen. És az egymásra figyelés, összetartás, kedvesség. Azóta többször is jártam Afrikának ebben a csücskében, de újra és újra visszahúz a szívem.
Ha érdekel egy útleírás egy hasonló, közeli vidékről: