Tibet

Tibet

Az utazás, ahol minden együtt volt: csodálatos táj, fenséges templomok, ősi vallás, szelíd, kedves helybéliek, jó csoport, és még egy kapcsolat kezdete is: Tibet.

2001. július 3.

Hatkor kipattantunk az ágyból, mert hétkor már a reptéren kellett lenni. Igencsak gondosan kellett pakolni: filmet a kézitáskába, mivel a röntgen itt nem filmbiztos. Bicskát a nagytáskába, azt nem lehet felvinni a gépre. Minden politikailag érzékeny irodalom, kép pedig külön szatyorba, azok maradnak itt Katmanduban.

A reptér felé utazva vezetőnk, Coco elmondta a rendszabályokat: mivel Tibetbe csoportos vízummal utazunk be, innentől kezdve megszűnünk individuumok lenni, s mindenki csak egy szám. Minden ellenőrzési ponton a számaink sorrendjében kell felsorakoznunk. A reptéren rögtön gyakorolhattuk is már a libasorban állást, nekem, az ex-kommunista országból érkezettnek mindez természetes volt, de az angolszászok bezzeg nem tudtak szép fegyelmezett sorba állni, csak kuncogtak. Ejnye.

Sok hercehurca, motozás, akadékoskodás után végre feljutottunk a gépre. Rengeteg üres hely volt, le is csaptam egy „A” ülésre, ami a bal oldali ablakülés, remek kilátással a Himalaja napsütötte, hófedte csúcsaira. Megérkeztünk a Lhásza reptérre, ami csak nevében az: úgy 100 kilométerre esik Lhászától. Így a programunk nem is a fővárosban, hanem Tsetangban kezdődik. Lhászába egyébként csak Katmanduból vagy Kínából lehet berepülni, és csakis a China Southwest Airlines járatain.

Tibet

Tsetangban óriási, mindennel felszerelt, de végtelenül unalmas, jellegtelen kínai szállodában laktunk (Xizhang Shannan Zedang Hotel, No 21, Naidong Road, Tsetang). A külföldiek nemigen szállhatnak meg az olcsóbb tibeti szállókban, csak a méregdrága kínai intézményekben. A szobánkban részletes lista van mindenről. Végig kellett ellenőrizni, hogy megvan-e minden, mert távozáskor is hasonló leltár készül, és jaj annak, akinél hiányzik valami. 2 fogmosó-, 2 vizes-, 2 teás-, 2 borospohár, 2 szoknya-, 2 nadrág-, 2 kabát-, és 10 ingvállfa, 4 párna, 4 párnahuzat, TV, TV távirányító, kép a falon, stb. Edzett könyvvizsgáló szemem rögtön kiszúrta a rendszer gyenge pontját: a függönyt elfelejtették kilistázni. A két ágy közti éjjeliszekrény akár egy pilótafülke: 21 kapcsoló van rajta, elleszünk vele, mire kitaláljuk, mi mit kapcsol.

Kis pihenés után már szedelőzködhettünk is, egy röpke délutáni kiránduláshoz, Yumbulagangba. Itt található egy szikla tetején a tibeti királyság legősibb épülete, egy 5. századi kolostor. A helyzete alapján valószínű, hogy régen erőd lehetett, ma már csak néhány szerzetes lakik itt. A kolostor bejárása után megmásztuk az épület mögötti sziklát, ahonnan remek fotók készültek: a kolostor ellenfényben, körülötte lengő imazászlókkal, zöldellő tájra csodás kilátással.

Tibet

Az imazászlókat Tibet-szerte minden hegyen, kolostortornyon, magasabb épületen kifeszítik, hogy a rájuk nyomtatott imát az istenekig repítse a szél. A helyi hatóságok nagyvonalúan három éttermet is felajánlottak, ahol megvacsorázhatunk: a szállodáét, valamint két kínai éttermet. Az egyik városbéli kínai étteremben telepedtünk le, ahol fejenként 40 yuanért (1 USD=8 yuan) igazán bőséges, finom vacsorát kaptunk. A szállodában kissé bosszankodtunk, hogy nem működött a szobában a WC, de ahogy szóltam a recepción, fél perc alatt teljes menetfelszerelésben megjelent a szerelő (éjfélkor!) és pillanatok alatt megjavította. Hiába, szervezett ország a kínai.

2001. július 4, szerda

Nem sokat aludtam, mert a szobatársam, Vivien folyton felébredt és mindig zörgött is egy kicsit: megnézte az órát, vizet ivott, orrot fújt, sóhajtozott. Reggel aztán bement a WC-re és csak annyit hallottam: „Éva, hívj orvost!”, majd egy nagy puffanást, ahogy elvágódott. A pizsamámban rohantam is ki a recepcióra, hogy segítség kellene, előkerült a kínai vezetőnk, aki felpofozgatta a leányzót, és megitatta egy kis vízzel. Semmi gond, csak a magasság ártott meg neki, 3.550 méteren vagyunk.

Felélesztettük Vivient, és indulhattunk a Samye kolostorhoz. Jó egy órás zötyögés a földúton, majd komppal átkeltünk a Brahmaputra folyón és reménykedtünk, hogy a túloldalon majd lesz valami jármű, ami elvisz minket a kolostorhoz. Először csak egy traktort láttunk, majd előbukkant a semmiből egy édes rózsaszín kisbusz, mint egy látomás. Ezzel hajtottunk Samyeba, Tibet első kolostorához, mely 1200 éves. A központi épület igazán látványos, de a fotózásért elég borsos árat kértek, 30 yuant. Coco szerint naponta változik a tarifa, nem érdemes vitatkozni vagy alkudni, ha fotózni akar valaki, le kell perkálni és kész.

A szerzetesek épp egy másnapi ünnepre készültek, jakvajból készítettek sütiket. Bármily édesszájú vagyok, ezt valahogy nem kívántam meg, borzasztó szaga van.

Tibet

Tibet

Sok-sok szobor, oltár, mindegyik előtt halomban hever a pénz. Bejönnek a helyi zarándokok és mindegyikük adakozik kisebb-nagyobb összeget. Ha csak nagy címletű pénz van nála, leteszi azt, és becsületesen kiszámolja a visszajárót. Próbálnánk meg ezt egy európai templomban.

Tibet

A pénz mellett fehér selyemsálat és jakvajból készült gyertyát szokás még adakozni, azokból is elképesztő mennyiség volt minden szobor körül. Jó két órát nézelődtünk a kolostorban, majd gyors ebéd, sült tészta zöldségekkel, majd a hely fénypontja: a WC. A tibeti útikönyv felsorolja az ország 10 legszörnyűbb élményét, itt a tibeti illemhelyek a 9. helyet foglalják el, zárójelben megjegyezve, hogy a Samyéban található viszont kivétel. Az itteni WC ugyanis az egyik épület tetőteraszán helyezkedik el, és mivel ajtó nincs rajta, kis- és nagydolog közepette fantasztikus kilátásban gyönyörködhet a látogató. A helyzet apró hátránya, hogy a környező épületek tetejéről is pontosan olyan jól láthattak engem, mint én őket.

Majd kis shopping, 20 yuan egy pár méternyi imazászlóért. Katmanduban ennek az árnak a töredékéért megvehető, de így autentikus. Hazafele újra a rózsaszín kisbusz vitt a folyóig, útközben vidám helyiek nótázását hallgathattuk, majd átkelés a folyón és irány a szállóba. Még csak fél 5 volt, kimentem sétálni a városba és összefutottam az angol útitárssal, Steve-vel, aki épp borotválkozni indult. A helyi férfifodrászatba tértünk be, és amíg őt borotválták, én remek fotósorozatot készíthettem a borbélyról.

2001. július 5, csütörtök

No igen, ezekért a pillanatokért éri meg elindulni. Délelőtt a Mindroling kolostorban jártunk, nem tűnt különösebben izgalmasnak a program, egy szép kis kolostor egy takaros udvar közepén. Ami igazán különlegessé tette a napot az a véletlen volt. Ünnep lévén az összes szerzetes épp a kolostorban imádkozott: dobok, fúvósok, cintányérosok kísérték az ütemes monoton kántálást, csodálatos, hátborzongató összhangban. Miután magamhoz tértem, munkához láttam: 3 tekercs filmet lőttem el. Vakuval, anélkül, állvánnyal, kézből, fekete-fehéret és színeset, összképeket és portrét, földszintről és a karzatról, még a beszűrődő nap is olyan csodálatos szögben világította meg a helységet, hogy jobb világítást rendelni sem tudtam volna.

A szerzeteseket nem zavarta különösebben a fotózás, már csak azért sem, mert az érte kapott pénz kevéske jövedelemforrásaik egyike.

Tibet

Tibet

Amikor kitobzódtam magam, az udvar északi végében álló gyülekezőterembe mentünk, ahol épp padlófelújítás folyt, tibeti módra: leöntötték a friss habarcsot, rá egy kis víz, és egy tucat éneklő asszonyság döngölte egyenesre a padozatot. Fel-alá járkáltak, apró lépésekkel és vidáman énekelték az egyik nótát a másik után.

És még ez sem volt minden a repdeső fotósnak: az emeleten épp füstölőkészítés zajlott. Egy nagy kondérban keverte a vörös masszát egy emberke, azt egy óriás dobozba töltötték, amiből egy elmés szerkezettel kinyomták a masszát egy kis csövön, hurkaszerű tekercsekbe.

Tibet

Tibet

Ezeket a hajszálvékony tekercseket aztán néhány öregúr méretre vagdosta és lefektette száradni egy nagy terembe. Az óriási helység tele volt száradó füstölőkkel, amit itt nem az illatuk, hanem gyógyhatásuk miatt gyártanak. Különféle füveket kevernek össze és a füstölőt köhögéscsillapítónak használják.

Összebarátkoztam egy 4-5 éves kisfiúval, aki borzasztóan élvezte, ahogy belenézett a kamerába, miközben én meg tologattam a zoom-ot, így változott a látószög. Jókat sikongatott, irtó édes volt. Ő is, mint már annyi rengeteg gyerkőc, hitetlenkedve simogatta a karomat, hogy mennyire más színű, mint az övé.

Aztán buszoztunk tovább Lhásza felé és végre feltűnt a Potala palota.

Tibet

Mimóza létemre persze rögtön könnybe lábadt a szemem, mint mindig, ha „élőben” meglátok egy már filmekről ismert, számomra kedves épületet. Először egy bankba indultunk utazási csekkeket váltani, és ahogy behajtottunk a bank udvarára, buszunk egyből letépte a kapu két oszlopára tűzött vörös szalagot, mely Tibet „felszabadításának” 50. évfordulóját hirdette. Akár jelképesnek is vehettük belépőnket a városba.

Tibet

Lhásza az egyetlen, ahol nem kínai szállodában lakunk, mert a számunkra kijelölt hotel útépítés miatt nem közelíthető meg, így egy végtelenül hangulatos tibeti szállóban leszünk pár éjszakát (Dhood Gu hotel, 19 Shasarsu Road, Trom Si Khang, Lhasza). Alig egy percre a főtértől, a Bakhortól, tündéri szálló, csupa festett, faragott bútorokkal és kedvesen mosolygó személyzettel. Micsoda különbség a mogorva, savanyú arcú kínai hölgyek után.

Tibet

Tibet

Viviennel sétáltunk egy kicsit vacsoráig, nagy hőség volt, nekivágtam hát sortban, ujjatlan pólóban, ami nagy hiba volt: pár perc múlva úgy éreztem, mintha meztelen lennék, annyira bámultak a helybeliek. Az öreg asszonyságok közül páran még egy kicsit rá is legyintettek a karomra meg a combomra, igaz, mintha a férfiakat annyira nem zavarta volna a csupasz végtagok látványa. Azért gyorsan hazasiettem és illendőbbre öltöztem.

Éjjel állt a bál a városban, valami furcsa égi jelenség van, nem igazán értettem, hogy mi. És a dalai láma 66. születésnapjának az előestéjén vagyunk, sokak szerint azért is ünnepelt annyira zajosan a tömeg, no persze ezt nem hangoztatva.

2001. július 6, péntek

Furcsa érzés volt a dalai láma szülinapján látogatni a Potala palotát, melyet ő már évtizedek óta nem láthatott. Minden terem minden sarkában kamerák figyelik a turisták lépteit és mikrofonok hallgatják le a beszélgetéseket, igencsak észnél kell hát lenni, hogyan viselkedik az ember. A kínai vezetőnk is ma különösen szögletesen viselkedett, láthatóan ügyelt minden szavára. Rengeteg gyönyörű terem, óriási szobrokkal, elképesztő mennyiségű arany és drágakő – a 10. dalai láma 14 méter magas szobrát például 3700 kg arany és 10 ezer drágakő borítja. Halkan mormoló zarándokok tömött sorokban, mindegyiknél mécses, pénz, fehér selyemsálak, melyeket a szobrok elé halmoznak. A fotózás brutálisan drága, volt olyan terem, ahol 90 yuan (tegnap Mindrolingban mindössze 5 yuant fizettünk). Elő sem vettem a kamerát. A palota egyik szárnya a rezidencia, itt aztán semmi pénzért sem lehetett fotózni. Megnézhettük a fogadótermet, a meditációs szobát, a hálót.

Jó 3 órás palotajárás után ebéd, majd kis szabadidő. Steve szegődött a nyomomba, így együtt jártuk az utcákat és beszereztünk néhány emléktárgyat.

Tibet

Délután újra összetalálkozott a csoport, a Sepa kolostort látogattuk meg, amely délutáni szabadtéri iskolájáról nevezetes. Itt találkoztunk először egy másik turistacsoporttal meg ajándéktárgyakat áruló szerzetesekkel. A kolostor nem is tetszett különösebben, de az iskola észbontóan jó élmény volt. Egy rakás bordó ruhás szerzetes volt az udvaron, a diákok ültek, a tanárok álltak. Utóbbiak pergő kérdéseket szegeztek a diákoknak, akiknek vágniuk kellett a választ. Ha sikerült, egymás kezébe csapott tanár és diák, ha nem, a tanár gyorsan mondta a választ és már jött is a következő kérdés. Nagyokat gesztikuláltak, nevettek, időnként hevesen összevitatkoztak, megölelték egymást, csak kapkodtam a fejem, micsoda pörgés volt. Időnként olyan jóízűen nevettek, hogy én is nevettem velük, pedig fogalmam sem volt, mi a vicces.

Tibet

Tibet

A szállóban kis pihenés, majd vacsora, jak-steak. Egész finom. Aztán átsétáltam az Internet cafe-ba lecsekkolni a híreket, Katmanduban van valami kis zűr, remélem, azért vissza tudunk majd repülni.

2001. július 7, szombat

Délelőtt a csoport hölgytagjai izgatottan sutyorogtak: ma azt a kolostort látogatjuk meg, amit Richard Gere szponzorálásával újítanak fel. Lhászából kanyargós szerpentinút vezet Ganden városáig, a 4500 méteren fekvő gyönyörű kolostorig. Ganden a Gelugpa buddhista iskola fő székhelye.

A magasból fantasztikus kilátás nyílt a Kyi Chu völgyre, amit igencsak volt alkalmunk élvezni, mivel jó másfél órát mászkáltunk a környéken. Tibetben rengeteg „kora”, azaz zarándokút van. Némely egészen rövid, mint a Lhászában levő Bangkor templom körüli, amely alig néhány házblokknyi területen vezet végig. Más körutak több naposak, ezek általában egy hegyre vezetnek fel. És vannak az ilyen egy-kétórás zarándokutak, általában egy magaslaton fekvő kolostor körül.

Tibet

Tibet

Tibet

A Ganden körüli kora külön érdekessége, hogy elvezet egy temetkezőhelyre, ahol a halottakat a keselyűk elé dobják. Az elhunyt néhány napig családja házában marad, itt elbúcsúznak tőle a rokonok, majd erre szakosodott szerzetesek felviszik a tetemet a hegy tetejére. Ekkor hitük szerint már nincs a halottban a lelke, így annak testétől különösebb szertartás nélkül szabadulnak meg: egy éles bárddal darabokra vágják és a tisztáson hagyják a keselyűk martalékaként. A hegytetőn elég borzongató volt látni néhány szanaszét dobált kést, illetve bárdot. A kora teljes szakaszán imazászlók és fehér selyemsálak százai lengenek, remek színfoltjaként a tájról készülő fotóknak.

A túra után piknik, majd délután visszamentünk Lhászába, Norbulingkába, a dalai lámák nyári palotájába. A 14. dalai láma fogadószobájának falán 301 jelenetben látható Tibet története, kínai vezetőnknek igencsak volt miről mesélnie. Aztán pihenés, vacsora, majd késő este felmásztam a szálloda tetejére. Otthon is imádok a házunk tetején ücsörögni és figyelni a várost, úgyhogy nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy itt Lhászában is ki lehet mászni a tetőre. A távolban a Potala fényei, alattunk a főtér nyüzsgése, ezernyi zaj és illat.

2001. július 8, vasárnap

Reggel az Ani Tsangkunk apácazárdában kezdtünk, Lhasza egyetlen még működő apácazárdájában. Itt nincs különösebben sok látnivaló, a hely igazán a rendkívül közvetlen és barátságos fiatal apácák miatt érdekes. Egyetlen világi szórakozásuk az, hogy időnként kijárnak a városba angolul tanulni, és rendkívül hálásak, ha az idetévedő idegen gyakorol velük egy kicsit. Így hát mindenki jól járt: mi egy csomót tanultunk róluk, ők meg gyakorolhatták az angolt, ahogy órákon keresztül faggattuk őket az életükről. Megnéztük a műhelyüket is, ahol az imamalmokba való papírtekercsek készülnek, sőt az egyik apáca hálószobájába is bekuksolhattunk.

Tibet

Ma egyébként pattanásig feszült a helyzet a csoport és a kínai vezető között. A vezetőnk egy fiatal srác, helyes és rendkívül felkészült: minden kolostor minden szobrát ismeri, rengeteget mesél, de nyilvánvaló számára is, hogy nem az ő oldalán állunk. Az angol iroda képviselőjének megígértük, hogy nem faggatjuk politikailag kényes dolgokról, de ahogy telnek a napok és oldódik a hangulat, egyre bátrabbakat kérdezünk. Különösen a szimpatikus skót házaspár férfitagja szokta szegényt sarokba szorítani, most is nagyon elemében volt. Szegény vezető már akkor elsápad, mikor látja, hogy a skót kérdezni akar. Most is nekiszegezte a kérdést az apácáknak, mi az, amit legjobban meg szeretnénk változtatni az életükben. Egyikük hosszasan magyarázott az anyanyelvén, a tolmácsként is funkcionáló vezetőnk viszont csak ennyit fordított le: szeretnénk jobban tudni angolul. Na, erre borult a bili.

Készítettünk egy rakás polaroid képet az apácákról, ennek mindig óriási sikere van, aztán átsétáltunk a Jokhang kolostorhoz. Jokhang Tibet legfontosabb kolostora, ennek egyik kápolnájában található a legszentebb Buddha-szobor, a Jowo Sakyamuni, melyet Songtsen Gampo király kínai felesége hozott Tibetbe. A rengeteg drágakővel ékesített szobor Sakyamunit 12 éves korában ábrázolja. Sajnos vasárnap lévén zárva volt a kápolna, így csak a rácson kívülről láthattuk a szobrocskát, pedig szerencsét hozott volna, ha megérintjük a bal lábát. Felmásztunk a kolostor tetejére is, remek kilátás nyílt a városra.

Tibet

Aztán délután szabad, Steve-vel elmentünk ebédelni a Lhasza Kitchen étterembe. Ide is csak turisták járnak, 15-30 yuan egy ebéd. A helyi éttermekben 5-8 yuanból megúszható, de elég szegényes a választék és túl nagy a gyomorrontás veszélye. Így kicsit rossz érzéssel bár, de maradnak a turistahelyek.

Ebéd után körbejártuk a Jokhang körüli korát, és találtunk egy elvarázsolt udvart: egy szentély előtti kis fedett téren vagy száz zarándok ücsörgött és fáradhatatlanul körözték az imamalmaikat. Leültünk közéjük, hogy kicsit belesimuljunk a tömegbe, bámultuk őket és óvatosan fotózgattunk is, már aki megengedte. A kútnál egy szerzetes mosakodott éppen, a gyerekek játszottak, az öreg bácsikák és nénikék nevettek, nagyon családias és meghitt volt az egész. Ahogy guggoltam, egy néni elővett egy párnát, mutatta, üljek csak mellé. A gyerekek persze mind bele akartak nézni a fényképezőgépbe, nagyokat visongtak örömükben, aztán vihogva jól lelocsoltak a vízipisztollyal.

Tibet

Tibet

Bár egy mukkot nem tudok beszélgetni velük, a mosolygó tibetiekkel mégis rögtön kialakul valamiféle kapcsolat, ami az angolul remekül beszélő kínai emberekkel nem megy. Hiába, nem a nyelvtudáson múlik, mennyire van az ember közös hullámhosszon másokkal.

Tibet

A Jokhangtól elsétáltunk a Potala palotához, meg a kissé távolabb levő aranyszínű jak-szoborhoz, majd bicajos taxival (cyclo) vissza a régi tibeti városrészbe. Találtunk egy kétemeletes szupermarketet, masszázsszék-bemutató volt éppen, le is pihentünk egy pár percre. Mellettünk a mozgólépcső, édes volt, ahogy egy öreg bácsika tátott szájjal bámulta, ahogy fel-alá mentek rajta az emberek. Coco említette, hogy meglátogatunk majd egy szegény, vidéki iskolát, úgyhogy bevásároltunk pár dolgot a gyerekeknek: földgömböt, nagyítót, sok-sok színes krétát. Egy CD boltban Bartók és Liszt művekre bukkantunk, nocsak. A Jokhang előtt óriási fotóállványokról dolgozó japánok, akik valami fotótúra résztvevői lehettek, hihetetlen erőszakosan, zavaróan kattintgatták a gépeket. Steve meg is jegyezte, hirtelen helyinek érzi magát, nem turistának.

Gyors zuhany, majd irány a Crazy Yak étterem, ez aztán tényleg turistahely, tibeti táncbemutatóval. Szerencsére jópofa volt az egész, különösen miután az egyik táncot elrontották a táncosok és a zenekar úgy elkezdett röhögni, hogy alig bírtak játszani. Tibet különféle tájairól voltak néptáncok, majd jött az est fénypontja, az őrült jak. Két fiú öltözött be egy jaknak, és nekirontottak a közönségnek, elsőként nekem, aki elől ültem a kamerával, és borzasztóan megijedtem, ahogy a szőrös fenevad rám támadt.

Vissza a szállóba, még egy kicsit felosontunk Steve-vel a tetőre, hogy a telehold fényénél bámuljuk a várost, kell néha egy kis romantika.

2001. július 9, hétfő

Reggel búcsú Lhászától, indulunk tovább. Ahogy mentünk a busz felé, átvágva a főtéren, a zarándokok tömött sorfalán, eltörött a mécses, és nekiálltam bőgni. Egyszerűen annyira meghatóak ezek a mélyen vallásos tibetiek, hogy nem törődve semmivel és senkivel, csak mennek, mennek a maguk zarándokútjain, pörgetve az imamalmukat és mormolva az imáikat. Van olyan út, ami olyan városrészen halad át, amit a kínaiak már rég átépítettek, de a tibetieket ez láthatólag nem tántorította el attól, hogy a maguk kis megszokott zarándokútjait járják, ha kell, panelházak között. Azt hiszem, ezt a népet nem lehet betörni.

Tibet

Tibet

Ma hosszú út állt előttünk, amit sikerült még másfél órával megtoldani, mivel Lhászában maradt két bőrönd, mobiltelefonon szóltak utánunk, így fordulhattunk vissza. Drámai, kies tájon haladt az út, jó néhány magas ponton áthaladtunk, például a 4794 méteres Kamba La és az 5010 méteres Karo La csúcsokon, majd egy gyönyörű tavat is láttunk, a fantasztikus türkizkék Yamdroq tavat. A tibetiek egyik szent tavát a kínaiak egy vízi erőműnek használják. Bár a pancsen láma tiltakozása egy darabig hátráltatta a munkálatokat, 1997-ben mégis nekifogtak az erőmű építésének. A terv rendkívül ellentmondásos, és nemcsak vallási okok miatt. A tó ugyanis halott víz, nem táplálja folyó, és a belőle lecsapolt vizet természetes úton nem pótolja semmi. Egyes környezetvédők szerint a tó akár röpke 20 év alatt is kiszáradhat, de ez nem okoz különösebb fejfájást a hódítóknak. A tibeti autókázás egyébként felér egy akadályversennyel: hol egy patak torlaszolta el az utat, hol kőtorlasz, hol építkezés.

Gyanstsebe este 6 körül érkeztünk, egy rém ronda kínai szállodában lakunk, lepattant kollégiumépületre emlékeztet. Bár a szobák remekül felszereltek, nincs olyan lelke a helynek, mint imádott lhaszai szállodánknak volt. Egy tibeti kis étteremben vacsoráztunk, Tashi (jó szerencse) a neve, gőzölt momot (kis tésztagolyócskák, belül zöldséggel vagy hússal). Mivel rengeteg momo maradt, becsomagoltattuk, és Cocoval meg Viviennel elsétáltunk a városka szegényebb negyedébe, ahol odaajándékoztuk az ételt néhány bácsikának, nagyon örültek neki

Tibet

2001. július 10, kedd

Reggel fantasztikus kínálat volt a reggelinél, mégis éhesek maradtunk, mert a kínai reggeli étkek mind ehetetlennek bizonyultak. Délelőtt megnéztük a 3.950 méteren elterülő Gyanste kolostort, ahol a legérdekesebbek a több száz éves iratok voltak. A kolostor melletti lépcsős építmény, a Kumbun a tibetiek történetét, életét 10.000 képben mutatja be.

Megmásztuk a négyemeletes sztupát, és az arany kupola mellől remek kilátás nyílt a völgyre.

Tibet

Aztán csak bóklásztunk a városban Steve-vel, aki egyszercsak elővette a látcsövét, hogy megmutassa egy kisfiúnak, és pillanatok alatt vagy száz gyerek gyűlt körénk. Megvártuk hát türelmesen, amíg mindannyian belenéznek a látcsőbe, meg persze a fényképezőgépekbe.

Délután egy régi földesúr házát, a Pala Manort néztük meg, gazdagon berendezett polgári szobákat. Az udvarház udvarán egy pityókás asszonycsapat nótázott, minket is megkínáltak az erjesztett búzasörrel, a cham-mal. Ilyenkor hezitál az ember az udvariatlan visszautasítás és a biztos fertőzés között, de maradt a jólneveltség és ittunk a közös cserépedényből.

Tibet

Tibet

Megnéztük a volt rabszolgák lakókuckóit is, ahol remekbe öntött propagandaszövegeket olvashattunk arról, milyen nyomorúságosan éltek itt az emberek, amíg végre megjelent a felszabadító kínai hadsereg és saját állathoz meg földhöz juttatta az itt szenvedő tibetieket. Még egy szóróanyagot is kaptunk, „The peaceful Liberation of Tibet” címmel.

Késő délután egy páran megmásztuk az erődöt, a Gyanste Dzong-ot, ahonnan remekül lehetett fotózni a kolostort és a városkát.

Az erőd felé kaptató úton van egy sajátos kis gyűjtemény, az Anti-British Museum, tele az angol imperializmus kegyetlenségét szemléltető festményekkel. Steve újra borotválkozni akart, ami megint élmény volt. Feküdt a kés alatt, a borbélyüzlet vendégei őt bámulták, én a vendégeket, a járókelők meg engem, így mindenki jól mulatott. Vacsora után kihívtam Steve-t egy biliárdmeccsre és lealáztam 2:1-re.

2001. július 11, szerda

Reggel megint káprázatos kínálat káposztából, agyoncukrozott kekszből és hasonló, üres gyomorra nem való étkekből, majd indulás Shigatseba. A máskor 2-3 órás út 5 órásra sikeredett az akadályverseny jelleg miatt. Mellettünk sorban robbantak le a hasonló járgányok, de a mi sofőrünk átkelt tűzön-vízen, így jópárszor tapsorkánnak jutalmaztuk.

Ebéd után irány Tashilumpo, a kolostor. Csúnyán eleredt az eső, most először, ami nem rossz, tekintve, hogy monszunidőszak van és papírforma szerint mindennap esnie kellett volna. Tashilumpo a legnagyobb és legélénkebb vallási központ ma Tibetben, fő látványossága a 26 méter magas Future Buddha, amit több mint 300 kg arany díszít. A kápolna vörös falain ezer aranyszínű Maritreya festmény, igazán impozáns látvány. A fő épületen kívül van még egy rakás sztupa, elhunyt pancsen lámáknak szentelve.

A nézelődés után a legtöbben visszamentek a szállóba pihenni vacsora előtt, de egy páran maradtunk a szertartásra. És nem bántuk meg: az ifjú szerzetesek itt jellegzetes nagy sárga fejfedőt és sárga köpenyt viselnek, és mosolyogva pózoltak a kamerámnak.

Tibet

A kiskamasz szerzetesek között jónéhány kis kópé volt, vihorásztak, húzták egymást, de ahogy felhangzott az imára szólító zene, komolyan masíroztak be a kápolnába. Párnáikon ülve, felsőtestüket kissé himbálva mormolták az imát, szótlanul hallgattuk őket egy darabig. Aztán gyorsan vissza, vacsora, Internet. A szállóban felfedeztünk egy pingpongasztalt, Steve kapva kapott a visszavágó lehetőségén. Hát nem semmi közel 4.000 méteren pingpongozni. Az úgy megy, hogy minden labdamenet után az ember megkapaszkodik az asztalban és percekig zihál oxigén után kapkodva. Hagytam nyerni.

2001. július 12, csütörtök

Megkezdődött a kétnapos pokol, folyamatos zötykölődés a buszon Katmandu felé. Látnivaló nem sok, bucka annál inkább. Ma 11 óra, holnap 15 lett volna az adag, de az élet közbeszólt. Ma értük el az út legmagasabb pontját, az 5,220 méter magas Jia Tsuo La pass-t, ami nem is volt annyira hideg, mint gondoltam.

Tibet

Végre találtunk egy kis iskolát is, ahol elajándékoztuk a földgömböt, a nagyítót meg a többi több szatyornyi ajándékot, nagyon örültek a tanítók és a gyerekek, pedig vagy 10 vakuval vettük őket célba.

Eredetileg Tingreben aludtunk volna, de mire odaértünk és végre kinyújtóztunk volna, kiderült, hogy jó 4 órányi vezetésre tőlünk kőomlás van, és csak éjjel lehet átsétálni a kőhalmon, mert nappal lezárják a munkások az utat. Így módosult a terv: még levezetünk a kőomlás előtti utolsó településig, ott alszunk, hajnalban majd felkelünk, átsétálunk a terepen és a túloldalon szerzünk egy másik buszt. Éjfél után érkeztünk meg Nyalamba, a sofőrünk 15 órát vezetett, mit szólna ehhez otthon egy szakszervezet. A városba érve kicsit necces volt, lesz-e szállás, mert mások is így tervezték az utat. Coco kilépve a buszból a Snowlands hotel előtt hátraszólt, hogy imádkozzunk, mire spontán felhangzott az „ommmm.” . Szerencsére volt elég ágy, bár amikor Coco feltette a kérdést, hogy zuhany van-e, a recepciós egyszerűen röhögni kezdett. Steve, Rob és Bob egy háromágyas szobába került, ahol három habos rózsaszín ágyneműs ágy állt szorosan egymás mellett egy rózsaszín szobában. Pont olyan volt, mint egy Barbie szoba.

2001. július 13, péntek

Fél ötkor csörgött a vekker, reggeli palacsinta tükörtojással, legalább nem cukros keksz. A jó hír az volt, hogy áthajthat a busz a terepen, megtisztítottak már egy keréknyomnyi helyet. Még sötét volt, amikor odaértünk, de az is elég borzasztó volt, amit láttunk: óriási kövek mindenfelé. Reggel 8-ra már a határon voltunk, ami csak fél 10-kor nyitott, így egy étteremben ütöttük agyon az időt. Összeismerkedtünk egy háromfős csapattal, két fiú és egy lány, akik két hét alatt tették meg bicajjal ugyanezt az utat, amit mi két nap alatt busszal. Elég lestrapáltnak tűntek, de mosolyogtak. Átjutottunk a határon, az impozáns Friendship Hídon, majd a nepáli határon múlattuk az időt, buszra várva. Kora délután érkeztünk meg Katmanduba, alvás, vacsora, majd megint alvás, teljesen kipurcant a csapat.

Tibet

2001. július 14, szombat

Újra a remek reggeli a Manaslu hotelben, Katmanduban. A pincérfiú végigkérdezte a vendégeket, tea vagy kávé, majd mosolyogva hozzám lépett: hozhatok forró csokoládét? Nem tudom, honnan tudta, hogy ez a kedvencem, de isteni sűrű forró csokit csinált és elégedetten zsebeltem be az irigy pillantásokat. Egész nap szabad program, Steve Bodnathba vágyott vissza, én meg Pashupatinathba, megismételtük hát az első napi programot.

Tibet

Tibet

2001. július 15, vasárnap

Fél ötkor szólt a vekker, pakolás, reggeli, ki a reptérre. Doháig szinte üres volt a gép, de nem érte meg elaludni, az csak öt óra. Dohától Londonig volt érdemes inkább közelharcot folytatni egy jó helyért, sikerült is lecsapnom egy négyes ülésre. Steve is odatelepedett, mondván, hogy ketten is kényelmesen elférünk. Előbb-utóbb persze addig fészkelődött, míg ő aludt kényelmesen fekve, én meg kucoroghattam egy fél széknyi helyen. Így jár az ember, ha feladja függetlenségét. De legalább ő jót aludt.

London, aztán újra Pest, de már lefoglalva a következő utazás, novemberben irány Namíbia és Botswana, csodálatos homokdűnék és vadállatoktól hemzsegő nemzeti parkok…

Kínai útleírások a blogon:

Tibet

Kína 1: Hongkong, Makaó, pandák, hajózás a Li és a Jangce-folyón

Kina 2: Sanghaj, Xian, Peking és a kínai nagy fal