2000. július 1.
A Titicaca tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, 3800 méter magasan, gyönyörű sötétkék tiszta víztükörrel, hófödte hegycsúcsok között. Nem véletlen, hogy a helyi mitológiában is nagy szerepe van. Az inkák hite szerint ebből a tóból emelkedett ki a napisten két gyermeke, Manco Capac és Mama Ocllo, hogy megalapítsák az inka birodalmat.
Éjszaka helyi lakosoknál fogunk aludni, bevásároltunk nekik egy kis ajándékot: banánt, zöldségeket, a gyerekeknek csokit és színes ceruzákat.
Közel egyórás hajókázás után elértük Urost, az úszó szigetet. Minden nádból van: a házak, a csónakok és maga a sziget is. Az egész lebeg a vízen, olyan rajta sétálni, mint egy nagy rakás zabkásán (legalábbis gondolom, mert zabkásán sem sétáltam soha). Erin, aki tengeribeteg, egész rosszul lett, visszament a hajóra, azt valahogy jobban bírta. A sok fagyoskodás után nem győztem magamba szívni a nap melegét – elnyúltam a bárka tetején és csak élveztem a napot meg a nyugalmat.
További négyórányi hajókázás után megérkeztünk Amantani szigetére, ahol népviseletbe öltözött vendéglátónk már vártak minket. 2-4 fős csoportokba oszlottunk, és ki-ki elvonult a maga kis „családjához”. Mi Nancyvel egy testvérpárhoz kerültünk, 14 éves a lány és 17 a fiú, a szülők nem voltak otthon. A lány főzött nekünk ebédet, rizst és sült krumplit – mint később kiderült, majdnem mindenki ezt kapott, csak egy háznál került hal is az asztalra. A szobánk nagyon tiszta és takaros, pedig kicsit cidriztem, hogy majd szalmán alszunk és a tengerimalacok kergetőznek közöttünk, de erről szó nincs. Az ajtónk viszont talán csak 120 cm magas, mindenesetre igencsak le kell hajolni, életemben először óriásnak érzem magam a 155 centimmel.
Délután néhányan megmásztak a sziget legmagasabb pontját, hogy onnan nézzék a naplementét, de nekem egy időre elég volt a hegymászásból. Csak ücsörögtünk az udvaron és angolul tanítottuk a szomszéd kisfiút. Mindenáron szerette volna megtanulni a számokat egytől tízig, ügyes volt a gyerkőc. Ő meg énekelt nekünk egy kicsit, és előhozta a család féltett kincsét, egy üveg Fantát. Persze mi nem ittunk belőle, meghagytuk neki.
Víz és villany nem lévén a szigeten, gyertyafénynél ücsörögtünk a házban sötétedés után, majd mindenki összegyűlt a falu közösségi házában – látogatók és helyiek vegyesen. Nagyon hangulatos volt, amikor lesétáltunk a házhoz, egy fiú pengette a gitárját, majd a sötétből válaszolt rá egy síp, később egy dob, így csatlakozott hozzánk a zenekar. Egy hosszú asztalnál fapadkákon ülve vártuk a vacsorát. A házigazdák remek levest főztek, majd jött a főtt rizs és a krumpli második fogásnak. Érdekes módon mindent a férfiak szolgáltak fel, a nők megbújtak a tűzhely körül. Aztán elkezdődött a muzsikálás, a mi vendéglátó fiúnk vezetésével, ő a helyi zenekar gitárosa. Az első pár nótát még ülve hallgattuk végig, aztán a helyiek felkértek mindannyiunkat táncra és jó egy óra hosszat roptuk. Nem volt egy bonyolult koreográfia: kézfogás egymással szemben állva és előre-hátra lépegetés. Beálltak az öregek és a pici gyerekek is, ők különösen élvezték.
Záróakkordként az El Condor Pasa-t játszotta a zenekar, mindenkinek Efrain jutott eszébe – különösen Lindának, aki Peruban az utolsó éjszakát vele töltötte. Búcsúzás, majd hazabotorkáltunk az elemlámpák fényénél kis kuckóinkba.
2000. július 2.
Reggelire a már megszokott menü, főtt rizs, sült krumpli és valami helyi fűből készített tea. Visszahajóztunk Punoba, majd délután Sillustani volt a program. A csoportból senki mást nem érdekeltek a tornyok, inkább aludt mindenki, úgyhogy egyedül kellett nekivágnom. Sillustani tornyai (a „chullpa”k) ősi temetkezési helyek, még az inkák előtt időkből. A tornyok aljába kis üreget vájtak, ebbe helyezték a halottakat. Úgy gondoltak, hogy a tornyok a falloszt jelképezik, és mivel ezek érintkeznek az anyafölddel, a beléjük helyezett halottak újjászületnek.
Precízen faragott, tökéletesen illeszkedő kövekből állnak a tornyok. Az itt elő Colla törzset az inkák hódították meg, lehet, hogy tőlük tanultak el híres építészetüket. Míg a spanyol hódítók mindent leromboltak, ami az útjukba került, az inkák inkább megfigyelték, mit tudnak a meghódított népek. Nem véletlen, hogy annyira jók voltak építészetben, csillagászatban, aranyművességben, stb. – ezeket mind-mind a leigázott törzsektől tanulták, akiket magukba olvasztottak. A tornyok az Ayumara tó mellett állnak, festői környezetben.
A vezetőnk szerint nem véletlen, hogy ide építkeztek az ősi indiánok, az egész terület mágneses mező. Mutatta is az iránytűjét, hogy nem működik (később máshol viszont rendben volt). Azt is megtanultam, hogy repesztették szét az óriási köveket: nappal vizet csorgattak a repedésekbe, ami megfagyott éjszakára és szétrobbantotta a köveket. A környéken egy picike múzeum is van, néhány helyes múmiával.
Visszabuszoztam a városba, lassan este lett, elmentünk egy pizzériába Nancyvel. Hozzánk csapódott Bill, a 65 éves rangidős csoporttársunk is, aki szokás szerint folyamatosan morgott, hogy a tejeskávéját nem úgy hozták ki, ahogy ő szereti. Hol a tej kevés benne, hol nem elég meleg, hol nem elég édes, valami baj mindig van. Azt nem tudom, hogy az ilyenek miért nem maradnak otthon. Vacsora után benéztünk a város éjszakai klubjába, és ez másoknak is eszébe jutott, a fél csapat összeverődött itt. Valami egészen őrületes tánc indult be, hajnalig roptuk a parketten. Szólóban, párban, körben, összekapaszkodva, fáradhatatlanul.
2000. július 3.
Egy utolsó hosszú buszozás, La Pazba. A Titicaca tó mellett hajtottunk egész nap, csodálatos volt a táj. Még soha nem láttam ennyire gyönyörű mélykék vizű tavat. Copacabanában álltunk meg ebédelni, a helyi specialitást, pisztrángot. A városkának gyönyörű, mór jellegű katedrálisa van, nem is láttunk még ilyet errefelé.
Van itt egy fura szokás, az autókeresztelő. A templom előtt felvirágozott, felszalagozott autók és buszok sorakoztak. Egy papucsos fickó szép nyugodtan kisétált a templomból és szentelt vizet löttyintett az autók kerekeire. A tulajdonosok hálásan kezet ráztak vele, majd mindenki pezsgőt bontott, és az ünneplőbe öltöztetett járgányok pezsgőfürdőt kaptak.
Már beesteledett, mire La Pazba értünk. Az egyik sofőrünk, Ben ünnepelte ma a szülinapját, szereztünk neki tortát, és mindannyian felköszöntöttük. Utána irány a helyi gringo bár, ahol elég sok Cuba Libre fogyott. A báros váltogatta a zenéket, de csak nem akart beindulni a tánc. Egyszer csak azonban feltette a Red Hot Chili Peppers egyik számát, amit oly gyakran hallgattunk a buszon. Fátyolos tekintettel egymásra néztünk, pillanatok alatt egy körbe kapaszkodott a csapat, és üvöltve énekeltük kedvenc nótánkat. A báros nem hitt a szemének, és a többi vendég is csak hüledezett. Innentől kezdve aztán már nem kellett tovább biztatni minket, ment a tánci-tánci hajnalig.
2000. július 4.
Szabad nap – jegykonfirmálás, vízumintézés, pénzváltás, stb. A formaságok elintézése után csak kószáltam a városban. Rábukkantam a város boszorkánypiacára is, ahol mindenféle amuletteket lehet kapni az élet dolgaira. A puma a lakás, a ház dolgaiban segít, a napocska a tanulásban, a terhes nő a gyerekáldásban, a kígyó biztonságot ad, a teknőc pedig a hosszú életet biztosítja. Végiggondoltam a baráti körön, kinek mire van szüksége és beszereztem a hozzávalókat – rajtam ne múljon. Este vacsora után mindenki hamar nyugovóra tért, holnap korán indulunk.
2000. július 5.
Vekkercsorges, taxi a reptérre, irány Lima. La Pazból nem volt jó csatlakozás hazafele, vissza kellett repülnöm Limába, még így volt a legegyszerűbb. A limai reptéren vagy 10-12 órát kellett volna dekkolni, bebuszoztam inkább a városba (ezért persze tegnap újabb perui vízumot kellett váltani). Ajándékvásárlás, internetezés. 14 órás repülőút Amszterdamba, ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint idefele, amikor 4 ülésen végignyújtózva alhattam – egy darab szabad hely nem volt, úgyhogy az egy széken kuporogva telt az egész idő, kiolvastam két könyvet, bár már alig láttam. Amszterdamban aztán tobzódtam a civilizáció vívmányaiban: kézmosás meleg vízben, fogmosás csak úgy a csap alatt (nem palackos vízzel), WC papír, kézszárító, csillogó-villogó üzletek. El is vertem az összes maradék pénzem néhány CD-re. Végül egy röpke kétórás repülőút, és már meg is érkeztem a budapesti kánikulába. 4000 kilométert utaztunk a négy hét alatt – egy időre csillapodott a kilométerhiányom. De már tervezem a következő utat – ha minden jól megy, jövőre Dél-Afrika az úti cél, Namíbia óriási homokdűnéi…
A sorozat összes írása
Ecuadori dzsungeltúra, Chan-Chan és Lima
Az inka ösvény és a Machu Picchu