Egy tibeti utazás miatt érkeztem Katmanduba, innen indult ugyanis a csoportunk – és ha már itt vagyunk, körülnézünk kicsit ezen a környéken is.
2001. június 30, szombat
Katmandu, 35 fok. Pár napja még New Yorkban voltam, aztán átszáguldva Budapesten (vízilabda EB döntő, ki nem hagytam volna!) most itt vagyok, Ázsia egyik legizgalmasabb városában.
Londonból a Qatar Airways hozott ide, kellemes meglepetés volt. Kényelmes, elegáns gép, és micsoda személyzet! Csupa magas, daliás fiú volt, hát már a látvány is:-)). Doháig csak két ülésem volt, ott viszont kiürült a járat és négy ülésen végre elnyúlva aludhattam egy jót.
A Manaslu hotelben gyülekezik az Explore csoport. 14 emberke, első blikkre kedves csapat. Egy ír lány, Vivien lesz a szobatársam az úton, vidám kövérkés leányzó.
2001. július 1, vasárnap
Délelőtt a Durbar téren és környékén sétálgattunk. Micsoda kavalkád: sztúpák, szent tehenek, füstölők és ismeretlen fűszerek illata, zarándokok, kereskedők, tuktuk taxik, tarkaság.
A Kumari Bahal szentélyben lakik a város egyetlen élő istennője. A templom történetéről több legenda is kereng, a vezetőnk által preferált szerint a XVII. században egy uralkodó megkívánt egy fiatal lányt, aki viszont belehalt a túl ifjúkori szeretkezésbe. A férfiú nem talált nyugovást, amíg nem emelt szentélyt a kislány emlékére, és azóta mindig él itt egy kiválasztott leányzó. A kis királynőt szigorú szabályok szerint kisgyermekek közül választják ki, és pubertáskorukig élnek a palotában, ahonnan csak évente párszor, nagy ünnepeken mozdulhatnak ki. Vártunk egy darabig a palota udvarán, hátha megpillantjuk a szépségéről híres kis istennőt, de udvaroncai közölték, hogy ebédel a hölgy. Így hát ezt tettük mi is. A Basantapur tér szélén álló étterem tetőterasza tetszett meg a csapatnak, főtt kis húsgombócokkal (momo) indítottuk az ismerkedést a helyi konyhával, egész jó.
Aztán felkerekedtünk Swayambhunath, a majomtemplom felé. Átkeltünk a Visnuvati folyón, majd felkaptattunk 365 lépcsőn, ahol a nálunk jóval fürgébb majmok virgonckodtak. A templom róluk kapta becenevét. Az egyikhez egy kissé túl közel merészkedhettem a kamerával, mert óriásit visított, persze rögtön utána én is, aztán csak bámultunk egymásra, vajon ki ijedt meg jobban. Körbesétáltuk a templomot, nagyon fotogének ezek a helyi sztúpák a csúcsukra kötött rengeteg imazászlóval.
Leültünk egy kicsit pihenni az árnyékba, és csakhamar megjelent egy japán turistacsoport. Az egyik pasi nekiállt engem videózni, mint aki még nem látott egzotikus fehér embert. Irtó idegesítő volt. Nyújtogattam rá a nyelvem, de nem lehetett elriasztani. Visszasétáltunk a városba, a többiek mentek sziesztázni a hotelbe, de engem fogva tartott a város hangulata, csak kószáltam tovább.
A nagy bámészkodás miatt frontálisan ütköztem egy bicajossal, így jól lehorzsoltam kezem-lábam, de legalább most már úgy nézek ki, mint egy igazi utazó.
Kerestem egy telefont, hogy felhívjam a szülőket, a hölgy mosolyogva kérdezte, hogy a szatellit telefon jó lesz-e, egy perc jóval egy dollár alatt, hát persze. Meglepően jó volt a hangminőség, bár kissé késett a hang, mint az IP telefonnál, de ennyi pénzért igazán megérte.
Este rövid pihenés, zuhany, majd egy elegáns hotelben vacsora. A Yak and Yeti a miniszterelnöki rezidencia egy részéből lett kialakítva, már csak ezért is ellátogat ide számos turista. Nagyon elit hely: fehér kesztyűs pincérek, táncelőadás, sokfogásos vacsora, ami italokkal együtt 15 dollár. Az asztalszomszédom, egy angol fickó a csoportból, akivel eddig még egy szót sem váltottunk, elmerengve jegyezte meg az este végén: emlékeztet ez a hely egy kicsit a Nyugatinál levő McDonaldsra. Meglepődve néztem rá, aztán kiderült, hogy a kedves útitárs, Steve, másfél évet élt Magyarországon a 90-es évek elején. Nocsak.
2001. július 2, hétfő
Nagyon kellemes napunk volt, bár kissé kalandos. Reggel egy brutális ötórás ébresztővel kezdtünk, hatkor már indultunk a reptérre, hogy a szép kora reggeli fényben repüljünk egyet a Himalája felett. Jót mulattam a belföldi légitársaságok feliratain: Buddha Air, Yeti Airlines, stb. A kisgépen elég szerencsétlen módon pont a szárny mellé kerültem, de azért sikerült egy kis helyezkedéssel pár jó fotót kattintani a havas hegycsúcsokról.
Reggeli után beültünk egy kisbuszba, irány Bodnath, Nepál legnagyobb sztúpája, és az itt élő tibetiek vallási központja. Körbesétáltuk, a helyi előírások szerint az óramutató járásával megegyező irányban, megforgatva az imamalmokat. Mivel Bodnath a Lhászába vezető kereskedelmi útvonal mentén fekszik, mindig fontos szerepe volt az utazók körében, a hegymászók sokszor ma is idejönnek még, hogy szerencsés útjuk legyen.
Ezután átmentünk Pasupatinath hindu templomegyütteséhez, Siva egyik legfontosabb szentélyéhez. A városka a Bagmati folyó partján fekszik, itt égetik el tradicionálisan a hinduk halottaikat. Most is láttunk jónéhány füstölgő hamuhalmazt a folyó partján.
A borzongató érzést vidám majmok játéka oldotta, akik a folyó túlpartján mesteri hátraszaltókkal vetették magukat a vízbe. Akárcsak a gyerekek, önfeledten hancúroztak.
A folyópartról felmásztunk egy dombra, én jó komótosan, fotózgatva a majmokat és a romokat. Nyugodt voltam, hogy látom a távolban Steve hátát, azt persze nem gondoltam, hogy ő viszont már nem látja a csoportot. Így hát eltévedtünk. Jó másfél órát barangolhattunk, mire megtaláltuk a csoportot, többségük ugyan már átment Bhaktapurba, csak azok voltak a buszon, akik vissza akartak menni a szállóba pihenni. Reggel még én is úgy terveztem, hogy délután áttaxizunk Bhaktapurba Viviennel, ő viszont már lelépett. Egyedül nem nagyon akarózott nekiindulni, nem lévén más lehetőség, megkörnyékeztem Steve-t, hogy lenne-e kedve megosztani egy taxit velem. Nem nagyon tudta, mi érdekes van Bhaktapurban, de nem kérette magát, így gyorsan elbúcsúztunk a csoporttól és neki is vágtunk ketten az útnak. Először persze hevesen kellett alkudozni a taxissal, de sikerült egy jó árban megegyezni.
Bhaktapurban először megebédeltünk, úgyis épp eleredt az eső, majd leperkáltuk a 10 dolláros belépőt a főtérre. Elég röhejes volt, simán be lehetett volna sétálni egy másik utcáról, de támogassuk a helyieket, harmadik világbeli országban nem olyan jó érzés lógni, mint a nálunk gazdagabb régiókban.
A Katmandu völgy három városa (Katmandu, Bhaktapur és Patan) közül ez a legősibb. Egészen mesebeli a főtér, gyönyörű fafaragásos templomaival, álmosan nyújtózkodó férfiakkal és kutyákkal, futkosó gyerkőcökkel. Rajtunk kívül nem volt egy árva turista sem. Imádtam. Térképünk és útikönyvünk nem lévén, vaktában bóklásztunk a kis utcákon, de itt talán így a legjobb. Időnként újabb és újabb hangulatos terecskék bukkantak fel előttünk, mint például a keramikusok tere, ahol rengeteg kaspó száradt a napfényben.
Egy kislány szegődött mellénk, bár semmit nem tudtunk vele beszélgetni, árnyékként követett minket órákon keresztül. Kíváncsian nézett fel ránk, mosolygott, láthatóan örült a társaságnak.
Hazafelé újból keményen lealkudtuk a taxis tarifáját, majd hazaérve az általa ajánlott árat is megfejeltük, olyan hosszúnak találtuk az utat, és olyan nevetségesen alacsonynak a díjat érte. Mire a szállóba értünk, a többiek már szétszéledtek vacsorázni, így ketten indultunk el valami kaját találni. Egy közeli étterembe tértünk be, velünk együtt hat vendég volt, párnákon ülve fogyasztottuk el a remek curryt. Steve közben bevallotta, hogy már a repülőgépen kinézett magának. A jegyem ugyanis Dohából Katmanduba épp mellé szólt, de amint ki lehetett csatolni az öveket, én ugyebár gyorsan átcuccoltam egy üresen maradt sorba, hogy le tudjak feküdni. Jellemző, hogy annyira koncentráltam erre, hogy nem is emlékeztem az arcára. Ő viszont tettetett sértődöttséggel megjegyezte: „Egész felszállás alatt a bátorságom szedtem össze, hogyan kezdjem a beszélgetést, és már épp megszólaltam volna, amikor felpattantál és elültél mellőlem”. Na, sebaj, most lesz két hetünk Tibetben, elmondhatja, amit akart:-)
