Amikor a perui utazást tervezgettem, képtelen voltam eldönteni, gyalog vagy vonattal közelítsem-e meg Machu Picchu romjait. Az inka ösvény szépségéről legendák keringenek, de én a gyerekkori asztmám miatt még a Gellért-hegyre is alig bírok felmászni. Cuscóban viszont annyi csillogó szemű utazóval találkoztam, akik a túráról lelkendeztek, hogy egyre inkább a gyaloglás felé billent a mérleg nyelve. A végső lökést az adta meg, hogy kiderült: csak akkor tudom látogatók nélkül lefotózni a rommezőt, ha napkeltekor érek oda. Úgyhogy nekivágtam…
2000. június 25.
Fél ötös ébresztő és a hajnali (egy időre az utolsó…) zuhanyozás után buszra szálltunk, majd az Urubamba folyó mentén, kis hegyi utakon kanyarogtunk a túra kiindulópontjához.
Perui vezetőnk a United Mice vezetője, Efrain. Az angol csoportkísérőnk elmondta, hogy számos, az inka ösvényre specializálódott cuscoi céget kipróbáltak, de Efrain verhetetlen – tudásban, kedvességben, talpraesettségben. Mosolygó vezetőnk az inka történelemről mesélt, és feltette Paul Simon „El Condor Pasa” című nótáját, mely erről a vidékről származik. Ezzel a remek hangulatteremtő húzásával rögtön begyűjtötte nálam az első piros pontot.
Kétórás buszozás után megérkeztünk Ollantaytambóba, ahol mindenekelőtt megnéztük az inka romvárost. Ez az óriási romterület elsősorban erőd volt, itt aratták az inkák kevés győzelmük egyikét a spanyolok felett. A mai város ugyanott van, ahol az inka központ volt, ez az egyetlen hely Peruban, ahol a lakosság most is az ősi inka épületekben lakik. Bár a legtöbb házba mára bevezették a vizet és a villanyt, a város hangulata mégis időtlen.
Bekéredzkedtünk egy otthonba, helyes kis tengerimalacok rohangáltak a „nappali” közepén levő tűzhely körül.
Aztán bőséges reggeli, közben bevásároltunk hegymászó botokat a falubeli gyerekektől. Efrain egy inka kútnál meglocsolt mindannyiunkat, hogy szerencsés legyen az utunk.
Újabb kis buszozás után végre elértük a hidat, ahonnan a gyalogtúra indult. Csoportképek tömkelege készült, igazán hatékonyan – letettük a 20 kamerát egy kőre, beálltunk egy kupacba, és az arra járó turisták mindegyike felkapott egy-egy gépet és készített egy fotót.
Végre rátértünk az inka ösvényre. Ez a teljes birodalmat átszelő útrendszer (Camino del Inca) rendkívül fontos volt az inka birodalom szervezettségében. Fénykorában az inka birodalom Quitótól (Ecuador) Santiagóig (Chile) húzódott. Két főútvonala és számos mellékútvonala 40,000 km hosszan segítette elő az információ, utasok, áruk áramlását. Az inka futók 3 nap alatt juttattak el egy hírt Limából Cuscoba, míg ugyanez a spanyol lovasoknak két hétbe tellett. Az inka útrendszer bizonyos részei még mai is járhatóak, más részeket leromboltak az inkák, hogy nehezítsek a spanyol hódítók dolgát. Leghíresebb szakasza a Cuscotól a Machu Picchuig tartó Inka ösvény, melyen mi is most végig gyalogolunk.
Félelemmel vegyes izgalommal vártuk az utazás kezdete óta ezt a pillanatot és most megkezdődött a hegymászás. Ma csak egy 3-4 órás bemelegítő séta volt, de már ez is eléggé megviselte a csapatot. Erin, az amerikai lány nem is bírta, őt visszavitték a kiindulópontra, majd onnan busszal Cuscoba. Ő majd vonattal jön utánunk a Machu Picchuhoz. A gyaloglás tehát kemény, de a látvány bőségesen kárpótol minket. Minden fordulónál más és más a táj, nem lehet egy pillanatra sem megunni.
Kimerültség ellen rengeteg csokit ettünk, kell az energia. Az is elég nehezíti a haladást, hogy percenként változik a klíma – a napon nagyon meleg van, de árnyékban hűvös, így állandóan öltözni, vetkőzni kell. Útközben volt ebéd, terülj-terülj asztalka egy tisztás közepén, színes abrosszal. 20 fős csoportunkkal 20 hordár jön – fele a személyes holmikat és a sátrakat cipeli, a másik fele a konyhafelszerelést, ételt, vizet, asztalokat, székeket, étkezős sátrat, stb. Nekünk csak a személyes holmikat kell cipelni – vizet, napolajat, szúnyogirtót, nassolnivalót, ruhákat, napszemüveget, fényképezőgépet, elemlámpát, útikönyvet, stb. Elég ez is. Vannak, akik mindent maguk visznek, mert szerintük csak úgy az igazi egy túra, de ők aztán semmit nem élveznek az egészből, olyan kimerülten vonszolják magukat. No és itt a turizmus a helyiek fő jövedelme – miért ne segítsünk egyben rajtuk is.
A hordárokban az az elképesztő, hogy ők az egész utat futva teszik meg. Mi ugyanis szép nyugodtan elindulunk a reggeli után, nekik még el kell mosogatni és össze kell pakolni az edényeket, leszedni a sátrakat, mindent összecsomagolni, és úgy megelőzni minket, hogy mire az ebédhelyre érünk, ott már a terített asztalon gőzölögjön a leves. Délután ugyanez, azzal nehezítve, hogy mire a táborhelyre érünk, a sátraink is állnak már. Nem semmi. Este vacsora, remek csirkepörkölt krumplipürével, citromfű-teával. Efrain esti mesét mondott egy fekete köpenyes szellemről, a poncho-man-ről, jót kuncogtunk, aztán alvás.
2000. június 26.
Túl vagyunk a legnehezebb napon, óriási az öröm. Egy rakás emberrel beszélgettünk, mielőtt nekivágtunk a túrának, és ezerszer elhangzott, mennyire gyilkos a második nap. És milyen igazuk volt. De azt is megtapasztaltam, milyen király érzés feljutni egy hegy csúcsára. Én soha életemben nem másztam még meg egy nagyobbacska hegyet és mindig is irtóztam a hidegtől, ezért nem is értettem meg soha, mi lehet jó a hegymászásban. De most már tudom. Ott áll az ember, csapzottan, kimerülten, fázósan, de a világ tetején – és ez semmihez sem hasonlítható érzés.
No, de ne siessünk így előre. Reggel igencsak kellemes ébresztő volt, Efrain mindenkinek odaguggolt a sátrához, és kedvesen szólongatta a bent alvókat: Eva, Nancy, mit kértek: teát vagy kávét? Többen javasolták már a kokateát, ezt ittunk hát, ahogy itt mondják, az ad rugózást a lépteknek. És ma minden segítségre szükség volt.
A bőséges reggeli után nekivágtunk az útnak, és hamarosan megpillantottuk a meghódítandó csúcsot, a Halott Asszony Hágót (Dead Woman Pass). Úgy 3.000 méterről indultunk és 4.280 méteren volt a cél. Közel 4 óra alatt jutottam fel, ezzel az előkelő utolsó előtti helyen végeztem a csoportunkból. A rengeteg fotózás is lassította a tempót, de valljuk be, anélkül sem döntöttem volna csúcsot. Ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban menni, de kár is lett volna, hiszen fent bevártuk egymást és az elsőként felérő srác kis híján halálra fagyott, mire mindenki befutott. Az egész út alatt ha tízméternyi egyenes szakasz van, akkor sokat mondok. Fel, fel, fel és fel.
Mindent bevetettünk, hogy könnyebb legyen. Rágtunk kokalevelet, megettünk egy mázsa csokit, mogyorót, mazsolát, sétáltunk lassan, gyorsan, hátrafelé araszolva és cikkcakkban (ez utóbbi a hordárok módszere). Próbáltunk beszélgetni, hogy jobban múljon az idő, aztán inkább csendben voltunk, hogy kapjunk levegőt. Majd kiugrott a szívem, alig kaptam levegőt, sajgott mindenem, és nagyon fázott a kezem. Inka jeleket festettünk a botokra, fohászkodtunk a naphoz, vicceket meséltünk. Egyre kisebb távokat tűztem ki magamnak, hol is legyen a következő pihenő. A végén már úgy voltam vele, hogy csak még három lépés, aztán kis fújtatás. Oxigén egy szál se, a szél viszont egyre metszőbb volt. De egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy nekivágtam, hiszen lélegzetelállító volt a látvány.
Azt hiszem, mindenki így lehetett vele, legalábbis az összes turista arcán hasonló kimerült, de boldog kifejezés volt. Ismeretlenül is biztattuk egymást, de legalább egy mosolyt megeresztett mindenki a másik fele.
Egyszer csak odaértem a csúcsra, a többiek óriási üdvrivalgással köszöntöttek – nemcsak a csoporttársak, de teljesen idegenek is.
Efrain átölelt, megveregette a hátam, és sugárzott az arca az örömtől. Mindig mindenkit ott vár az út végén, még ha az első és utolsó befutó közt 2-3 óra különbség is van. Addig ő nem ül le, a többi túravezetőtől eltérően nem kezd teázni, hanem ott áll az ösvényen, hogy minden távhoz gratuláljon nekünk. Elképesztő a lelkesedése, pedig már 10 éve vezeti ezt a túrát, évente 40-50 csoporttal, átlag mondjuk 20 fővel, az annyi, mint 10 ezer ember. De mindenki úgy érzi, mintha ő lenne az első és a legfontosabb.
A hegytetőn gyorsan felöltöztünk, mert farkasordító hideg volt, aztán jöhettek a csoportképek. Efrain tüzes vizet diktált belénk, hogy ne vacogjunk, amiből az első kortyot helyi szokás szerint a földre loccsantottuk.
Rövid pihenő után indulás lefele, 3550 méterig. Azt hittem, ez már laza séta lesz, de nem – izmaink a felfele mászáshoz voltak szokva, és a jó egyórás lefele lépcsőzés nagyon tudott fájni. Remegtek a térdeim, alig bírtam tartani őket. Az egyik lány sírni kezdett, szegény nagyon kimerült, de csak pár percig tartott a mélypont, utána mosolygott ő is.
Ebéd után fél órás szieszta, majd nekivágtunk a következő csúcsnak, ami már „csak” 3.900 méteren volt. Útközben láttunk egy helyes kis romot, Abra de Runkuracay nevű kör alakú építményt. Mint mindig, Efrain itt is elővette a térképet, a fotóalbumát, könyveket (ezeket mindig cipeli magával) és mesélt egy kicsit az inkákról.
Este egy kis tó partján táboroztunk. Tudtuk mi vár ránk, a 2. éjszaka hidegéről is sokat hallottunk már, és tényleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sál, kesztyű, így szürcsölgettük a forró levest kis gyertyák fényénél. Mintha valami eszkimó jelenet lennénk. Ez a hátránya, ha nyáron jön ide az ember. Viszont ha télen, az esős időszakban jönnénk, akkor egész végig térdig sárban járhatnánk végig az utat – akkor már jobb egy kis fagyoskodás.
2000. június 27.
Nem sokan tudtak aludni, a legtöbb emberke egész éjjel vacogott. Engem szerencsére melegen tartott a jó kis hálózsákom, no meg a rum, amit lefekvés előtt fogyasztottunk. A hálózsákom külseje viszont csuromvíz lett reggelre, talán a benti meleg és a kinti hideg miatt. A sátrunk meg deres volt, még jó, hogy jégcsapok nem nőttek rajta.
Palacsintát kaptunk reggelire, aztán lazán felsétáltunk a harmadik csúcsra. 3.550 méteren vagyunk, innen egy lendülettel felszáguldottunk a 3.690 méteres. A felhőkkel egy magasságban jártunk, úgy éreztem, mintha csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy elérjem őket. Ameddig a szem ellát, óriási hegycsúcsok. Újra volt „story time” Efraintől, a Sayajamarca tövében csak mesélt, mesélt az inkákról. Amikor az utolsó király haláláról beszélt, még a szeme is könnybe lábadt. Megmutatta, hogy öleli körbe az építmény a hegy formáját – az inkák különösen szerették és tisztelték a természetet, és soha nem rombolták volna le, inkább a köré építkeztek.
Mesélt az inkák áldozatairól is, ami mai ésszel talán furcsa, az ő világképükbe viszont tökéletesen illeszkedik. Az inkáknál ugyanis minden a reciprocitás elvén működik – ha elveszünk a természettől (élelmet, köveket, stb.), vissza is kell adni valamit. Legtöbbször fiatal lányok vállalkoztak önként erre a szerepre, véres gyilkolások nem illettek volna a képbe. Megtudtuk azt is, hogy rendkívül ritka volt a lopás, hiszen nem volt magántulajdon, hanem minden a napistené volt, és tőle senki sem mert vagy akart lopni.
A mese végén Efrain elővarázsolt a hátizsákjából egy nagy zacskó nyalókat (állandóan ledöbbenek, mi mindent cipel magával miattunk), kiosztotta, és boldogan vigyorogva sétáltunk tovább. A többi turista csak nézett, ahogy megjelentünk az ösvényen vidáman, mindenki egy nyalókával.
A gyaloglást az is segítette, hogy ma már eredeti inka úton járunk, ami sokkal kímélőbb a térdnek, mint a mai emberek által kreált út, amin tegnap araszoltunk felfele. Az inkák nem építettek teljesen meredek utakat, hanem azok szelíden kanyarognak ide-oda, sokkal könnyebb így feljutni rajtuk a csúcsra. A hegytetőn megint szenzációs ebédet kaptunk, érdeklődtek is a lányok, agglegény-e meg a szakács. Gyönyörködtünk még egy kicsit a tájban, aztán újra séta lefele, az utolsó táborhelyre.
Még egy romterulet, Phuyupatamarca várt ránk, és egy rendkívül romantikus, erdős útszakasz.
A táborhely a Winay Wayna romváros mellett volt, úgy 2.700 méter magasan. Útközben Efrain megjegyezte, hogy a tábor mellett van egy hostel, ahol hűtött sört is lehet kapni – nem is kellett több a fiúknak, az utolsó kilométereket szinte futva tették meg. Vacsora után a hordárok énekeltek nekünk egy kicsit a tűz körül, és mi is kis műsorral jutalmaztuk őket, az ausztrál lányok még népi táncot is előadtak. Emellett persze borravalót is gyűjtöttünk nekik, le a kalappal előttük. Még egy pár óra alvás és holnap hajnalban meglátjuk az ősi inka romvárost:-)
2000. június 28.
Hajnali 4-kor ébresztő, hogy a napfelkelte már a Machu Picchunal találjon minket. Forró zabkása reggelire, aztán az elemlámpák fényénél elindultunk az utolsó túrára.
Sok hely van a világon, ahol hegyet lehet mászni, de ilyen csodálatos, lélekben felemelő túra biztosan kevés akad. Hiszen nem csupán a természet gyönyörű, de a világ egyik csodája várja az embert az út végén, nem is beszélve arról, hogy az út során látott romvárosok és a vezető meséi során megelevenedett ősi inka történelem a végletekig felfokozta az izgatott várakozást.
Masíroztunk a hegytető felé, torkunkban dobogott a szívünk, mikor látjuk már meg a képekről oly jól ismert várost. Még egy utolsó, keskeny, meredek lépcsősor és elértük a Nap Kaput. A felkelő nap fényében ott csillogott a völgyben előttünk az ősi inka város, Machu Picchu, a természetnek és az embernek ez a lélegzetelállító közös alkotása.
Ültünk a lépcsőkön és nem jutottunk szóhoz. Meglett, sokat látott utazók nyelték a könnyeiket. Mennyire más így érkezni meg valahova, mintha kiszállna az ember a buszból. 50 kilométer kemény gyaloglás van mögöttünk. Ahogy újabb fáradt túrázók érkeztek, egymásra mosolyogtunk és a csendet csak a fényképezőgépek halk kattogása törte meg.
Nyitáskor lesétáltunk a romokhoz, perui vezetőnk, Efrain körbevezetett minket és csak mesélt, mesélt. A komplexumot Hiram Bingham, amerikai történész fedezte fel 1911-ben. Eredetileg nem is ezt a helyet kereste, hanem Vilcabamba romjait, az inkák utolsó menhelyét, ahol a legenda szerint mesebeli kincseket rejtettek el. Ezt sem a spanyolok, sem az elkövetkező évszázadok kincsvadászai nem találták meg. Bingham már kutakodott egy ideje, amikor egy földtulajdonos mesélt neki az egyik völgyben sűrű növényzet alatt megbújó csodálatos romokról. Bingham helyi vezetők segítségével rá is bukkant az épületekre, de sokáig úgy hitte, Vilcabambát fedezte fel. Ma már ismert, hogy az még mélyebben rejtőzik a dzsungelben, és amit Bingham talált, az Machu Picchu.
A szent város csodálatos környezetbe épült – délre a Machu Picchu (öreg hegy), északra a Huayna Picchu (fiatal hegy) veszi körbe a völgyet, alatta pedig az Urubamba folyó kanyarog. A város vallási, katonai és lakó célokat szolgált, fénykorában úgy 1200 lakosa lehetett. Rengeteg gyönyörű épülete közül a nap temploma az egyik legérdekesebb. Két ablaka pontosan arra mutat, amerről december 21-én és június 24-én felkel a nap.
Hogy tudták megépíteni annak idején az inkák ezeket a kőbe vésett remekműveket, amikor még a kereket sem ismerték? Hogy tudták idecipelni ezeket az óriási köveket teherhordó állatok nélkül? Hogy tudták őket fémeszközök és malter nélkül úgy egymáshoz illeszteni, hogy még ma, több száz év után sem lehet egy pengét sem a kövek közé dugni? Nem tudjuk és talán soha nem sikerül kideríteni.
A csillagászok, papok és más tudósok közös remekműve ez. Ezt a csodát nem lehet sem megmagyarázni, sem elmesélni, sem lefotózni, csak megélni lehet. Órákig bolyongtunk a völgyben, Efrain csak mosolygott az örömünkön. Megpihentünk egy félreeső zugban, majd Efrain hirtelen előhúzott egy üveg pezsgőt, jól felrázta, és kajánul lespriccelt mindenkit. Még erre is volt ereje, hogy ezt az üveget – számos térkép, könyv, nyalóka és ezer más dolog mellett – végig magával cipelje. Nem bántuk, hiszen az a kis ragacsos pezsgő már igazán mindegy volt, 4 napja nem mosakodtunk, így többszörös rétegekben állt rajtunk az izzadság, kosz, naptej és rovarirtó.
Bebuszoztunk a közeli városba, Aqua Calientebe, ahol aranyáron adták a pizzát, de mindegy volt, annyira jólesett. Lassan befutott a vonatunk, és félelmetes közelharcot vívtunk, hogy felférjünk rá. Senkit nem érdekelt, hogy nekünk van jegyünk, sőt helyjegyünk, a vonat már érkezéskor tele volt, és rajtunk kívül százak próbáltak felkapaszkodni rá. Hordárjaink keményen lökdösték a tömeget, hogy helyet szorítsanak nekünk, és sikerült is mindenkinek felpréselődni a vagonba. Ott aztán egymás hegyén-hátán ültünk és álltunk.
Leszálláskor is oroszlán módjára kezdett küzdeni, hogy eljussunk az ajtóig, de sikerült. Másfél órás vonatozás után buszra szálltunk, így mentünk vissza Cuscoba, Efrain szerint ez a leggyorsabb kombináció. Annyira kimerült voltam, hogy még fürödni se volt erőm, szutykosan dőltem be az ágyba és jólesően nyújtózkodtam – végre meleg és puha fekhelyen alszom. Nem kellett altatódal.
2000. június 29.
Aki nem próbálta, nem tudja mekkora élmény 5 napnyi hegymászás után forró vízben zuhanyozni. No és a vízöblítéses WC… ahhhh… otthon a fürdőszobám falán van néhány fotó a nagyvilágban látott legprimitívebb WC-kről, csak hogy tudjam értékelni a sajátomat…
Nem elég, hogy az inka ösvény előtt óriási mázlival belecsöppentünk az Inti Raymi fesztiválba, a túra után újabb váratlan bónusz: délután ismét kitört egy fesztivál a városban, ezúttal egy katolikus hagyomány, a Corpus Christi. Színes kavalkád a főtéren, remek portré-fényképezési lehetőségekkel, igazi Kodak Moment. Vacsora a kedvenc vegetáriánus éttermünkben, ahol 2 dollár a menü: saláta, leves, főétel, desszert és tea. Holnap pedig irány Bolívia!
A sorozat összes írása
Ecuadori dzsungeltúra, Chan-Chan és Lima
Az inka ösvény és a Machu Picchu