Hogy utaztunk az Internet előtt? 1987, irány a nyugat!

Interrail igazolvány

Hogy utaztunk az Internet előtt? Első utazás nyugatra, 1987-ben, Anglia-Párizs-Madrid útvonalon, Interrail igazolvánnyal!

Indulás a Keletiből, irány Bécs

1987. augusztus 1, szombat

Keleti pályaudvar, Orient expressz, az első utazás nyugat felé a barátnőmmel, aki szintén Éva. Zsebünkben az útlevéllel, Interrail jeggyel és a szigorú valutakeretre kiváltott minimális valutával felszálltunk a vonat peronjára. Anyukám aggódó arccal nézte, ahogy felpréseltük magunkat a cókmókkal, még ekkor is alig hitte, hogy tényleg nekivágunk. Nem élünk majd nagylábon, de ezért is sokat dolgoztam nyáron a konzervgyárban. Úgy tervezzük, szállásra egyáltalán nem költünk, kajára minimálist, utazás megoldva a korlátlan vonatozásra jogosító Interrail jeggyel, úgyhogy csak belépőkre kell a pénz – arra csak elég lesz.

Hatalmas fémvázas hátizsákjainkban egy-két váltás ruha, rengeteg konzerv, tartós kenyér és szárazkolbász. Mivel helyjegyre nem volt pénzünk, végig a peronon utaztunk, de a zsúfolt vonatnak is megvan a maga előnye: könnyebben barátkoznak az utasok. Útitársaink Anne, egy fiatal belga tanárnő, Taina, egy finn teológiahallgató lány, és Michael, aki XVIII. századi angol irodalmat tanul Londonban, mellesleg amerikai és jezsuita papnak készül. Rengeteg tanácsot kaptunk tőlük, mi, a kis zöldfülű utazók. Michael átnézte a vázlatos útitervünket, és teleírta jegyzetekkel, mi mindent nézzünk meg, hol és mit együnk.

Bécsben Béla várt minket, pár hónapja disszidált gyerekkori barátom, egyből egymás nyakába ugrottunk, olyan jó volt újra látni. Szóval ilyen a csillogó nyugat. Egyből ettünk egy banánt. Első programként kimentünk Schönbrunnba, megcsodáltuk az ezer színben pompázó kertet, aztán gyors városnézés Bécsben, körberohantuk a fő látnivalókat. Vacsora egy olcsó török étteremben, valamilyen borsófajtából készült pürét (humusz), kerek kenyérféleséget (pitát) és ragadós édességet (baklava) ettünk, csupa új íz. Este aztán kószálás tovább, nekem persze minden új és izgalmas, Béla meg imád kalauzolni. Mutatott egy fát, amin rengeteg cetli lógott, a szégyenlősebb költők ide rakjak ki név nélkül a verseiket. Michaellel is összefutottunk, így négyesben csatangoltunk tovább, betegre nevettük magunkat. Éjfélkor aztán indult tovább a vonat Párizsba, de előtte még volt egy kis dolgunk a pályaudvaron. Harmadik társunk, Nádi egy hét múlva csatlakozik hozzánk Londonban, de nem volt pénze Interrail-re. Ez az igazolvány úgy működik, hogy amikor kiváltja az ember, kap egy kis igazolást a vásárlásról, és ha bármi történik az eredetivel, erre kiadnak egy újat. Csak rendőrségi jegyzőkönyvet kell bemutatni a lopásról vagy elvesztésről. Úgyhogy Évával rengeteget gyakoroltuk, hogy adjuk elő a történetet, miszerint a vonaton elcsenték az igazolványát. Minden részletet újra és újra elismételtünk, hogy ha külön hallgatnak ki minket, egyezzenek a vallomások. Nos, erre nem volt szükség. A jóképű rendőr csak nagyot mosolygott, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk. „Elveszett az Interrail, lányok?” Egy ujjal bepötyögte lazán a jegyzőkönyvet és kedvesen utunkra bocsátott. Fiatal, és helyes és mosolygós – na ilyen rendőrt se láttunk még. Jó ez a nyugat!

Első nyugati utazás

Vonattal Párizsba – ki az a Zsán?

1987. augusztus 2, vasárnap

A 17 órás vonatút alatt leginkább aludtunk, csak a határon ébresztettek fel minket. Bonjour, madám – szólt az útlevélellenőr, én meg úgy meghatódtam ettől a szép nyelvtől, hogy könnybe lábadt szemekkel adtam át az irataimat. Párizsban kiderült, hogy ma már nem tudunk továbbmenni Londonba. Szerencsére nálunk volt egy otthoni ismerősünk, Zsámboki Kati párizsi barátnőjének, Brigitte-nek a telefonszáma, felhívtuk és hurrá, aludhatunk nála. Egy szép kis kertvárosba metróztunk ki, remek vacsorát kaptunk, majd Brigitte megkérdezte: „És tulajdonképpen ki az a Zsán?” Én ugyanis arra hivatkoztam a telefonban, hogy mi a Zsán barátai vagyunk. Mint kiderült, Zsánt csak mi ismerjük ezen a becenéven, Brigitte Katalinnak ismeri őt, de nem akart akadékoskodni a telefonban.

1987. augusztus 3, hétfő

Hajnali ébresztő, Brigitte papája kivitt minket kocsival a metróállomásra és nagy szívélyesen meghívott, Anglia után töltsünk náluk is pár napot. A metrón egyből kifürkésztük, hogy lehet ingyen bemenni: a turistainformációnak a metrón kívül és belül is volt ajtaja: bementünk kívül, kérdeztünk valamit, és kimentünk belül.

Calaisban volt egy kis kavarodás, mire megtaláltuk a hajónkat. Mikor beszálltunk, nem tudtam, hogy még váróteremben vagyunk-e vagy már a hajón. Bár, étterem, üzletek. A hajó volt. Nyolcemeletes, csupa luxus, néztünk csak tágra nyitott szemekkel.

Mint a filmeken, Dover fehér sziklái fogadtak minket, ragyogó napsütésben. Onnan újra vonat, piros tetős házak, zöldellő réteken legelő juhnyájak, tehát ilyen az angliai táj.

Londonban egyből rászálltunk a telefonra, de egyik szállás sem működött, amit itthon ajánlottak nekünk. Egy Servas füzet volt nálunk, ebből próbáltunk csemegézni. A Servas egy nemzetközi non-profit szervezet, amely utazókat és szállásadókat hoz össze. A neve egy eszperantó szó, ami azt jelenti „szolgálni”. Servas tag bárki lehet, de egy interjún kell átesni, mielőtt megkaphatja valaki a tagságit és a célország taglistáját. Nálunk persze illegális az egész, hiszen az ember kapcsolatba kerülhet a hanyatló, rohadó nyugattal – így az interjúk titokban zajlanak, a tagsági, valamint a címlisták pedig Nyugat-Berlinből érkeznek. Az ember közben halálra izgulja magát, nehogy kinyissák a borítékot, mert abból baj lehet. A szállás ingyen van, de természetesen nem az a célja, hogy csak valahova éjjel beessünk aludni – a vendéglátók azért fogadnak be idegeneket, hogy kicsit megismerjék őket, szert tegyenek új barátokra.

Szerencsére valaki megszánt minket és bár ő nem tudott fogadni, egy ismerősét, Gest ajánlotta, ahol ellakhatunk ingyen, ha segítünk a házimunkában. Miért ne. Fiatal házaspár, négy hónapos babával, két kutyával, szuper lakásban. Hatalmas, modern konyha, kandalló, csillogó fürdőszoba, faltól falig tükörrel, a TV-ben vagy tucatnyi (!) csatorna. Kaptunk tejes teát és a kandalló mellett beszélgettünk. Maradhatunk pár éjszakát, csak segítsünk egy kicsit. Én elvállaltam a kutyasétáltatást, az Éva meg a takarítást.

1987. augusztus 4, kedd

A Trafalgar Squaren kezdtünk, ott indul az útikönyv is. Sok a galamb és az őket etető turisták. Majd átsétáltunk a lovas rendőrök laktanyájához. Szegény őrök ültek a lovon és el kellett viselniük, hogy az összes lökött turista őket fényképezze. Persze én is.

Aztán a parlament, ami gyönyörű. Majd a Westminster Abbey, a koronázó trónszékkel és néhány híresség, köztük Shakespeare síremlékével. Kerengőjében rézdomborműveket lehet papírra satírozni, csak hát ezért is fizetni kell, úgyhogy nem tudtuk kipróbálni. Az apátság után megnéztük a Tate Galleryt, Picasso, Dali, Van Gogh, Kokoschka, Chagall festmények, csak kapkodtuk a fejünket. Végül a Buckingham palota, majd a sok élménytől feldobva metrózás haza. Spagettit kaptunk vacsorára. Olyan szívesen beszélgetnék a háziakkal, de alig értem őket, egészen kétségbeestem.

1987. augusztus 5, szerda

Reggel bevásároltam a családnak, aztán levittem a kutyákat egy parkba. Azért jutottak nekem a szabad levegős programok, mert allergiám van a kutyaszőrre – akkor miért sétáltattam kutyát? Az állatszőr kint az utcán nem zavar, a lakásban viszont nagyon, így igyekszem ott az alváson kívül minél kevesebb időt tölteni. Futkároztam, játszadoztam a kutyusokkal, közben Éva porszívózott.

A városnézést ma a British Museumban kezdtük. Nem rajongok a múzeumokért, de ez valami fantasztikus volt. Először a görög gyűjteményt jártuk körbe, régi szobrok, domborművek. Aztán az egyiptomi múmiák, a régi óragyűjtemény, a könyvkiállítás (a Magna Chartaval), kínai, indiai Buddha szobrok, lejártam a lábam. Rászántunk 50 pennyt (40 forint!) egy fagyira, de megérte. Délután már csak a St. Paul Katedrálisra maradt idő, ami tele volt turistákkal és elég furcsának találtam, hogy a templomon belül is volt ajándékbolt. Majd a BBC rádióhoz mentünk, itthonról küldött oda egy lelkész ismerősöm, Németh Géza bácsi pár dolgot. Ekkor már besötétedett, irány tehát a Soho, a mulatós negyed. Bárok, diszkók, csillogó-villogó reklámok. A metrón láttunk egy igazi punk lányt, szinte teljesen kopasz volt, csak a feje tetején volt egy zöld színű taréj. Az állomásról felhívtam a keresztapám, szüleimnek nem lévén telefonja, csak neki tudom jelezni, hogy még élek.

1987. augusztus 6, csütörtök

Ma reggel is kutyasétáltatással indítottunk, amitől nagyon boldog voltam, mert világéletemben vágytam kutyára – de sajnos nem lehet. Aztán bőséges reggeli otthon.Kaptunk müzlit – valami gabonakeverék, amire tejet (!) öntenek – teljesen odavagyunk érte.

Egy otthoni barátom itteni ismerősével volt ma randevúnk, aki elvitt minket a Covent Gardenbe. A hirosimai évforduló emlékére mindenfelé happeningek voltak ma itt, beszédek, zenekarok, bolhapiac. Délután Évával folytattuk London felfedezését: Bank of England és a tőzsde épülete. Hallottuk valakitől, hogy itt a brókerek a tőzsde lépcsőjén eszik a kis szendvicsüket, így mi is ekkora időzítettük az ebédet. Leültünk a vékony, elegáns üzletemberek közé és előhalásztuk az otthon készített szendvicseket, vigyorogva ettünk mi is a köztük a lépcsőn. Teljesen beilleszkedtünk.

London

Tegnap a British Museum lépcsőjén tettük mindezt – ha már úgyis mindig ugyanazt a szalámis kenyeret esszük egy hónapig, legalább az ebéd helyszíneit válasszuk ki gondosan. A City után megmásztuk a 311 lépcsős Monumentet egy kis panorámáért, aztán irány a Tower. Itt az egyenruhás beefeater először nem akarta elfogadni a diákigazolványt, aztán ijedt arcunkat látva mégis beengedett minket. Ingyen! Pajkosan mosolygott és halkan odasúgta: „Menjetek csak”. Lefényképeztettük magunkat vele, mint minden jól nevelt turista.

Átsétáltunk a Tower Bridge-n, és fél órás gyaloglás után megérkeztünk a London Dungeon-ba. Kérem, ne etessek a patkányokat – fogadott minket a felirat, és kissé borsos belépő árán bejutottunk a kínzások birodalmába. A három font leperkálása nekünk eleve felért egy kínzással. Megismerhettük a különféle kínzási és gyilkolási módokat, elég ravaszak és kegyetlenek voltak.

Délután felhívtam Lizt, a Dire Straits együttes fan club-jának titkárnőjét, meglátogathatnám-e. Egy ideje kapok tőlük postán hírleveleket, onnan volt meg a név és a szám. Eléggé meglepődött, de örült a váratlan magyar vendégnek, úgyhogy holnap bemehetünk hozzá.

Holtfáradtan kisétáltunk még a St. Catherina Dockba, ahol nem a hajók érdekesek, hanem a Dickens Pub, remek sörrel. Majd ki a Victoria pályaudvarra, azt beszéltük meg ugyanis, hogy három estén keresztül minden nap este 7 fél fél 8 közt várjuk a Nádit – fogalmunk nem volt, a Bécsben újított igazolványt mikor kapja meg és azzal mikor ér ki. Ma, az utolsó nap végre megjött, innentől hármasban folytatjuk az utat. Elmentünk egy ír kocsmába és Évával mi is egyből el akarunk mesélni mindent, meg a Nádi is, hogy miképp kavarodott el Londonig. Úgyhogy egy félórán keresztül teljesen párhuzamosan mondtuk a magunkét mindhárman, mire valaki megkérdezte a kocsma vendégei közül, olaszok vagyunk-e és tudjuk-e követni, mit beszél a másik. Hát persze!

1987. augusztus 7, péntek

A kutyasétáltatás után irány a Planetárium, ahol egy jó félórás előadást néztünk meg, majd a Madame Tusseud panoptikum, nagyon tetszett. Uralkodók, politikusok, zenészek, egyéb hírességek viaszbábui töltik meg a termeket. A Csipkerózsika bábu meg lélegzett is. A Beatles tagjai egy fehér zongora körül. Van egy terem, ahol első látásra nem világos, ki bábu és ki nem – van ugyanis pár kakukktojás turistabábu, fényképezőgéppel. Jó volt, hogy nem volt se üvegfal, se kordon, nyugodtan meg lehetett érinteni a figurákat. Beethoven egy zongoránál ült, amiből az ő zenéje szólt, szóval az egész nagyon ötletesen van megcsinálva. Mielőtt kijöttünk, a női mosdóban találtam egy polaroid fényképezőgépet. Nagy volt a kísértés, hogy megtartsuk, mindig is szerettem volna egyet. De persze leadtam a ruhatárban, bár előtte ellőttünk pár képet emlékbe.

Innen elmentünk a Dire Straits irodájába, a Damage Managementhez, kaptunk Liztől egy rakás ajándékot: pólókat, fotókat, stb. Nagy volt az öröm.

Aztán sétálgattunk az Oxford Streeten, bámultuk a méregdrága boltok kirakatait, mennyi jó könyv és lemez, elképesztő. Az egyik lemezbolt akkora volt, mint nálunk a Skála! Annyi mindent tudtunk volna venni, megvolt minden Queens és Rolling Stones, de hát sajnos nem telik rá. Vacsora otthon, elmosogattunk, újra bevetettük magunkat a londoni éjszakai életbe. A Kings Head pubba mentünk az Upper Streeten, este tízkor kezdődött a zene, egy zongorista és egy dobos játszott, remek muzsikát. Mivel akkora tömeg volt, hogy nem fértünk be, a pub előtt ücsörögtünk a járdaszegélyen, de nem voltunk ezzel egyedül.

Az egyetemi városok – Cambridge és Oxford

1987. augusztus 8, szombat

A szokásos reggeli teendők után a Picadilly Circuson kezdtünk, ahol a Trocaderoban két jópofa kiállítás is van. Egyrészt a Guinness World of Records, filmek, képek, szemléltető figurák megannyi világrekordról. Egyetlen magyar vonatkozásúra bukkantunk csak, a legmagasabb inflációjú pénzre, a pengőre. A másik kiállítás a Light Fantastic, azaz a holográfia világa. Lézerrel készült képek, amik csak bizonyos szögből látszanak, nem láttunk még ilyet.

Délután elvonatoztunk Cambridge-be, ami egy egészen elbűvölő hangulatú város. Először egy parkra bukkantunk, ahol az élénkzöld gyepen egy rakás fehér ruhás fickó krikettezett, igazi angliai életkép. Megnéztünk néhány kollégiumot is, hát nem egy Ráday, az biztos.

Cambridge

A kolik udvarán négyszögletes udvar gyönyörű gyeppel, középen szoborral. A legjobban a Kings College tetszett, akár egy palota. No és a kápolnája… főleg amikor megszólalt az orgona, egészen beleborzongtam. A Cam folyón elragadó kis hidacskák, a diákok és a turisták kis csónakokban élvezték a napsütést. Az egyik csónakban ifjú házaspár, helyi szokás menyasszonyi ruhában csónakázni egyet az esküvő után.

Este házigazdánk, Ges remek vacsit csinált, sült csirkét és angol pudingot.

1987. augusztus 9, vasárnap

Reggel a többiek csak aludtak és aludtak, én meg untam magam, elindultam hát misére. Betértem az első anglikán templomba és egy fekete papot láttam – először kicsit meghökkentem, szokatlan volt. Nagydarab szakállas fickó, de szépen, lassan beszélt, elég sokat megértettem belőle. Otthon reggeli, búcsúfotók, majd elindultunk Oxfordba. Itt újra ismerős ismerőséhez kuncsorogtunk be, Sandy és Peter, valamint az ötéves kisfiúk, nagyon helyesek. Velük beszélgetve telt a délután, este pedig egy Brew House-ba vittek minket.

1987. augusztus 10, hétfő

Fenséges reggelit kaptunk: toast vajjal, cornflakes tejjel. Peter ellátott minket egy rakás útikönyvvel és térképpel, így indultunk neki. Először Stratfordba mentünk, ahol megnéztük Shakespeare szülőházát, benne a bölcsőjét. Volt egy tábla, hogy az előző évben a különböző országokból hány látogató járt itt, a szocialista blokkot mi vezettük 167 vendéggel. Volt, ahonnan csak egy turista járt errefelé, Afganisztán. A sort az USA vezette, kb. 25 ezer látogatóval. Megnéztük a folyóparton a színházat, ettünk egy igazi McDonalds hamburgert, majd futólépében irány az állomás, tovább Coventrybe.

A székesegyház szinte teljesen elpusztult a háborúban, romjaira egy egész modern templomot építettek, érdekes együtt a két stílus. Először azt hittem, hogy egy ilyen szupermodern építményben nem érzem majd úgy, hogy templomban vagyok, de igen, van meghittsége. A modern szobrok ellenére fenséges, méltóságos a hangulat. Este vissza Oxfordba, sült babot kaptunk vacsorára.

Coventry

1987. augusztus 11, kedd

Ma reggeli közben hosszan beszélgettünk a házigazdáinkkal. Peter dán származású, sokáig egy kommunában lakott, most szociológiát tanít, és a kommunákkal foglalkozik. Ilyen egy megkomolyodott hippi. Sandy üvegfestő, remek humora van, tanítgat nekünk új szavakat, kedves egyéniség. Peter délelőtt nyakába ültette kisfiát és megmutatta nekünk a várost. Egy múzeumban régi szovjet plakátokat láttunk, majd néhány college-t néztünk meg. Nem vittünk ernyőt, így bőrig áztunk a hirtelen jött esőben, de jó ez így, mégiscsak Angliában vagyunk. Este aztán búcsúzás, és felültünk a vonatra, éjjel Edinburghba utazunk – azért jó ez a vonatbérlet, mert néhány éjszakai szállást is kivált.

Edinburgh – váratlanul egy fesztiválba csöppenünk

1987. augusztus 12, szerda

Reggel hatkor a vonaton a kalauz ébresztett minket, megérkeztünk Skóciába. Elmentem a pályaudvaron WC-re, de nem tudtam bemenni, mert nem volt nálam pénz. Itt ugyanis fizetni kell, hiába no, skótok. Szerencsére egy srác befizetett.

Bár fázósan, álmosan szálltunk le a vonatról, rögtön feléledtünk, mikor megláttuk a rengeteg embert, a színes forgatagot. Csak néztünk, mi történik. Kiderült, épp most zajlik az Edinburgh Fringe fesztivál, így önkéntelenül is remekül időzítettük az utazást. Egy kommunában lakunk, rengeteg szoba van furábbnál fura alakokkal. Bár leleveleztük, hogy jövünk, fogalmuk se volt, kik vagyunk, de nem is törődtek vele. Hihetetlen rumli, szőttesek, poszterek, nyikorgó karosszékek, hangszerek mindenütt, újabb és újabb arcokat látunk. Hármunknak egy rozoga ágy jutott, de kaptunk reggelire teát. Bementünk a városba, hatalmas a pezsgés, minden utcán és téren tombol a fesztivál. Különváltunk a lányokkal, mert egy ilyen nap nyilván mindenkit más érdekel, majd este találkozunk.

Mindenekelőtt felmásztam a Scott emlékmű tetejére, hogy felülről vegyem szemügyre a várost. Gyönyörű környezetben fekszik.

Edinburgh

Aztán a Princess Street-en kószáltam, ahol egy hittérítő szólított meg, és egy pillanatra sem jött zavarba, hogy magyar vagyok, előhúzott a tarisznyájából magyar nyelvű füzeteket. Láttam egy csomó skót szoknyás dudást, bűvészeket, kardnyelőket, pantomimeseket, táncosokat. Igazi fish and chips-t ettem, majd a vár tövében pihentem meg, ahol egy hegedűs és egy bőgős klasszikus zenedarabokat játszott, ott végre megírtam haza a képeslapokat.

Délután megnéztem a várat, a skót királyok egykori lakhelyét, majd összefutottunk a csajokkal. Egy skót táncházba tértünk be, aztán elbúcsúztunk Náditól, akinek csak eddig tartott a szabadság, hazamegy. Este Évával egy folk koncertre estünk be, őrült jó hangulat volt.

1987. augusztus 13, csütörtök

Aludtunk vagy tíz órát, reggeli. Csak lekváros kenyeret ettünk, nem akartuk elővenni a kolbászokat, mert ezek a kommunalakók vegetáriánusok.

A várban láttuk Európa legrégibb koronáját. Itt, Edinburghban déli egykor jelez egy ágyú – az idegenvezető szerint azért, mert így olcsóbb, mintha tizenkettőt kellene lőni, elvégre Skóciában vagyunk. Majd elsétáltunk a Nelson emlékműhöz, ide is felmásztam, még a tengert is látni, a kikötőt, a környező hegyeket. Vissza a forgatagba, hihetetlen mennyiségű skót dudás lepte el a várost.

Este koncerten voltunk, az Ossian játszott skót népzenét egy templomban, szép volt, aztán tízkor irány a színház. Az Equust játszották, legkedvencebb színdarabomat, amit szinte szóról szóra tudok, mert az egyetemi angol vizsgára ezt választottam kötelező olvasmánynak. Legalább most nem voltak megértési gondok. Óriási élmény volt eredeti nyelven látni a darabot, bár be kell vallanom, hogy szerintem Gálffi százszor jobban játszotta a Pesti Színházban a főszerepet.

Wales

1987. augusztus 14, péntek

Nagy alvás, aztán irány York. A kinézett vonatot úgy három órával késtük le, de amikor a pályaudvarra értünk, épp akkor indult a következő, nagy mázlink volt. Így megy ez nekünk. Megnéztük a katedrálist, császkáltunk a helyi sétálóutcán, a Shambles-en, hallgattunk egy hárfázó lányt, aztán utazás tovább Cardiffba. Itt újra Servas tagoknál lakunk, kétgyermekes kedves család, no meg két macska, amikre itt is jó allergiás lettem. Annyira imádom őket, de zárt térben tüsszögök tőlük. Este órákig kérdezgettek minket Magyarországról, nagyon kíváncsiak voltak, nem volt meg vendégük a szocialista blokkból.

1987. augusztus 15, szombat

Fenséges reggeli, rengeteg nyalánkság után Herefordba mentünk. Megnéztük a katedrálist, ami nem nyűgözött le minket, annál inkább egy XIII. századi térkép, ami azt mutatta, hogy is látták az emberek akkor a földet. A középpont Jeruzsálem, körülötte a bábeli torony, Lót felesége, stb. A Dunát is felfedeztük. Aztán a Wye folyó partján sétáltunk, csendes, romantikus hely.

Hereford

Délután vissza Cardiffba, ahol megnéztük a várat, sajnos csak kívülről lehet körbejárni, aztán siettünk haza, mert a háziak barbecue partit rendeztek a tiszteletünkre. A középosztálybeli londoniak, az oxfordi tanár, a skót kommunalakók után most azt is megláttuk, hogy él egy jómódú család. A kertben egy jó nagy asztalt ültünk körül, a szomszédok is hivatalosak voltak a buliba. A férj bárányhúst sütött a grillen, a köret lencsepüré, főtt kukorica, majonéz, paradicsom, fokhagyma és rizs, utána az elmaradhatatlan tejes tea.

Winchester – ahol majdnem elvesztünk

1987. augusztus 16, vasárnap

Reggel jól belakmároztunk a müzliből, amire mindketten rákattantunk, aztán elbúcsúztunk a háziaktól, akik adtak útravalónak egy dobozzal belőle. Juhhúúú! Bath volt a következő úti cél, ahol a város fő nevezetességét, a római fürdőket sajnos nem tudtuk megnézni, túl drága volt a belépő. Láttuk viszont a Pulteney Bridget, az utcaszerű hidat, tele kis üzletekkel. A városban van egy rakás zöldellő, virágos park, ahol egy elegánsan kriketteznek, az annyira angol! Minden olyan rendezett és még az utcai lámpák is fel vannak virágozva.

Majd megérkeztünk Winchesterbe, két éjjelt itt töltünk, persze megint ingyen. Szimpatikus, gyermektelen, negyvenes házaspár a házigazdánk, ők is Servas vendéglátók, elénk jöttek az állomásra és kocsival hazahoztak kertvárosi házukba. Nagyon intelligensek, érdeklődőek, késő estig beszélgettünk velük, és még macskák sincsenek.

1987. augusztus 17, hétfő

Tündéri házigazdánk bevitt kocsival a városba és utunkra bocsátott. Mondta, este hívjuk fel, bárhol is végzünk, és majd értünk jön.

Először átutaztunk Salisburybe megnézni a gyönyörű katedrálist, ennek a tornya a legmagasabb egész Angliában. A kerengője tetszett a legjobban.

Majd Stonehenge, a híres titokzatos kövekkel. A turistáknak elkerítettek egy részt a kövek körül, azon kívül pedig birkák legelésznek. Ennél már nem is lehetne angolabb a táj. Elég gyorsan nyilvánvaló lett, hogy a belépő nekünk túl drága, de ezt mégse hagyhatjuk ki. Évával eléggé egy rugóra jár az agyunk. Egymásra néztünk és gyorsan dűlőre jutottunk. Fussunk? Fussunk! Állórajtból teljes erőből befutottunk a területre, a jegyszedő néni csak két csíkot látott elsuhanni a bódéja előtt.

Stonehenge

Majd vissza Winchesterbe, itt is körbenéztünk egy kicsit, mindenekelőtt Arthur király kerekasztalát, meg Európa leghosszabb katedrálisát. Fiatal kislányok énekeltek épp a misén, le is ültünk egy kicsit hallgatni őket, édesek voltak.

Este aztán fel akartuk hívni házigazdánkat, Grahamet, hogy jöhet értünk, amikor is rájöttünk, hogy a vendéglátónknál maradt a Servas füzet, amiben a telefonszámok vannak. Semmire sem emlékeztünk- se a családi nevére, se a címére. Csak azt tudtuk, hogy nála van minden holmink. Évával kérdően néztünk egymásra mi legyen. Leültünk egy padra ötletelni, szerencsére egyikünk sem az a pánikba zuhanós fajta. Végül beugrott, hogy említette Graham, hogy a városi tanácson dolgozik. Meg is találtuk az épületet, este hétkor persze teljesen üresen. Csak egy büféslányt találtunk, akinek felvázoltuk a helyzetet: egy fekete szakállas, Graham nevű fickót keresünk, itt dolgozik, landscape designer. A lány nem ismerte, de a házi telefonkönyvben az építészeti osztályon csak egy Graham volt, így megtudtuk a családi nevét, és ezzel már a városi telefonkönyvből a számát is. Graham vidáman kérdezte: No, lányok, hova menjek elétek? A katedrálishoz? A pályaudvarra? Nem, feleltük, a munkahelyeden vagyunk. Alig tudtunk kimagyarázkodni, de csak nevetett ő is. Lesz ebből még itt pletyka. Este zenét hallgattunk és sokáig beszélgettünk velük. Graham és Ann, szerintem örökre szívembe zártam őket, annyira csodálatos emberek.

Át a csatornán – következik Párizs!

1987. augusztus 18, kedd

Reggel még kaptunk müzlit és pirítóst, majd a mindig mosolygós Graham kivitt kis Austinján az állomásra minket. Winchesterből Londonba vonatoztunk, onnan le Folkstonba, majd hajóval át a csatornán. Ragyogó napsütés volt, így a fedélzeten ücsörögve élveztük az utat. Utolsó negyven pennynket elvertük egy fagyira. Édes az élet.

Hajózás

Boulogneban kötöttünk ki, onnan vonattal irány Párizs. Útlevélvizsgálat sehol. Este a naplemente fényében láttuk meg újra Párizst, felhívtuk Brigittet, aki készségesen újra fogadott minket.

1987. augusztus 19, szerda

Müzli, cornflakes, Anglia után még Párizsban sem unjuk, otthon úgysincs ilyesmi. Brigitte papája az Eiffel toronyig furikázott minket reggel, ami még zárva volt. Így a Notre Dame-mal indítottuk a városnézést. A kecses angliai katedrálisok után kicsit zömöknek tűnt, de azért gyönyörű. A hatást ugyan rontotta, hogy mozdulni is alig lehetett a turistacsoportoktól.

Innen a Pompidou centerhez mentünk, csupa cső, vas, huzal, modern szórakoztatócentrum. A Modern Művészetek Múzeumában számos érdekes dolgot láttunk, Picasso, Matisse, és egyéb modern képeket, szobrokat. Külön élmény volt a mosdó, ahol percekig kutattam, hol a fenébe lehet lehúzni. Feladván a küzdelmet, kisétáltam az ajtón, és lám, az ajtónyitás működtette a lehúzót. Nocsak. Aztán jött a kézmosás, az sem könnyen, nem tudtam, hol nyissam ki a csapot. Mások is szerencsétlenkedtek, amíg be nem jött egy beavatott, aki tudta, hogy csak a csap melletti falhoz kell hozzáérni, és máris zubog a víz. Mint egy elvarázsolt kastély. Ma nagy vásárlás is volt: vettem egy walkmant. Régóta vágytam már rá, és hát otthon ki tudja, mikor lesz.

Vissza az Eiffel toronyhoz, végigálltuk az egyórás sort a tűző napon, megvettük a méregdrága jegyet, 42 frank volt, aztán újra vártunk a liftre.

A kilátás tényleg szép, meg az érzés is jó, hogy itt lehet az ember, de nagyon nem bírom a folyamatos tülekedést és várakozást, ami ebben a városban van. Kora este elegünk is lett az egészből, hazamentünk, Brigitte remek vacsorát főzött, csirkecomb párolt zöldbabbal. Aztán igazi francia csemegék: bagett, sajt és bor.

1987. augusztus 20, csütörtök

A Champ Elyseen sétálva indult a nap, de hamar rájöttünk, a mi pénztárcánkkal itt nincs sok keresnivalónk. A sugárút végén lefotóztuk a diadalívet, majd séta tovább a Concorde-n levő obeliszkhez, innen pedig a Musee d’Orsay-ba. Vagy másfél órát töltöttünk itt, legjobban az impresszionalistak tetszettek, főleg Monet, de jópofák a régi bútorok és a makettek is. Ebédre vettünk Salade Nicosiat, az útikönyv szerint minden turista ezt eszik.

Úgy érezzük itt magunkat, mint a robotturisták, csak megyünk egyik helyről a másikra, de nincs bennünk az a folyamatos ujjongás és lelkesedés, mint Angliában és Skóciában volt. Talán a hőség, talán a tömeg, talán a kevésbé barátságos emberek, nem tudom.

Ebéd után a Louvreban főleg a görög szobrok tetszettek, de azért megnéztem a kötelező látnivalókat, a Milói Vénuszt, a Mona Lisát és Michalengelo híres szobrait is.

A Louvre után elmentünk a bohémnegyedbe bohémeket nézni, de nem láttunk egyet sem, biztosan csak este jönnek elő. Hazafele szokás szerint potyázni igyekeztünk a metrón, de azon az állomáson nem lehetett átbújni a korlát alatt. Egy teljesen idegen felajánlotta, bújjak át mögötte, egy jeggyel szorosan egymás mögött ugyanis ketten is át lehet menni, rendes volt. Este Brigitte egy arab barátjánál múlattuk az időt, kaptunk sütit és kólát, jól elbeszélgettünk.

1987. augusztus 21, péntek

Adtunk egymásnak egy szabadnapot Évával, ma külön kószáltunk, ne unjuk meg egymást. Én a Montmare fele vettem az irányt, megnézni a kora reggeli várost, végre csend és nyugalom volt. Végre kezdtem Párizst is megszeretni.

Ültem a Sacre Coeur lépcsőjén, majd végighallgattam franciául egy misét. Ugyan egy szót sem értettem, de szép volt a hangulata.

Sacre Coeur

Majd irány a Les Halles, egy hatalmas modern építmény, tele üzletekkel, éttermekkel, szökőkúttal, majd a Pompidou fele sétáltam. Itt remek hangulat fogadott, a tér különböző sarkaiban produkálták magukat emberek, bohócok, portréfestők és zenészek.

Elsétáltam az Opera épületéhez is, ott épp egy tüntetés kezdődött. Önkéntelenül behúztam a nyakam, hogy micsoda botrány lesz. De nem. Egy teherautóból hangfalakat, transzparenseket pakoltak le, röplapokat, csákókat, jelvényeket, matricákat osztottak, beszélgettek, ettek-ittak az emberek, a rendőrök meg mindezt nyugodtan nézték. Sőt, ők terelték el az autóforgalmat. Elképesztő. Nálunk nem az utcákat zárják le, hanem a tüntetőket. Vissza a Montmare-ra, ahol már nyüzsgött az élet, néhány fiatal a templom lépcsőjén Simon és Garfunkel dalokat énekelt.

Kicsit arrébb festők tanyáztak, néhányuk bámulatosan élethű portrékat készített. Egy portré 500 frank, nekem meg összvissz csak háromszáz van. De ha egyszer sok pénzem lesz, és át is tudom váltani frankra, lerajzoltatom magam!

Párizs portrérajzos

Este találkoztunk Évával, ő egy bangladesi sráccal töltötte az időt – amikor külön válunk, ő állandóan ismerkedik, én meg happeningekbe keveredek. Este úgy terveztük, hogy továbbállunk Madrid fele, de kiderült, hogy egy nagy buliba hivatalos Brigitte és elvinne minket, úgyhogy maradunk még egy napot.

1987. augusztus 22, szombat

Huh, micsoda buli volt. A hepaj este tíz felé kezdődött, volt vagy nyolcvan ember, amcsik, németek, osztrákok, hollandok, franciak. Egy Pierre nevű párizsi fiúval beszélgettünk, táncoltunk reggel nyolcig, kedves, vidám fiú volt. Amíg lassút táncoltunk, végig duruzsolt a fülembe, egy szót sem értettem, felőlem akar mosópor reklámokat is idézhetett volna – annyira kellemes volt, tuti, hogy a legszebb nyelv a francia. Meg is vettem itt a Kis Herceget, és eldöntöttem, otthon nekiesek a francia tanulásnak és elolvasom eredeti nyelven. Hajnal felé a kertben tűzijáték is volt, itt ilyen egy szülinapi buli, nem semmi. A színes nemzetiségi összetétel annak köszönhető, hogy az ünnepelt egy AIESEC-es volt, és egy csomó Párizsban dolgozó gyakornokot elhívott. Reggel hoztak péksüteményeket, főztek kávét, majd hazavittek minket kocsival. Reggel kilenctől este hatig aludtunk, mintha január elseje lenne. Fürdés, kaja, aztán gyorsan ki a pályaudvarra, megyünk Madridba. Szokás szerint futva értük el a vonatot.

Hola Madrid!

1987. augusztus 23, vasárnap

Két skót fiúval utaztunk, de olyan szörnyű akcentusuk volt, hogy képtelenség volt beszélgetni velük, inkább aludtunk. Reggel hétkor értünk a spanyol határra, Irunba, itt át kellett szállnunk. Nem nyilvánvaló, hogy a mediterrán Spanyolországba érkeztünk, mert pulóverben vacogtunk két órát a határon, mire jött a másik vonat. A határőr csodálkozva forgatta az útlevelünket, de aztán megvonta a vállát, és elsétált. Este fél hétre értünk Madridba, ahol kissé tanácstalanul ültünk a pályaudvaron, hol is aludjunk. Kértünk egy szál cigit egy szakállas fazontól, aki egyből füvet ajánlott fel, így az első spanyol, akit megismertünk, egy marokkói drog-dealer. Szép. Körbetelefonáltunk pár számot, és szerencsénk volt, egy negyvenéves itt dolgozó amerikai operaénekes, Sandra befogadott minket. Még beszélni is tudunk vele, kész főnyeremény. Remek almateát kaptunk, majd alvás.

1987. augusztus 24, hétfő

Reggel nyolckor kiosontunk, házigazdánk még aludt, de a mi talpunk már viszketett, alig vártuk, hogy körülnézzünk. A Palacio Realnál, a királyi palotánál indítottunk, csodálatos épület. Az idegenvezető olyan spanyol akcentussal beszélt, hogy először rá se jöttünk, hogy angolul magyaráz. Ötvenes nő, aki csak tőmondatokat tudott, egy szál mosoly nélkül közölte: „X. király szerette az órákat. Sok óránk van. 210 darab. Elég óra.” Vagy például: „Ez egy El Greco kép. Csak egy El Greco képünk van. Nincs több. Én nem is szeretem El Grecót. Ha valaki El Grecót akar látni, menjen Toledóba. Ne jöjjön ide.” Később megtudtunk, Picassót se szereti. De volt, amiért még ő is lelkesedett, valahogy így: „Ez egy szép szoba. Nekem tetszik.” Még szerencse, hogy volt velem útikönyv, amiből egy kicsit több konkrétumot is megtudtam. A legjobb az ebédlő volt, ahol a királyi pár fogadja előkelő vendégeit.

A palotanézés után császkáltunk, a Retiro parkban egy padon megettük a szokásos tartós kenyérből készített szendvicset és vettünk hozzá fügét, ilyet úgysem ettünk még. Majd hosszú séta: a parktól a Plaza de Cibellesig, majd tovább a Gran Via-n a Centrumba, innen irány a Plaza Espana a Cervantes emlékművel és sok szép szökőkúttal, végül a Plaza Mayor, egy négyszögletes tér lovas szoborral és sok-sok festővel. Az árkádok alatt legyezőket és mindenféle bóvlit árultak, zajlott az élet.

A brazil:-)

1987. augusztus 25, kedd

Az eddigi legvidámabb, legboldogabb napja az útnak, de kezdjük az elején. Délelőtt szokványos turistaprogram, a Prado. Láttunk Greco, Velazques, Bosch, Murillo műveket, legjobban Bosch Gyönyörök Kertje tetszett. Átmentünk a Retiro palotába, ahol Picasso Guernicája van, majd ki az állomásra, utazunk Toledóba.

A vonaton a fülkében csak két srác ült rajtunk kívül, egy elképesztően jóképű brazil fiú, és egy kevésbe helyes, de hasonlóképp aranyos, magas, bajszos ausztrál. Útközben összehaverkodtunk és négyesben indultunk felfedezni a varost. A fiúk meghívtak minket egy jéghideg, dobozos kólára az állomáson, ritka élmény, mi ugyanis mindig csapvízen élünk. Irtó jó fejek voltak, fogtuk az oldalunkat Évával a sok nevetéstől, bohóckodtak egész úton, ontották a poénokat.

Toledo

A katedrálist próbáltuk becserkészni, gondoltuk, egy anyanyelvű kísérővel könnyű dolgunk lesz, de csak fejetlenül kószáltunk a szűk kis utcácskákon. A kis brazilunk viszont ahelyett, hogy az utat kérdezte volna, minden járókelővel összehaverkodott, akik mind mondtak, vagy mutattak nekünk valami érdekeset. Egy fickó például elvezetett minket a műhelyébe, ahol a híres toledói aranyozott kardok, tálak, stb. készülnek, nohát ide magunktól az életbe nem jutottunk volna el. Egy múzeumba is benéztünk, ahol kínzási eszközök vannak, mint a londoni Dungeonban.

Majd felsétáltunk az Alcazarhoz, fényképezgettük egymást, bolondoztunk órák hosszat. Alan, a fekete göndör hajú, ragyogó kék szemű brazil vett nekem egy tipikus toledói fülbevalót, fekete alapon aranydíszítéssel, csodálatos. Hazafele a vonaton mesélt egy magáról: 25 éves, mérnöknek tanult, de most egy kis üzeme van, ahol egy haverjával pólókat, zoknikat, stb. gyártanak. Rajta is a saját üzeméből való cuccok voltak, mutatta a cégjelzésüket. Teniszezni és szörfözni szeret, nem is volt rajta egy deka súlyfelesleg sem. A vonaton is két perc alatt mindenkivel összehaverkodott, leginkább egy kislánnyal és egy kisfiúval, nagyokat játszottak.

Madridba érve megbeszéltük, mindenki hazamegy pihenni és zuhanyozni, de este újra találkozunk. Úgy is lett. Az ausztrálnak este indult a vonata, így először őt kísértük ki a pályaudvarra, elbúcsúztunk tőle, aztán Alan meghívott minket vacsorázni. Halat ettünk paradicsommártásban és az utolsó metró indulásáig róttuk a város utcáit. Alan és én kéz a kézben, izgultam is rendesen. Búcsúzáskor kaptam puszit, és nyilván többet is kaphattam volna, de nekem itt volt a határ. Évával hazautaztunk, de nem mentünk fel egyből a lakásba, ültünk a ház előtti parkban egy padon, hogy megemésszük az eseményeket, hajnalig beszélgettünk. A druszám nem tudta túltenni magát azon, hogy nem mentem el a kis brazillal, egyfolytában hajtogatta, ő bizony nem hagyta volna ki, no de mások vagyunk.

És akkor kirabolnak…

1987. augusztus 26, szerda

Későn keltünk, majd kimentünk az állomásra és elmentünk az El Escorialhoz, épp a szieszta idejére értünk oda, amikor bezárt. Így stoppal továbbmentünk az Elesettek Völgyébe, ami egy hatalmas park, a hegy tetején óriási kőkereszttel, amihez sikló visz fel.

A kereszt aljában a négy evangélista 18 méter magas szobra, a hegyben belül pedig lenyűgöző méretű templom. Kőfalait óriási gobelinek díszítik, érdekes egy hely.

Annak ellenére, hogy templomban voltunk, semmi áhítatot nem éreztem, inkább Franco erejét – ő építette ugyanis az egész komplexumot. Minden olyan erőteljes, monumentális volt, áradt belőle a könyörtelenség, valahogy a szovjet emlékművekre emlékeztetett mindez. Visszastoppoltunk az El Escorialba, és ahogy beléptünk a bazilikába, megszólalt az orgona, kirázott egyből a hideg.

Otthon fürdés, pakolás, és indultunk a napsütötte tengerpartra. Azaz indultunk volna… A metrón beütött a krach, egy ügyes csellel ellopták a kézitáskámat. Benne az útlevél, az Interrail igazolványom másodpéldányával együtt, a fényképezőgép, minden egyéb irat, a toledói fülbevalóm, stb., stb. Mondjuk legalább pénz már nem maradt. Egy fickó kérdezett valamit egy óriási térképpel a kezében, és ahogy egy pillanatra lankadt a figyelmem, az arcomba nyomta a kihajtott térképet, kikapta a kezemből a táskát, leugrottak, és már be is csukódott mögöttük az ajtó. Mi meg robogtunk tovább a következő metróállomásra. Itt persze leszálltunk, a következő metróval vissza, felmentünk az utcára, de nyilván már sehol senki. Éva lent várt az aluljáróban a két nagy hátizsákra vigyázva, én meg rohangáltam a környékbeli utcákon, hátha meglátom őket. Arra jött egy rendőrautó, próbáltam nekik magyarázni mi történt, de nem tudtak angolul. Ellenben betuszkoltak az autóba, hogy visznek a komisszárhoz. Én meg nem tudtam nekik megmondani, hogy ne vigyenek sehova, a barátnőm lent van az aluljáróban, és vár. Elvittek, mert ők meg nyilván látták, hogy valami baj van és nem érették mi, keresni akartak valakit, aki ért angolul. Az első őrsön nem találtuk senki angolul beszélőt, vissza az autóhoz és szirénázva tovább egy másik rendőrőrsig, nekik ugye gőzük nem volt, mi bajom, csak látták, hogy nagyon izgatott vagyok. Végre találtunk valakit, akinek elmondtam mi történt, láthatóan csalódott, hogy csak egy táska veszett el és közölte, ő nem tud semmit csinálni, viszlát. Nagy nehezen kikönyörögtem, hogy legalább vigyenek vissza ahhoz az állomáshoz, ahol beszálltam a kocsiba, mert azt sem tudtam, hol hagytam az Évát a hátizsákokkal. Visszavittek. Elég zaklatott állapotban kullogtunk vissza Sandrahoz, aki szerencsére ismét befogadott minket.

Utazás Internet előtt

Se pénz, se iratok

1987. augusztus 27, csütörtök

Szóval ott álltunk az utazás 27. napján, egy szál pénz és iratok nélkül. Nem tudtunk aludni és kora reggel már a magyar nagykövetség előtt toporogva vártuk, hogy kinyissanak. Ott rutinosan mutattak egy térképet, hol kell fényképet csináltatnom, majd hol kell olasz és francia vízumot a hazaúthoz. Nem én voltam az első, akinek erre szüksége lett. Jó pár napba, de inkább egy-két hétbe fog mindez telni, Évának közben haza kell utazni, mert lassan lejár a 30 napunk (utazási engedély csak addig van), én meg maradok a követség költéségre, amit otthon majd vissza kell fizetni. 40 ezer pesetát kapok kölcsön a szállásra és a vonatjegyre. Ez valami hatalmas összegnek látszott, amit képtelen leszek törleszteni, de nem sok választásom volt.

Éva maximum holnap estig maradhat, két napunk van hát, hogy mindent elintézzek, ha együtt akarunk hazautazni. A konzul szerint ez kizárt dolog. Rohantunk a gyorsfényképezőhöz, majd vissza a követségre, ott kiállították a hazatérési engedélyt és adtak egy kis pénzt. Rohanás az olasz követségre, zárva. Tovább a franciákhoz, ahol közölték, fel kell hívniuk Budapestet, kaptam-e ott már vízumot (azaz jogosan vagyok-e egyáltalán nyugaton), és ha igen, három hét alatt pótoljak. Három hét?! Óriási krokodilkönnyeket produkáltam, és szerencsére olyan férfi ügyintézőt fogtam ki, aki nem bír nőket sírva látni. Így megígérték, aznap fél ötre kész lesz. Kész is lett.

Kimentünk az állomásra, hogy megérdeklődjük a vonatokat, kiderült, hogy Olaszország felé holnap nem is lesz majd vonat, csak NSZK-n keresztül. Akkor próbáljunk arra hazamenni.

Ráadásul kellene egy Interrail, el nem tudom képzelni, hogy a követség pénzéből utazzak haza, nem fogom tudni otthon visszafizetni. Az Interrail jegyekhez jár egy igazolás, ami alapján kiállítanak egy másikat, ha elveszti az ember az eredetit. Az én igazolásom viszont nagy okosan az eredeti mellett volt, így azt ellopták, Éva pedig már Becsben elajándékozta az övét (abból csináltattunk egy barátnőnknek egy plusz jegyet). A duplikát is névre szól, és elég rizikós más nevére szóló jeggyel utazni, de úgy döntöttem, megpróbálom így. De ehhez egy duplikátot kellene szerezni. A legjobb lenne egy magyar turistától, az megérti az ilyesmit. Végigjártunk egy pár ifjúsági szállót meg kollégiumot, hátha találunk magyar hátizsákosokat, de sehol senki.

Este Sandra elvitt minket egy étterembe, hogy jobb kedvünk legyen, pedig ő is elég csóró. Hallottuk tegnap este, amikor telefonalt, hogy pénzt kért kölcsön valakitől a lakbérre, nem mennek igazán jól az énekórák, amiből él. Panaszkodott, hogy valószínűleg kiköltöztetik, és nem tudja, hova menjen.

Így lett belőlem Ulla Bredahl

1987. augusztus 28, péntek – augusztus 31, hétfő

Pár órás alvás után az utolsó energiánkat is összeszedve újra nyakunkba vettük a várost. A konzultól kaptunk még pénzt, majd vízumszerzés az NSZK követségen, újabb kis színészi játékkal, pár óra alatt. Így a papírok már rendben vannak.

Ki az állomásra, kerestünk magyarokat, de nem találtunk. Vissza haza a hátizsákokért, Sandrától pedig kis csomagot kaptunk: kaját, csokit az útra és egy toledói fülbevalót! Kérdezte ugyanis, mit sajnálok a legjobban a táskámból és a braziltól kapott fülbevalót említettem, no meg a filmet, mely a fényképezőgépben van. A Szmena gép még csak-csak pótolható, csak a benne levő film nem. Ezt nem tudta nekem Sandra beszerezni, de egy fülbevalót igen, van ugyanis toledói ajándékbolt Madridban. Mosolyogva tette hozzá, nem akarja, hogy rossz emlékem legyen Madridról, azért tette.

Az állomáson kiderült, mégis van éjjel Olaszország felé vonat, NSZK felé viszont nem adnak már ki aznap jegyet. Két választásunk volt: menjünk NSZK felé jegy nélkül vagy Olaszország felé vízum nélkül. Legyen az előző. Úgysem bírnám rászánni magam jegyvásárlásra ennyi pénzért.

Ültünk a pályaudvaron és vártuk a csodát, ami hamarosan be is következett. Egy csomó vidám dán telepedett le mellénk, és kérdezték, mi a gond. Rám volt írva, hogy valami nem stimmel. Előadtam a történetet, és az egyik dán lány megszánt, mondván, majd ő megcsinálja nekem az ő Interrail duplikátját. Volt egy óránk a nagy hadműveletre. Először neki be kellett jelenteni egy rendőrségen, hogy kirabolták. Szerencsére nem kellett messze menni, volt kapitányság a pályaudvaron és a lány egész jól színészkedett. Kapott erről jegyzőkönyvet és ezzel, valamint a duplikáttal egy új Interrail igazolványt.

Újjászületve, Ulla Bredahl néven szálltam fel a vonatra. Sajnos nem a közvetlenül Párizsba indulóra, mert arra fogyott el a jegy, hanem egy helyi rém lassú személyre, ami csak a határig vitt. A dánokkal együtt utaztunk, a kalauz meg is lepődött, hogy két Ulla Bredahl van a fülkében, de aztán túltette ezen magát.

Interrail duplikát

A spanyol-francia határon megismerkedtünk egy dán fiúval, Klaus-szal, aki egészen lepattant állapotban volt, őt Marokkóban rabolták ki. Neki megmaradt a jegye és az útlevele, a nagy hátizsákját vitték el, így egy szál pólóban, étlen-szomjan tartott hazafelé. Párizsig együtt utaztunk, és megvendégeltük az otthonról hozott szalámiból, ami pontosan egy hónapja utazott velünk a hátizsákunkban, gondosan beosztva napról napra. Amikor egy hónapja elindultunk a Keletiből, nem gondoltam volna, hogy a szalámivégem egy nálam is lerongyoltabb utazó kapja meg. Egy csomó más dánt is felfedeztünk, próbáltam köztük elvegyülni, csak nem volt elég szőke a hajam. Mindenesetre elég lepattant érzés volt egy vonatfülke forró folyosóján, a WC előtt (csak ott volt hely) kiterített újságpapírokról egy hónapja utazó szalámit enni. De a jókedvünk még mindig töretlen.

Párizsban át kellett trappolnunk a fél városon a másik pályaudvarra, onnan ment tovább vonat Strasbourgba. Reggel hatra értünk oda, délben indult tovább vonat Bécsbe, addig felájultan hevertem a pályaudvaron, rettenetesen kimerültek voltunk.

A határon rém necces volt a helyzet, amikor egyszerre jött a határőr és a jegyellenőr. Az egyiknek átadtam az Ulla névre szóló Interrailt, a másiknak a saját nevemre szóló követségi papírokat útlevél helyett. Ott álltak egymás mellett, de szerencsére nem kukucskáltak egymás irataiba, de én két pillanat alatt leizzadtam, az biztos. Bécsig csak mi voltunk a fülkében, aludtunk, mint a bunda.

Este tízre érkeztünk a Westbahnhofra, ott összefutottunk egy magyarral, Gáborral, műegyetemista. Kiderült, hogy Pestre csak reggel tízkor megy vonat a Südbahnhofról, volt hát 12 óránk, pénzünk viszont egy szál sem. Így egész egyszerűen átgyalogoltunk a városon, röpke négy óra alatt, jó néhány pihenővel a hátizsákok miatt, na meg párszor kicsit el is tévedtünk.

A Budapestre tartó vonaton az osztrák részen nem is volt gond, Hegyeshalomhoz érvén viszont rájöttem, hogy megint kínos a helyzet. A magyar részre ugyanis nem érvényes az Interrail, arra külön jegyet váltottunk annak idején, és mindkettőnké az én ellopott táskámban volt. De ezt is megoldottuk. Volt ugye egy dán Interrail igazolványunk, az érvényes nálunk is, Éva kiadta hát magát dánnak. Nekem meg ott voltak a rendőrségi iratok, hogy teljesen kiraboltak, csak meg kellett hatni az ellenőrt. Sikerült. Pestre érve aztán egymás nyakába borulva gratuláltunk magunknak, hogy minden nehézség ellenére sikeresen hazaértünk Nem kis kaland volt:-)

Best packing list for vacation

Utóirat 1:

A madridi konzulátuson kapott pénzt – mivel nem használtam fel – egyszerűen visszafizettem a követségnek. Közel egy évvel később, 1988. május 24-én egy levelet kaptam, hogy a budapesti konzuli főosztályon átvehetem az ellopott táskámat. A mai napig nem tudom, hogy találták meg, hol volt annyi ideig és hogy jutott Budapestre. Az útlevél és a minimális készpénz hiányzott belőle. Megkerültek viszont az igazi kincsek: a naplóm, a brazil fiútól kapott toledói fülbevaló és a Szmena 8 fényképezőgép. A benne levő filmet elvittem előhívni, semmi baja nem lett. A gépet látva nyilván azt hitték a tolvajok, gyerekjáték. Az ismeretleneknek ezúton is köszönöm, hogy mindez visszajutott hozzám.

Utóirat 2:

Majd 25 évvel később, 2011 tavaszán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne megtalálni a dán jótevőmet. Rákerestem a nevére a facebookon és óriási szerencsém volt: csak két ilyen felhasználó létezett és az egyik születési dátuma megegyezett az Interrail igazolványban levővel. Írtam neki néhány kedves sort, emlékezett ránk és ő is nagyon örült, hogy megtaláltam – be is jelöltük egymást ismerősnek.

Utóirat 3:

Ma már nem indulnék el lefoglalt szállások nélkül, kvázi pénztelenül, nem tudván, lesz-e hol aludnom. Nem vinnék egy hónapra való kaját a hátamon – el se bírná a rozoga hátam. Nem mernék rendőrnek füllenteni, nem futnék be belépőjegy nélkül egy látnivalóhoz, nem utaznék más nevére szóló jeggyel, nem hívnék fel vadidegen embereket késő este, hogy „Az X adta a számodat, alhatunk nálad?”.  De akkor ezek a morális dilemmák eltörpültek a mellett, hogy az adott korlátok között (valutakeret-szabályozás, évente egyszer 30 nap nyugatra) ezzel az utazással számunkra kinyílt a világ . Nekünk 1987-ben omlott le a fal, amikor megízleltük a nyugatot, a szabadságot. Azóta bejártam a fél világot, ennél sokkal kényelmesebben, felkészültebben, de ennek az első, 1987-es utazásnak az élményeit nem cserélném el semmiért!

Szívesen olvasol régi beszámolókat a 80-as, 90-es évekből? Ajánlom ezeket is:

Görögország, az első önálló külföldi nyaralás (1989)

Kenya és Tanzánia – overland, 1996

Bangkok, Vietnám és Angkor – első út Ázsiába (1997)