Egy kezdő raftingos kalandja rögtön a világ talán legnehezebb rafting-pályáján: irány a Viktória-vízesés!
2001. december 1, szombat
Tegnap délután Namíbiából átléptük a botswanai határt, és szerencsésen megúsztam a vízum hiányát. Az angol követség levele – miszerint én megpróbáltam kérni, csak nem érkezett meg – itt elégségesnek bizonyult. Ma igencsak kijutott az időjárás viszontagságaiból: először bőrig áztunk, aztán pecsenyévé égtünk mindössze félóra különbséggel. De kezdjük az elején. Reggel felpakoltuk magunkat egy teherautó platójára és jó egy órás zötykölődéssel megérkeztünk a mokoro-kikötőbe. Ezeket a csónakokat régen fából faragták, de mióta ide is eljutott a természetvédelem eszméje, műanyagból készülnek. Két utas jutott egy-egy csónakba, amit a vezető egy hosszú rúd segítségével irányított a sekély vízben, el-ellökve a rudat a meder aljától. Tegnap az Okavangót, mint egy széles folyót ismertük meg, ma viszont a deltában jártunk, sűrű lápvidéken. Vízilovakat kutattunk, de nem találtuk őket, bár én emiatt nem nagyon búslakodtam, nem igazán találtam elég gyorsnak a csónakunkat menekülés céljára. Csak élveztem a hajó ringatását és a remek tájat, no meg a fantasztikus csendet.
Pár órás hajókázás után kikötöttünk és egy kis szigeten sétálgattunk bokáig cuppogva a vízben. Az egyik pillanatról a másikra feketévé változott az ég, és eszméletlen zápor zúdult a nyakunkba. Nem volt hova menekülni, bőrig áztunk. Visszasétáltunk a csónakokhoz, addigra épp elállt az eső és hajóztunk tovább. Hirtelen kiderült az ég, és ezerrel ragyogott a nap, a fehér bőrű ausztrálok egytől egyig pecsenyévé sültek a vízen. Néhányan megpróbálták az evezést is, de egyáltalán nem olyan könnyű irányítani ezeket a csónakokat, mint gondoltuk. Kora este visszaértünk a kempingbe, kis pihenés, aztán este egy helyi asszonyság tradicionális botswanai vacsorát főzött nekünk, egész finom volt. Párolt spenót, kukoricás babmassza, sült sütőtök, kenyér. Vacsora után jöttek többen is a faluból és énekeltek, táncoltak nekünk, helyes háncsszoknyában.
Megkértek minket is, adjunk elő valamit, az ausztrálok nem jöttek zavarba, táncoltak egyet. Az egyik srác viszont elszólta magát, hogy van itt ám egy magyar is, így mindenki hallani akart egy magyar produkciót is. Nem volt mit tennem, elénekeltem nekik a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt, hirtelen csak ez jutott eszembe. Katasztrofális volt, de udvariasan megtapsoltak.
2001. december 2, vasárnap
Ragyogó napsütésre ébredtünk, bár a bakancsom nem száradt ki, még mindig csuromvíz. Reggel összepakoltuk a cókmókjainkat, a teherautó kivitte a kikötőbe, mi még sétáltunk egyet a faluban. Végre fotózhattam gyerkőcöket, amit nagyon élveztek, óriási sikongatás volt. A faluban háromféle háztípus épül:a kőház (iskola, klinika, tanári lakások), a nádfedeles vályogház és egy helyi specialitás, a sörös-dobozokkal megerősített vályogház. Ennek falát több száz sörös, illetve üdítős fémdoboz képezi, köztük vályog.
Állítólag sokkal tartósabb, mint a sima vályogház, mindenesetre elég mutatós. Visszaszáguldottunk a motorcsónakkal a kempingbe, ahol a buszt hagytuk, és ott töltöttük semmittevéssel a délutánt. Este hajókázás és ivászat naplementében, melynek a fénypontja egy víziló megjelenése volt. Ez a víziló közvetlenül a hajó mellett bukkant fel, óriási fújtatással meg zajjal, halálra rémisztve mindannyiunkat. Colin olyan sokkot kapott, hogy a hajó másik végébe ugrott és még percek múlva is reszketett.
2001. december 3, hétfő
Ma Maun városka mellé érkeztünk, egész napos buszozás után. A nap eseménye az volt, hogy láttunk az út mellett egy döglött szamarat, amit éppen megrohamoztak a keselyűk és a szemünk láttára vagy negyedóra alatt elpusztították. Elég borzasztó látvány volt a több tucat vérszomjas madár. Ahhoz képest, hogy ez egy sátras utazás, csak ma fordult elő először, hogy nem tudtam zuhanyozni. Volt ugyan mosdó, meg forró víz is, de annyi bogár és csúszómászó volt a zuhanyfülkében, hogy egyszerűen nem mertem bemenni.
2001. december 4, kedd
Buszozás tovább, késő délután érkeztünk meg a Chobe nemzeti parkba, amely a Chobe folyó partján, 11.000 km2-en fekszik. Kasane városkától pár km-re, a Chobe Safari Lodge-ban szálltunk meg. Faházak, sátorhelyek, kellemes kis hely. Népszerű kemping lehet, mert több overland céget is láttam (Guerba, Truck Africa, Dragoman, stb). Felvertük a sátrakat, és elsétáltam a recepcióra internetezni. A kb. százméteres úton láttam egy óriásgyíkot, egy csomó játszadozó majmot meg egy rakás csíkos mongúzt. Mi lesz még a parkban?!
2001. december 5, szerda
Korai ébresztő, hatkor már egy terepjárón furikáztunk a park bejárata felé. A Chobe parkba nem lehet bemenni a busszal, ezért váltottunk járművet. Jobb is így, nyitott a tér, könnyebb fotózni. És volt is mit. Alig haladtunk át a kapun, nyolc (!) játszadozó oroszlánba botlottunk.
Elképesztő szerencsénk van, hiszen az egész parkban 37 példány él. Ide-oda rakosgatták lustán a farkukat, egymáshoz dörgölőztek, megható látvány volt. Egész nap el tudtam volna gyönyörködni bennük. Mentünk tovább, újabb szívderítő látvány, baby-impalák csoportja. A kis félénk tekintetű jószágok félig a mamájuk mögé bújtak, onnan nézegettek minket nagy kíváncsi szemekkel.
A háttérben egy varacskos disznómama terelgette a picinyeit, komolyan, mintha egy óvodában lettünk volna.
Később egy elefántcsaládot is láttunk, ahol a felnőttek veszélyesek tudnak lenni, ha a „picinyeiket” veszélyben érzik.Amikor túl közel merészkedtünk, most is fenyegetően lengették a füleiket, én is nógattam a sofőrt, hogy hagyja járva a motort.
Találtunk még négy oroszlánt egy fa alá bújva, őket nem nagyon tudtam fényképezni. Láttunk még sütkérező krokodilokat, párducteknőst, majomcsaládokat, halászsast, jégmadarat, marabut, sok egyéb madárkát. Egyszercsak egy rémült impalacsapat bukkant fel, nem tudtuk, miért néznek mindannyian egy pontra olyan meredt tekintettel, de aztán megláttunk a fűben két óriás kígyót, egy pitont és egy kobrát.
A fiúk persze rögtön beizgultak, hátha látunk egy gyilkolást, egyfolytában erre vágynak, de szerencsére nem láttunk. Nem is tudom, hogy a füllengető elefánt vagy a sziszegő kígyó félelmetesebb-e, amikor az ember 2-3 méterre van tőlük egy nyitott jármű platóján. Lassan lejárt az időnk és izgulni kezdtem, mi lesz a bivallyal, azt az egyet nem láttuk ugyanis még a „Big 5” közül. De persze nem lehettünk ennyire pechesek. A park kijárata felé indulva egy itató mellett óriás bivalycsorda tűnt fel, kipipálhattuk hát őket is.
Délben pihenés, Internet, aztán délután hajóval indultunk neki újabb vadlesre.
Egy-két napozó krokodilon és vízilovon kívül nem sok érdekeset láttunk, talán csak a kígyónyakú madár érdemel említést, ami elég nevetséges látvány. Mivel nem vízhatlan a tollazata, a szárnyait kifeszítve szárítkozik, nagyon murisan néz ki.
Gyors zuhany, aztán este 8-tól újabb szárazföldi vadles, ezúttal az éjszakai kínálatot próbáltuk meglesni. Egy óriási lámpával világította meg a vezetőnk a környező tájat, mindenféle szempár tükröződött vissza, őket közelítettük meg. Mivel elkezdett esni, elég kellemetlen volt a platón ülni, főleg, hogy én elől voltam és teljesen szembecsapott az eső. No de nem adják ingyen a kalandokat. Láttunk pár újdonságot, például többfajta baglyot, fehérfarkú menyétet és vízi antilopokat. A nagy izgalom viszont az volt, hogy egyszercsak elakadtunk a sárban és nem bírtunk kikecmeregni. Ott gubbasztottunk az esőben az erdő közepén, mindenféle neszek hallatszottak, és reménykedtünk, hogy hamarabb jön egy másik autó arra, mint egy elefántcsorda. Végre feltűnt egy másik terepjáró, ami kiszabadított minket biztonságosabb talajra, fellélegeztünk.
2001. december 6, csütörtök
Ma sem alhattunk sokáig, hétkor indultunk. Sátortársam, Colin már fél ötkor fent volt, mindig ő kel elsőnek, mert először akar a fürdőszobába érni, nehogy valaki meglássa elaludt hajjal. Ettől egy kicsit az idegeimre megy, mert amikor elkezd zörögni a sátorban, én is egyből felébredek és annyi, nem tudok újra elaludni. De ezen kívül nincs sok baj vele.
Átkeltünk a Kazungula réven Zambiába. Ebben a csücsökben egyébként négy ország találkozik: Zambia, Botswana, Zimbabwe és Namíbia, no és itt folyik össze a Chobe és a Zambezi. Dél körül érkeztünk meg utunk végállomására, a Viktória vízeséshez.
Sátorverés után gyors kör a városba, pénzt váltani. Új ország, új valuta és könyvelő létemre már kezdek összezavarodni. Dél-Afrikában volt a rand, 1 dollár kb. 10 rand, majd jött Namíbia és a namíbiai dollár, ami a randdal egyenértékű. Namíbiában elfogadják a randot, de Dél-Afrikában nem érvényes a namíbiai dollár. Átutazva Botswanaba pula a fizetőeszköz, 1 dollár kb. 6 pula. A kis közértekben csak pulával lehetett fizetni, a maszek árusoknál dollárral is, de a turisták által látogatott kempingekben a randot is elfogadták. Most itt vagyunk Zambiában, itt kwacha van, 1 dollár kb 4,000 kwacha és a helyzet nem egyszerűsödött: van, ahol csak a kwacha jó, van, ahol a rand is, van, ahol a dollár. És még hátravan Zimbabwe meg a zimbabwei dollár, 1 amerikai dollár 300 zimbabweit ér az utcai árusoknál, viszont csak 55-öt a bankban, de lehet dollárral is fizetni. Itt a randnak és a pulának is kettős árfolyama van, a namíbiai dollár viszont egyáltalán nem játszik. Hatféle valutával a pénztárcámban folyamatos a fejszámolás, időnként beleszédülök. Van étterem, ahol a számlával együtt hozzák a számológépet.
A kemping gyönyörű, viszonylag új intézmény, Zambezi Waterfront. Mivel új, türelmesnek kell lenni a személyzettel, hihetetlen lassúak, de nagyon mosolyognak. Remek pázsit, úszómedence, vízparti bár, patyolat-tiszta zuhanyzók. Ebéd után gyorsan indultunk a vízeséshez. 10 dollár a belépő a parkba, ahol a szurdok tetején kiépített kis ösvényről szebbnél szebb látvány tárult a szemünk elé. Óriási robajjal és nagy permettel zúdul le a víztömeg, nem véletlen kapta azt a nevet, hogy a „Smoke that thunders”, azaz a mennydörgő füst. Ránk is jócskán jutott a vízpermetből, nem győztem dugdosni a kamerát a dzsekim alá. Láttuk a hidat is, ahonnan a világ legnagyobb bunji jumping ugrását lehet végrehajtani, 100 méter magasról. Kifotózgattuk magunkat, aztán csellengtünk a piacon. A buszt közben folyamatosan szemmel kellett tartani, nehogy bemásszanak a végtelenül szemtelen majmok, mert errefelé híresek arról, hogy mindent ellopnak. Különösen imádják a csillogó kis tárgyakat. Egyszer kiszedték a buszból a slusszkulcsot, két napig dekkolt itt a csoport, mire pótolták. Este korai kelés, holnap nagy kaland vár ránk.
2001. december 7, péntek
Micsoda nap volt, az biztos, hogy a életem top 10-ében benne lesz. A többhetes hezitálás után rászántam magam a rafting túrára. Itt, a Zambezi folyón van a világ legjobb egynapos raftingja, ami egyben az egyik legnehezebb is, hiszen több ötös fokozatú zúgója is van. Ehhez képest nekem meg nulla tapasztalatom van ilyenekben. De annyit hallottam más utazókat lelkendezni a dologról, hogy nem bírtam ki, hogy ki ne próbáljam. Végül mind a kilencen nekivágtunk, ketten kajakkal, heten túracsónakkal. Reggel kis eligazítással kezdtünk, már akkor láttam, hogy nem fogunk unatkozni, irtó jó fejek a helyi srácok, akik elvisznek minket (Safari par excellence a cég neve). Kaptunk mentőmellényt és bukósisakot, és mint megtudtuk, kétféle sisakméret van: a túl nagy meg a túl kicsi. Volt még rajtunk kívül vagy 20 vállalkozó kedvű emberke, így 4-5 csónakkal, két kajakkal és néhány kísérő életmentő kajakossal indultunk neki. A két életmentő kajakos nézett ki a legjobban, napbarnította, vasalódeszka hasú, mosolygós srácok. Elmagyarázták, hogy ha kipottyanunk a csónakból, akkor ők majd odaeveznek, és a kajak orrába kapaszkodva fonjuk fel a lábainkat a kajakra velük szembe, mintha a misszionárius pózt próbálnánk. Nem is tudtam, hogy ettől most féljek, vagy inkább várjam.
Lesétáltunk a park bejáratától a folyóig, az állandó vízpermettől dús, buja növényzet között, igazi dzsungelhangulatban. Bemásztunk a csónakokba és vezetőnk, Doug elmagyarázat a vezényszavakat. Előre evezés, erőteljes előre evezés, balra és jobb kanyar, balra és jobbra vetődés, hátramenet, gubbasztás a csónak aljában és imádkozás.
Elméletileg minden olyan egyszerűnek tűnt, nekivágtunk hát a 30 km-es útnak, ahol 21 zúgó várt ránk. Az első, a Boiling Pot hármas fokozatú volt, és könnyedén, egy remekbeszabott balra vetődéssel átjutottunk rajta, nem győztünk örülni. De ez az öröm nem tartott soká, mert hamar beütött az első borulás: a hármas és a négyes zúgó között, amit csak 3.5-es néven tartanak nyilván, egy laza kettes fokozatú szakaszon hirtelen megbillentünk és átfordultunk. Egyszercsak azt vettem észre, hogy nem kapok levegőt, és nem tudok a vízfelszínre jönni, mert egyrészt a fejem fölött a csónak, másrészt elképesztő méretű hullámok dobálnak, és csak hörögtem meg nyeltem a rengeteg vizet. Kezdtem egy kissé pánikolni, hogy mi lesz, úgy éreztem, már a fél Zambezit kiittam, amikor megragadta a mentőmellényem két erős kéz (mint később kiderült, Doug) és kiráncigált a hajó alól. Hogy ez milyen jól esett. Annyiból jó volt hamar túlesni a tűzkeresztségen, hogy kevésbé féltünk ezután, hiszen a legrosszabbon, a totális átforduláson már túl voltunk.
A többi akadályt borulás nélkül vettünk, bár jó párszor kirepültünk a csónakból, az kevésbe veszélyes. Volt olyan ötös fokozat, amit csont nélkül vettünk, mind a heten a csónakban maradva, igazi profi csapatként. Egy idő után már nehezítéseket is kitaláltunk, hogy izgalmasabb legyen, volt zúgó, amit a hajó szélén állva próbáltunk bevenni (sikertelenül), és volt, amit mindannyian a csónak farában ülve, szinte függőleges hajóval (szintén sikertelenül). Ilyenkor aztán röpültünk a vízbe, de vagy vissza tudtunk úszni magunktól a csónakig, vagy az életmentő kajakos fiúk visszavittek.
Időnként magunktól is beugráltunk a vízbe, az egyik zúgón a hajó oldalába kapaszkodva mentünk át, csak Doug vezetett, irtó jó volt. Volt egy hatos fokozatú zúgó is, a Commercial suicide nevű, amin nem lehet hajóval átkelni, ott mindannyian kiszálltunk és a parton cipeltük át a hajót a veszélyes szakaszon. A többi zúgónak is jópofa neve van, mint például a Mosógép, Az ördög WC-je, Mennybevezető út, mely néhányaknak a pokolba vezet, Csikorgó állkapocs, stb
Bár mindenkin keletkeztek kisebb-nagyobb sérülések, nekem például a karomon lett egy jó nagy zöld folt, borzasztóan élveztük az egészet. Én még ennyit életemben nem sikoltoztam és nevettem egy nap, mint itt. A mi kormányosunk volt a legjobb fej, aki időnként oda-odakiabált a többieknek: Hé, mikor józanodtál ki reggel? Sikerült hazavinni a német lányt? Látom, visszakaptad az állásodat! Láthatólag remek a csapatuk, folyamatosan húzták egymást, vicceket meséltek, nagyon vidám fickók voltak.
A zúgókon kívül még az volt egy kicsit izgi, hogy a kevésbé gyors szakaszokon sütkérező krokodilokat figyelhettünk a parton, itt nem volt ajánlatos úszkálni. A krokodilok egyébként nem szoktak balesetet okozni, mert ők pont azokon a szakaszokon vannak, ahol a csónakok nem borulnak. Inkább az a veszélyes, amikor valakinek beleakad keze-lába egy sziklába és nem tud feljönni a víz felszínére. Ezekről persze napközben nem hallottunk semmit, csak este a bárban mesélte el Doug a rémtörténeteket. Évente 1-2 haláleset és néhány kisebb baleset történik, ezekre az esetekre egy helikopter is mindig készenlétben áll. Szóval nem teljesen veszélytelen a dolog, de hát mi az. Doug mindenesetre napközben többször is ellenőrizte, hogy mindenkin elég szoros-e a mentőmellény, alig kaptam levegőt, amikor meghúzta, de tudtam, hogy ez itt tényleg életet menthet.
Mivel mi a nap végére bevállaltunk egy jethajózást is, nem 21, hanem 25 zúgón mentünk át, tovább kellett eveznünk a hajóállomásra, de persze ezt egy cseppet sem bántuk. A jethajó egy 12 személyes jármű, ami 80-85 km/h sebességgel tud siklani egy akár 10 cm-es vízen. Mintha csak a folyó felett repültünk volna, hihetetlen sebességgel. A kormányos régen autóversenyző volt, és hamar megtapasztaltuk, hogy imádja a sebességet meg a veszélyes vezetést. Közvetlenül a parti sziklák mellett hajtott, hihetetlenül kicentizte, időnként el is kellet takarni a szemem, nem mertem odanézni. Később hallottuk, hogy egyszer egy japán turista kihajolt egy kicsit, hogy csináljon egy fotót, szörnyet is halt azon nyomban, ahogy nekiütődött a sziklának. Amikor a kormányos felemelte a kezét és kis köröket írt a levegőbe, tudtuk, hogy kifarolás következik, amikor is mindenki kapott a zuhanyból.
Kisikongattuk magunkat, kikötöttünk, és már csak ki kellett mászni a 220 méter mély kanyonból. Nem lett volna nehéz, ha az egész napi izgalomtól nem remeg a térdünk, így viszont jól megizzadtunk. Fent hűtött sörök és üdítők vártak ránk. Felmásztunk a teherautó platójára, ami visszavisz a kempingbe és már-már hátradőltem, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Ekkor viszont kiderült, hogy a jethajó kapitánya vezet, aki ugye imád gyorsan hajtani, és az elmúlt napi esőzések nyomán felázott talajról összevissza spriccelt ránk a sár.
A kempingben barbecue fogadott minket (ez, valamint a reggeli is benne van a 95 dolláros árban, ami az egynapi raftingtúra díja, vagy a 130 dolláros kombinált rafting-jethajó utazás árában). Ekkora már a nap eseményeiről szóló videó is elkészült, amit viszont pofátlanul magas, 52 dolláros áron adtak, összeszorított fogakkal bár, de megvettem, szenzációs ugyanis. A bárban ittam egy jól megérdemelt gin-tonikot és fizettem Dougnak egy sört, hogy kihúzott a vízből. Holiday kiosztotta a pólókat, amit az utazás emlékére csináltattunk, rajta van mindenkinek az eredeti neve és egy afrikai, amit ő ragasztott ránk. Én nkwe, azaz gepárd lettem, megtisztelő volt, hiszen az az egyik legszebb állatfajta, amit láttunk.
2001. december 8, szombat
Hogy ne süllyedjen le hirtelen az adrenalinszintem, elmentem reggel egy körre motoros sárkányrepülővel (microlight flight).
Egy 15 perces felszállás 75 dollár, igazán megérte. Úgy néztem ki beöltözve, mint valami Michelin-baba. Így, kabin nélkül tényleg madárnak képzelheti magát az ember, ahogy szabadon száll. Megnéztük felülről a Viktória vízesést, láttunk vízilovakat, varacskos disznót, sütkérező krokodilt. Szorosan a pilóta mögé szíjaztak, egyáltalán nem féltem, inkább csak nagyon kíváncsi voltam és élveztem a kalandot.
Aztán vissza a kempingbe, épp elcsíptem az ingyenes shuttle járatot a vízesés másik oldalára, Zimbabwéba. Volt egy kis gubanc a határon, nem lévén vízumom, de csak sikerült meggyőznöm őket, hogy engedjenek be. Este aztán visszagyalogoltam Zambiába, a határig, ahol próbáltam taxit fogni a kemping felé, de csak taxira váró tömeg volt, kocsi sehol. Egy határőrnek megesett rajtam a szíve, ahogy látta az elveszett kis turistalányt és az első arra jövő taxit utasította, hogy márpedig engem vigyen el. A zuhogó esőben várakozó tömeg kis híján meglincselt, de én hálás voltam. Ma este végre igazi ágyban alszom, vége ugyanis a túrának, holnap indulok haza és az utolsó éjszakára kivettem egy szobát. Micsoda luxus, pihe-puha ágyikó.
2001. december 9, vasárnap
Ma újra át kellett könyörögni magam a határon, a reptér ugyanis a zimbabwei oldalon van. Az útlevelem lassan rongyos a pecsétektől. Vic Falls – Joburg alig másfél óra repülővel, délután 2-kor már megérkeztem, de csak este 8-kor indultam tovább Frankfurtba. Becsekkoltam a hátizsákot, a kisebb cuccokat leadtam csomagmegőrzőben és gondoltam, bemegyek egy kicsit a városba. Mivel Johannesburg híresen veszélyes terület, csak egy bevásárlóközpontig merészkedtem el, ott ütöttem agyon néhány órát, mint egy plázacica. A reptéren megvendégeltem még magam cajun ízesítésű tintahallal és vettem egy rakás női magazint arra az esetre, ha ülve kell átvészelni a 11 órás utat. De utazó angyalkám ezúttal is odafigyelt és sikerült lecsapnom egy üres hármas széksorra, ahol elnyúltam és végigaludtam az utat. Frankfurtba érkezve kissé sokkosan hallottam, ahogy a pilóta bemondta, hogy mínusz öt fok van. Én ugye egy szál sortban és ujjatlan trikóban indultam útnak, ideje volt hát felöltözni. Pesten még durvább hideg, mínusz 12 fok fogadott, de csak három hetet kell kibírnom ebben a hidegben, aztán újabb kalandok várnak: Kubában.
Olvasd el az utazás első részét is: Namíbia – a világ legnagyobb homokdűnéi