Régóta dédelgetett tervem, hogy lefotózzam a napfelkeltét a világ legnagyobb homokdűnéi között. Idén végre ez a terv is sorra került, megérkeztem Dél-Afrikába, és néhány nap múlva a namíbiai sivatagban leszek. A háromhetes út során öt országot, Dél-Afrikát, Namíbiát, Botswanát, Zambiát és Zimbabwét érintjük majd, Fokvárostól indulva a Viktória vízesésig.
2001. november 17, szombat
Mint mindig, most sem maradtak el az indulással kapcsolatos izgalmak. Három országba kellett volna előre beszereznem a vízumot, de későn kaptam észbe, így csak a namíbiait sikerült – Botswanában és Zimbabwében a határőr jóindulatára kell majd hagyatkoznom. Új utazási irodát próbálok ki ezen az úton, Gecko’s-t, . Ez egy ausztrál cég, abszolút kiscsoportos utakat visznek, a csoportlétszám maximum 14 fő.
A Lufthansával utaztam Fokvárosba, 13 órás, végtelenül hosszú repülőúton. Óriási szerencsémre a gépen lévő két darab üres szék pont mellettem volt, így sikerült aludnom. A másik oldalamon egy dél-afrikai fekete nő ült, aki az első félórában lenyomott négy pohár vörösbort, és vígan csevegett a közelében ülőkkel. Amikor szóba került, hogy pár hónapja fájdogál a hátam, rögtön elárulta a gyógyírt: több szex kell, kedvesem – mondta -, méghozzá „swinging position”-ban. Sajnos nem tudtam meg, hogy milyen az, mert a hölgy rajtaütésszerűen elaludt.
A fokvárosi reptéren Sebestyén Márta hangja fogadott, a Deep Forest CD-ről. A harmadik világba mindig nagy kaland az érkezés: tülekedő taxisok, akik közül egy találomra kiválasztottal alkudozik az ember, miközben fogalma sincs, hogy megbízható-e az illető, milyen messze van a város, kibírja-e addig a kocsi, mi a szokásos viteldíj, milyen valutában lehet fizetni, és mindezt egy ismeretlen nyelven – de nem Fokvárosban. Tiszta, kulturált reptér, mindenki beszél angolul és 10 dollárért kényelmes ingajárat visz el a város bármely pontjára.
Elvitettem magam a lefoglalt szállodába, amelyről kiderült, hogy új tulajdonosai csak három napja vették és ők is kb. annyira ismerősek itt, mint én. Lepakoltam a cuccokat, és egy rekki nevű helyi tömegközlekedési eszközzel bementem a Waterfront üzletházba. Mivel csak pár órám volt, sajnos nem volt idő a helyi látványosságokra, a Table Mountain vagy a Jóreménység fok meglátogatására, így hát maradt egy finom tengeri herkentyűs vacsora az öbölben. Este a szállodában találkozott a csapat, mint kiderült, csak kilencen leszünk, nyolc ausztrál és én, nagyjából mindenki hasonló korú. Jön velünk egy sofőr és egy szakács, az előbbi fehér, az utóbbi fekete, mindketten dél-afrikaiak, helyesnek tűnik a társaság.
2001. november 18, vasárnap
Dél-Afrika híres borvidéken keresztül autóztunk Namíbia felé. Útközben lehetőség nyílt borkóstolásra is, de valahogy a délelőtti kánikulában nem kívánja az ember. Kora délután a Bird Island-hez érkeztünk, ahol 8500 pár tengeri szula rakott éppen fészket, szép látvány volt, de kibírhatatlanul büdös. Régen sokkal több madár élt itt, de értékes ürülékük miatt megtépázták fészekrakó helyüket a guanógyűjtők.
Innen nem messze volt első táborhelyünk, Lambert Bay. Amíg készült a vacsora, páran lesétáltunk a városszéli strandhoz,ahol óriási tábla hirdette: No alcohol, no drinks, no guns. Nem volt valami hívogató hely. Vacsorára hal és tintahal volt, ígéretes a dolog, jónak tűnik a szakács.
2001. november 19, hétfő
Egész nap buszoztunk, és megtapasztaltuk miért mondják errefelé, hogy négy évszak van, de az általában egy napon. Délelőtt még 30 fokos kánikula volt, délutánra viszont már kabátban is vacogtunk. Az Orange River partján vertük fel a sátrakat, kellemes kis füves kempingben.
2001. november 20, kedd
A két napos buszos zötykölődés után jól esett egy kis sportolás: délelőtt kajakoztunk egy pár órát a folyón. No azért nem vittük túlzásba: mivel a sodrás irányában mentünk, csak néha-néha kellett az evezővel igazítani egy kicsit az irányon, de egyébként a hajóban elnyúlva napozhattunk. A táborhelyre visszaérve brunch, tojás, szalonna, meleg angol reggeli, aztán délután száguldottunk tovább a kiváló utakon.
Átértünk Namíbiába, a határőr minden egyes útlevélbe művészi értékű aláírást firkantott. Jó egy percig tartott, amíg minden kacskaringót a helyére tett. Az egyik aláírás közben jött egy telefonhívás, így félbehagyta a műveletet, aztán letette a kagylót és folytatta névrajzolást. A buszunk a határról nem akart továbbindulni, de sikerült betolnunk, és azóta is csak így indul. Kora estére megérkeztünk a Fish River Canyon melletti kempingbe, és naplementekor egy jót sétáltunk a kanyon szélén.
2001. november 21, szerda
A nappal fekszünk, a nappal kelünk, vidám kempingélet. Hatkor már ébresztő, reggeli, sátorbontás. Ma is sok buszozás volt, csak nyeltem a port, ami elég kellemetlen, mert nagyon megfáztam. Egyre kínzóbb a köhögés is, mostanában minden utazáson összejön egy ilyen. Este próbáltam korán lefeküdni, de a mellettünk levő táborhelyen tanyát ütött csapat nagy bulit tartott.
2001. november 22, csütörtök
Brutálisan korai, hajnali négy órás ébresztő, elemlámpa fényénél fogmosás, pakolás, de már izgultam, mert most jött el a várva várt napfelkelte. Sossusvleiben vagyunk, a 300 km hosszú és 150 km széles sivatagban, Namíbia legfotogénebb részén. Megmásztuk az egyik legnagyobb homokdűnét és vártuk a felkelő napot, ami hihetetlen gyönyörű színekkel festette meg a környező dűnéket. Egy kicsit bosszantott, hogy nem tudtam emberek vagy lábnyomok nélküli képet csinálni, de tulajdonképpen jó lesz egy-két alak a fotókon a méretek érzékeltetésére. Fő a pozitív gondolkodás. Ahogy feljött a nap, lemásztunk a dűnéről és egy terepjáróval bevettük magunkat a többi dűne közé egy helyi fickó vezetésével.
Mesélt mindenféle érdekeset arról, micsoda hihetetlen küzdelem folyik itt a busmanok, a növények és az állatok között a vízért. A busmanok pl. az értékes kincset strucctojásba töltve elássák, hogy más ne találja meg. Kegyetlenül tűzött a nap, pár óra alatt teljesen elcsigázott lett a társaság, de szerencsére szakácsunk, Holiday isteni ebéddel várt minket: egy óriási adag bundáskenyérrel. Délután csak pihegtünk a kempingben az úszómedence szélén, teljesen kidőltünk a hőségtől.
2001. november 23, péntek
Hat órás ébresztő, sátorbontás. Ahogy feltekertük a sátrakat, az egyik alól előmászott egy skorpió. Jó, hogy megúsztuk a csípését, mert az híresen fájdalmas. Folytatódott az utazás a hőségben. Tegnap megrepedt a szélvédőnk egy nagyobbacska bukkanónál, így most minden döccenőnél lélegzet-visszafojtva figyeljük, nehogy apró darabokra törjön, mert errefelé semmi esély pótolni. Délután megérkeztünk Swakopmundba, ami egy hamisítatlan német kisváros Namíbia tengerpartján. Muskátlis faházak, nagy darab nők, bratwurst káposztával, mindenki németül beszél.
2001. november 24, szombat
Délelőtt kószálgattam a városban, vásárolgattam ezt-azt, majd finom tengeri herkentyűket ebédeltem, kagylót fehérboros mártásban. Ebéd után elmentünk egy páran motorozni a homokdűnékhez. Swakopmund igyekszik víz nélküli Victoria Falls lenni, azaz amolyan extrém sportközpont. Van ugyan itt is víz, de azt nemigen alkalmas a vízi sportokra, nagyon hideg, és állandóan fúj a szél. Viszont remek homokdűnék vannak, amiken lehet száguldozni motorral, szörfdeszkával, lovakkal, lehet ejtőernyőzni, sárkányrepülni, és ezer más programajánlat van. Nekünk a négykerekű motorok tetszettek meg, a quadbiking. A fiúk váltós, a lányok automata motorokat kaptak, és megindult az őrült száguldozás – a csúcssebességünk 80 km/h volt, irtóra élveztem.
A négy robusztus kerék miatt igen stabil a járgány, így borulástól nem kell tartani, inkább az a kínos, amikor az ember fennragad egy buckán. Egyszer én is elvesztettem a többieket szem elöl, elég félelmetes volt egyedül az óriási dűnék között, de szerencsére egy helyi fickó visszajött értem és megmentett. Rajtunk kívül csak egy turista járt erre, mint kiderült, egy magyar srác ENSZ projekten, néztünk mind a ketten egy nagyot, hogy így összefutottunk. Este aztán vacsora és Internet-cafe, végre elolvashattam az otthoni híreket.
2001, november 25, vasárnap
Ha eddig azt hittük, hogy meleg volt, hát tévedtünk. Ma minden rekordot megdöntöttünk, árnyékban 38 fok volt. Délelőtt még viszonylag kellemes idő volt, amikor megérkeztünk Cape Cross-hoz, a fókák kedvelt gyülekezőhelyéhez. Több tízezer fóka jár ide évente párosodni és szülni, szenzációs látvány volt, hogy ameddig csak elláttunk, mindenhol fókák tömege.
Itt igencsak szerencsés volt, hogy meg vagyok fázva, mert semmit nem éreztem a bűzből, csak azt láttam, hogy a többiek az orrukat befogva ájuldoznak. A fókák láthatólag imádják a napot, időnként egészen kicsavarták a testüket, hogy minél jobban élvezhessék annak melegét. A fókabébik november végén, december elején születnek, így épp jókor vagyunk itt – egy egyik fókabébi a szemünk láttára született, sőt, láttunk fókaszexet is. Az átlag 350 kg-os fókafiú hátulról nehezedett a 75 kg körüli fókalányra, aki nem nagyon mutatta az extázis jeleit. A fókák testsúlyuk 8%-át képesek naponta megenni, így a Dél-Afrika nyugati partján élő fókakolóniák több mint egy millió tonna halat fogyasztanak évente – miközben ez 300.000 tonnával több, mint amit a halipar termel Namíbiában és Dél-Afrikában. Nem csoda hát, ha a fókák és a halászat között állandó konfliktus van. A fókairtást szerencsére kordák között tartják, így a kis fókák fő ellensége inkább a hiéna és a sakál. Volt egy-két irtó édes arc, készült is vagy egy tekercs film róluk.
Délután megérkeztünk Ugab Valley-be egy kis kaland után. Elakadt a busz ugyanis a puha homokban és eltartott egy darabig, amíg a helyiek segítségével kikecmeregtünk a homok fogságából. A kemping az Ugab folyó mellett van, ahol a folyó csak jelképes, mivel kiszáradt. Nagyon élveztük a zuhanyzókat, amik csak faparavánnal körbevett kabinfélék voltak tető nélkül, így a csillagos ég alatt élvezhettük a vizet. A bár egy kiszuperált lakókocsiból állt, ahol a tulajnak volt pár hideg söre egy hűtőládában. Itt, a környék legárnyékosabb pontján egy fa ágára kiakasztva láttuk a hőmérőt, ami 38 fokot mutatott. Ehhez képest mi a tűző napon indultunk el délután elefántot keresni, de egy árva példányt sem láttunk. Hiába no, ez szafari, nem állatkert, nincs garantált eredmény. Este nem győztem inni. Igyekszem beilleszkedni az ausztrál útitársak közé, így én is shandy-t ittam, ami fele sör, fele Sprite, egész jó.
2001. november 26, hétfő
Indulás az Etosha park felé. Útközben megálltunk egy privát farmon gepárdot és leopárdot fotózgatni, mivel szinte lehetetlen ezeket vadon látni. Az Etosha parkba késő délután érkeztünk meg, és letelepedtünk az itató mellé. A kemping ugyanis úgy épült, hogy egy mesterséges tavat alakítottak ki, így az állatok száraz időszakban kénytelenek idejárni, egyenesen a turisták videokamerái elé. Sajnos mostanában viszont elég sok eső esett, így a kevésbé magamutogató állatok inkább más vízforrásnál vannak, csak néhány zebra jött le a mi tavunkhoz. A vacsora közben viszont felugrott egy cibetmacska az asztalunkra, az helyes jószág volt.
2001. november 27, kedd
Hatkor már indulunk is vadlesre, kora reggel több az esély meglátni őket. Eleinte elég unalmas volt a buszozás, csak nagy ritkán bukkant fel a távolban egy-egy zsiráf vagy zebra.
Láttunk nyársas antilopot, dél-afrikai gazellát, gnút, vörös antilopot, pár struccot, de persze mindenki az oroszlánra várt. Egy itató mellett végre feltűnt két csodálatos példány és méltóságteljes lépteikkel épp a buszunk felé közeledtek. Az egyik egészen az én ablakom mellé lépdelt és egyenesen a szemembe nézett, alig egy-két méternyi távolságról – persze pont ekkor fogyott ki a filmem és az elemem is (!), de ezt a pillanatot fotó nélkül sem fogom elfelejteni. Egészen hátborzongató volt, ahogy elbőgték magukat.
John a nagy bámészkodásban kiejtette a napszemüvegét az ablakon, és leugrott érte – közben Leon, a sofőrünk meglátta a visszapillantó tükörben, hogy a busz mögül egy harmadik oroszlán is előbukkant és hisztérikusan üvöltözni kezdett, hogy nehogy kilépjen a buszból John, de ő már lelépett. Ekkor ő is meglátta az oroszlánt, de sikerült felkapnia a szemüveget és felugrani a buszra. Még egy darabig meglehetősen sápadt volt.
A nagy kaland után visszamentünk a kempingbe ebédelni és sziesztázni, majd délután újra nekiindultunk. A legjobb az volt, hogy összebarátkoztunk egy elefánttal, ami vagy egy félórát illeget-billeget előttünk. Egy darabig a busz egyik oldalán követett minket, aztán átsétált előttünk, hogy a másik oldalon ülőknek is megmutassa magát. Láthatóan élvezte a kamerák kereszttüzét. Láttunk egy egészen ritka állatot is, a sivatagi rókát, kevés van errefelé.
És a nap fénypontja még mindig hátravolt. Kellemes vacsora után kiültünk az óriási reflektorokkal megvilágított itató mellé, bár a tegnapi fiaskó után nem sok reménnyel. A legtöbben fel is adták és visszamentek a sátrakhoz, csak hárman gubbasztottunk, hátha megjön a várva várt nagyvad, az orrszarvú. Minden turista álma ugyanis, hogy meglássa a „Nagy 5” gyűjteményt, amely a leopárd, az oroszlán, az elefánt, az orrszarvú és a bivaly. Az első hármat már láttuk (igaz, a leopárdot egy kis csalással, farmon), bivaly pedig nincs erre, azt majd a Chobe nemzeti parkban kell becserkésznünk. Az orrszarvú viszont néha felbukkan itt éjszakánként, őt vártuk hát. És utazószerencsém most sem hagyott el, egyszer csak megjelent a vízparton egy gyönyörű példány. Rohantunk vissza a többiekhez, kirángattuk őket a sátrakból, ők se maradjanak le róla. Nem egy gyors mozgású állat, fél óra alatt ha egy métert sétált, így volt időm beállítani a fényképezőgépet. Aztán hirtelen felbukkant még egy árny a sötétben, mint kiderült, még egy rinocérosz és mintha tudták volna, hogyan kell fotogénen helyezkedni, egymással szemben állva összeakasztották a szarvukat a vízparton, és mindkettőjük árnyéka a vízen is tükröződött, fantasztikus látvány volt.
Az orrszarvú rendkívül veszélyeztetett állatfaj. Az elmúlt 25 évben csaknem 70,000 fekete és számtalan fehér rinocéroszt mészároltak le, egy ázsiai hiedelem miatt, miszerint szarvuk gyógyító erejű. A jemeniek potencianövelőnek használják, a tradicionális kínai gyógyászatban pedig lázcsillapításra, bár hatásfoka jóval alacsonyabb, mint az aszpiriné. Egy kg szarv 5,700 USD, így nem véletlen, hogy az orvvadászok akár életük kockáztatásával is elejtik őket. Egy darab szarv eladásával 100-300 dollárt kereshetnek, többet, mint több évnyi állattenyésztéssel. Az állatmentők több megoldáson is gondolkodnak, az elmúlt években leginkább azt próbálták meg, hogy eltávolítják a szarvat az állatokról. Ez azonban nem vált be, mert a szarv újra kinőtt, no meg egy kis csonkért is képesek voltak megölni az állatot. A nagy készleteket felhalmozó kereskedőknek meg pont az az érdekük, hogy minél kevesebb szarv legyen, nehogy értékét vessze a meglevő árujuk, így ők utasították az orvvadászokat, hogy szarvval vagy anélkül, de minden rinocéroszt öljenek le. A legjobb megoldás persze a meggyőzés lenne, de ez elég reménytelen. Ma már csak kb. 3.300 rinocérosz van, közülük láttunk mi két példányt, és egészen elszomorított a történetük.
2001. november 28, szerda
Éjjel fel kellett kelni lehúzni a sátor ablakait, csúnyán esett az eső. Egy kicsit az is zavarta az álmunkat, hogy mindenféle csúszómászó járkál a sátrak között, láttunk skorpiót, százlábút, egyéb csúnyaságokat. Az igazi veszély persze a szúnyog errefelé, ami a maláriát terjeszti, de eddig nem sok volt belőlük. Az ausztrálok mind Doxyciclint szednek és borzasztóan szenvednek a mellékhatásaitól, ég a kéz- és lábfejük.
Ma áthajtottunk egy másik kempingbe, csak délben álltunk meg pár órára hűsölni egy közbeeső táborhelyen, az úszómedencében. Az ausztrálok nemigen merészkednek a napra, de én nem tudtam ellenállni annak, hogy decemberben füröcskézhetek ragyogó időben, kiélveztem minden percet. Ma is láttunk egy csomó zebrát, gazellát és zsiráfot, ők a leggyakoribbak, de felbukkant néhány új állatfaj is: az ősz antilop, néhány varacskos disznó, struccfiókák, kudu, feketearcú impala, sisakos gyöngytyúk, csíkos mongúz.
Láttunk kaméleont is, és valóban változtatja a színét, ahogy másfajta területre mászik. A legédesebb látvány néhány bébisakál volt, ahogy csüngtek az anyjukon. A kempingbe érve rögtön megláttuk azt a párost, akik már vagy egy hete mindig ott szállnak meg, mint mi, egy gyönyörű magas, hosszú szőke hajú lány, és nem kevésbé jóképű fiúja. Magunkban csak Kennek és Barbienak hívjuk őket. Szépségükkel nem párosul a sportosság, mert a sátorukból a kb. 100 méterre levő étterembe kocsival hajtottak.
Este a tábortűznél jó kis beszélgetés alakult ki, leginkább Leont faggattuk arról, hogyan élte meg a változásokat Dél-Afrikában. Amikor ő kicsi volt, még csak fehéreknek fenntartott iskolába járt, néhány éve meg épp azért vesztette el jól fizető tőzsdei állását, mert fehér. Egyáltalán nem tűnt csalódottnak vagy keserűnek emiatt, azt mondta, ez tulajdonképpen így van rendjén.
2001. november 29, csütörtök
Egész nap buszozás az Okavango folyóig. Végre láttunk egy-két falut, már nagyon hiányzott. Eddig alig látunk helyi emberkéket, ami nem meglepő, hiszen 825 ezer km2-en 1.7 millió ember él. Több zebraképem van már, mint portrém, holott a fotóim legalább fele portrékból szokott állni. Ma kaptunk egy nagy záport, de ennek nagyon örültek a helyiek. A botswanai valuta, a pula esőt jelent, a váltópénz, a thebe pedig esőcseppet, ez is mutatja, micsoda kincs ez errefelé.
2001. november 30, péntek
Éjjel is esett, elég vacak volt a csuromvizes sátrat összepakolni, de nem volt más választásunk. Délelőtt sétáltunk egy kicsit a kemping melletti „faluban”, ami öt vályogkunyhóból állt, egyik a kocsma. Ez egy poros udvar, közepén egy műanyaghordóval, benne erjedő kukoricamassza. A massza tetején zsákvászonszerűség, rajta kanna, azt lemerítve jutott az ember a vásznon át szűrt nedűhöz.Egy nagy kanna helyi sör egy pula (egy dollár hat-hét pula), olcsón mérték.
Aztán összepakoltunk és irány a deltavidék. A cuccok nagy részét a buszon hagytuk, csak két éjszakát töltünk egy helyi közösség, az Okavango Polers Trust által fenntartott kempingben. A szálláshelyre másfél órás motoros hajózással értük el, irtó gyorsan szeltük a hullámokat és jól bedőltünk a kanyarokban, úgy éreztem magam, mint valami James Bond filmben. A parton szebbnél szebb madarak és sütkérező krokodilok látványa, ragyogó napsütés, permetező víz, mi kell még. A kemping Saronga falu határában, füves, árnyas területen terül el, patyolat-tiszta mosdókkal, forró vízzel.
Elképesztő, hogy Namíbia a kutyát sem érdekelte még tíz éve, néhány orvvadászon kívül senki sem járt erre. Az egész turistaipar szállodástól, nemzeti parkostól, utazási irodástól az elmúlt 10 évben épült ki és fantasztikus színvonalon. Namíbia és Botswana nem akar tömegturista célponttá válni, mint Kenya és Tanzánia, inkább kevés, de jól fizető ügyfélkört céloztak meg. Ezért a kempingeken kívül csak igen borsos árú szállodák vannak, középkategóriás szállások csak elvétve. Ha ezt az utat végig szállodában töltve tettem volna meg, legalább a duplájába került volna. De nem bánom a sátrazást, így igazi a kalandtúra:-)
Olvasd el az utazás folytatását is: Botswana és a Viktória-vízesés