Kuba – ahol a kóla drágább a rumnál

„Addig érdemes menni, míg el nem árasztják az amerikai turisták.” „Most jó Kuba, amíg nincs McDonald’s és Starbucks minden sarkon.” Az utazási irodáktól, utazóktól gyakran hallja az ember Kubával kapcsolatban ezeket a figyelmeztetéseket, és jogosan: mihelyst megszűnik az amerikai embargó, egész biztosan átalakul a ma még annyira különleges hangulatú ország.

2001. december 28, péntek

Nyolc éve fordult elő utoljára, hogy nem egyedül indultam útnak. Kicsit furcsa is, hogy előre tudom, hogy ki ül majd mellettem a gépen, ki lesz a szobatársam, és kivel bóklászom majd Havanna utcáin. Ezt az utazást egy angol fiúval találtuk ki, akit nyáron, a tibeti úton ismertem meg, és ugyanazzal az utazási irodával (Explore) utazunk, akikkel azon az úton jártunk.

Havanna

Kuba fantasztikus úti cél lehet, annyi jót hallottam róla. A Karib-tenger többi országához képest viszonylag olcsó, az emberek rendkívül barátságosak, isteni a zene, remek a rum, szépek a strandok és nincs tömeg. Évente másfél millió turista jár itt, szemben a jóval kisebb Bahamákkal, ahol 4 millió.

2001. december 29, szombat

Bőséges reggeli után nyakunkba vettük a várost. Fantasztikus a régi negyed: málladozó falú színes házak, kiszuperált ötvenéves amerikai járgányok, mindenhol szól a zene, mosolyognak az emberek. A kocsik még az ötvenes évekből maradtak itt. Az 1954 előtt gyártottak inkább gömbölyded formájúak, az 1955 utániak szögletesebbek, mint valami rakéta. Félő, hogy ha jobban megnyílik az ország, gyűjtők fogják felvásárolni ezeket, és a kubai városok elveszítik majd kedves színfoltjukat.

Nagy belmagasságú, elegáns régi épületekben hangulatos éttermek, ahol mindenki mojitot kortyolgat (rum, mentalevél, citrom, cukor, szóda) és öreg zenészek muzsikáját hallgatja. Szinte minden étteremben élő zenekar játszik. Az üzletek rettentő szegényesek, az utcákon helyenként hosszú sorok kígyóznak pizzáért vagy fagyiért. Bár a boltokban se élelmiszerből, se ruhákból nem láttunk kínálatot, az emberek mégis rendesen tápláltak és rendesen öltöznek, sehol egy hontalan, kéregető vagy rongyos figura. De a legfőbb benyomás, ami itt éri az embert, hogy mennyire derűsek az emberek. Ezen nem győzök csodálkozni, amikor szegény országokban járok (és szinte csak oda utazom): miért van az, hogy mi itt Kelet-Európában viszonylag jobb körülmények között mindig búslakodunk és panaszkodunk, míg más tájakon sokkal szegényebb körülmények között az emberek csak mosolyognak és élvezik az életet. Megfoghatatlan.

2001. december 30, vasárnap

Ronda, esős időre ébredtünk, mintha nem is karibi vakáción lennénk. Reggeli után találkoztunk a csoporttal, akikkel két hétig utazgatunk majd, 16-an vagyunk, főleg angolok, két új-zélandi, két kanadai, meg én. Egy kövér helyi asszonyság, Mária vezetésével délelőtt buszos-gyalogos városnézés volt, a Forradalom Téren kezdtünk, Plaza de la Revolucion. Itt áll Jose Marti, népi hős 142 magas emlékműve, valamint a szigorúan őrzött pártszékház. A tér másik oldalán a Belügyminisztérium, Che Guevara képével, és a híres felirattal: Hasta la Victoria Siempre. Mária rendkívül lelkesen és nagy szeretettel beszélt Cheről és Fidelről.

Kuba pedig egyáltalán nincs rózsás helyzetben: az amerikaiak évtizedekkel ezelőtt embargót vezettek be ellene, ráadásul az európai cégeket is válaszút elé állították: az a hajó, ami kiköt Kubában, fél évig nem köthet ki az USA-ban. Nem csoda hát, ha a legtöbb kereskedő inkább az amerikai piacot választotta és Kuba legfőbb kereskedelmi partnere a Szovjetunió lett. Kuba cukrot, nikkelt, kávét szállított a szovjeteknek, ők meg üzemanyagot, ipari termékeket. Aztán jött a peresztrojka, a SZU összeomlott, és Kuba jó tíz éve elhagyatott kis ország lett, nincs kivel kereskednie. Bevezették a jegyrendszert, de igencsak akadozik az ellátás. Az emberek mégsem morognak, hogy miért kellett Fidelnek kitartani a kommunizmus mellett. Valahogy úgy vannak vele, mint egy család, ahol a családfő elveszti a munkát: a családtagok nem kezdik el őt szidni, hanem összefognak és reménykednek, majd csak túlélik a szűkös esztendőket valahogy. A kubaiak is így gondolkodnak: bár tudják, hogy a világ más részein nagyobb a jólét, mégsem kérnek a kapitalizmusból. Nézzétek meg, mi lett Latin-Amerika többi országában – mondja Mária. Bűnözés, korrupció, egyenlőtlenségek. Való igaz, Kuba rendkívül biztonságos ország, nem kell félni utcai tolvajoktól. Azzal együtt persze jó lenne, ha változna a helyzet, főleg ha az USA végre feloldaná az embargót. OK, a kubaiak elvették az amerikaiak földjét, gyárait, de egyrészt annak már jó 40 éve, másrészt pedig felajánlottak kompenzációt az egykori tulajdonosoknak. Ennyi évtized után talán már ideje lenne továbblépni, és szerencsére ezt most már az USA-ban is egyre többen így gondolják.

Dél körül fejeztük be a túrát, még mindig szemerkélt az eső, egy remek kis étterembe húzódtunk be ebédelni, Cafe Paris. Isteni pizzát ettünk és hallgattuk a remek muzsikát.

Délután elsétáltunk a Capitoliumhoz, ami hasonlít washingtoni névrokonára, csak éppen sokkal díszesebb. No meg egy centiméterrel hosszabb is, ahogy a büszke kubaiak állítják. Gyönyörű reneszánsz termek vannak, gazdagon faragott bútorokkal, csodás mennyezeti freskókkal.

No és itt van Havanna egyetlen Internet kávézója, 5-6 géppel, de óriási sor várt, így ezt kihagytam. Marc, az angol idegenvezetőnk szerint az egész országban talán ha 15 gép van. A két állami TV csatorna mellett pár helyi rádióállomás szolgáltatja a híreket. Cenzúrázatlan információ csak az ország egyes vidékein fogható floridai rádióból, illetve az internetről szerezhető, de a webhez nemcsak a hozzáférés korlátozott, hanem annak az ára is elriasztó: óránként 3-5 dollár, ami igencsak borsos a havi 10-15 dolláros átlagkereset mellett.

Visszataxiztunk a hotelbe, egy szétesés határán lévő matuzsálemi korú Cadillac-kel. Ezek a régi batárok hivatalosan nem szállíthatnak külföldi turistákat, csak kubaiakat pesoért. A turista persze erre bukik, a taxis meg dollárt akar keresni, így előbb-utóbb létrejön az üzlet, a hivatalos taxik tarifájához hasonló árért. Nagyon élveztük a fuvart, de szegény sofőrünket lekapcsolta a szálloda előtt egy rendőr. Nekem persze rögtön görcsbe rándult a gyomrom, régi kelet-európai reflex félelem a rendőrtől. De a kubai sofőr nem izgult, lerótta a 10 pesos (fél dollár) büntetést, ami bőven kitelt a mi ötdolláros fuvarunkból, kedélyesen elcsevegett a rendőrrel, és mindenki ment tovább a maga útján.

Vacsora után elmentünk Steve-vel a Casa De La Musica-ba, amit többen is ajánlottak otthon. A 10 dolláros belépő ellenére telt ház volt, és a közönségnek talán csak a fele lehetett turista. Én helyes öreg bácsikákra számítottam, amolyan Buena Vista-s zenére, ehhez képest egy fiatal zenekar volt, flitteres öltönyben, lengén öltözött táncosnőkkel és rágógumi zenét játszottak, nem nagyon tetszett. Az éttermi zenekarok muzsikája sokkal közelebb állt a szívemhez.

Patinás gyarmati városok: Cienfuegos és Trinidad

2001. december 31, hétfő

Ma is zuhogó esőre ébredtünk, jól nézünk ki. Ma a Disznó-öböl lett volna a program, de az ottani szállót elmosta a novemberi hurrikán. Amikor itt járt Michelle, többszázezer embert kellett kitelepíteni és a fél ország romba dőlt, fantasztikus eredmény, hogy ilyen pusztítás során csak öt ember halt meg. Fidel a helyszínről irányította a mentést, mint mindig, szeret a tömegben mutatkozni.

Egy Trinidad közeli kis faluban, Yaguanaboban van a szállásunk, itt köszönt ránk az új év. Az úton rengeteg stoppost láttunk, ami Kubában egy teljesen hétköznapi közlekedési forma. Tömegközlekedés csak a nagyvárosok között van, és az is rendkívül ritkán. Az emberek tucatjával ácsorognak az út szélén és az arra haladó autók szedik fel őket. Az állami járművek kötelezve vannak stopposok felvételére. Ha egy útszéli ellenőr üres férőhelyű állami autót lát, mely nem áll meg a stopposoknak, büntetést róhat ki a sofőrre. A kubai utak másik sajátossága, hogy egyáltalán nincsenek eligazító táblák. Volt olyan útkereszteződés, ahol három irányba is elágazott az út, de sehol egy felirat, hogy mi merre vezet. A legnagyobb autóutak mellett sincs egy árva felirat sem, így a legjobb iránytűvel indulni útnak. No és az is feltűnő, hogy sehol egy Coca-Cola reklám (naná, az embargó miatt). Ez a 45. ország, ahol jártam, de az első Coca-Cola feliratok nélkül. Maga az ital is hiánycikk, bár jobb éttermekben azért hozzá lehet jutni, Mexikóból jut be kerülő utakon.

Egy helyes kis városkában, Cienfuegosban álltunk meg ebédelni. Az állami éttermek kínálata meglehetősen egyhangú: sajtos szendvics, sonkás szendvics, sült csirke vagy sült sertés rizzsel. A városkát a franciák alapították 1819-ben, a látnivalók nagy része a Jose Marti parkban van.

Először is a régi színházat néztük meg (Teatro Tomás Terry), amit 1887-ben építettek és még az eredeti széksorok vannak benne. Ugyan nem vetekszik a plaza-mozik kényelmével, de szemet gyönyörködtető látvány. A 950 férőhelyes színház 1895-ben egy Aida előadással nyitott és a következő évtizedekben több híres zenekar és énekes, pl. Enrico Caruso is megfordult itt.

Kora este érkeztünk meg Yaguanaboba, ami egy aprócska tengerparti település. Én ugyan szívesebben szilvesztereztem volna egy nagyváros főterén, de alkalmazkodni kell a csoport programjához. Nem is volt nagy dínom-dánom, csak vacsoráztunk egy jót, meg táncolgattunk egy keveset. Érdekes, hogy éjfélkor itt is meghallgatják a himnuszt, nem is tudtam, hogy rajtunk kívül ez más országban is előfordul, még soha nem láttam. No és volt malacsült is éjfélkor, ettem belőle, mert a helyiek szerint ez majd szerencsét hoz.

2002. január 1, kedd

Új esztendő és kubai forradalom 43. születésnapja. Országszerte óriásplakátok köszöntik az eseményt. Mi egy elragadó régi városba, Trinidadba érkeztünk.

Macskaköves utcák, színes házfalak, gyönyörű, gyarmati időkből itt maradt otthonok. Az egyik házba be is néztünk: a régi, több évtizedes faragott keményfa bútorok között érdekes színfolt volt a szintén antik Krím márkájú szovjet TV. A 75 éves tulajdonos a 4. generáció ebben a házban, büszkén vezetett minket körbe.

Aztán elsétáltunk a főtéren álló templomhoz. Kubában soha nem volt tiltva a vallás, mindenki nyugodtan járhat templomba. Az ország főleg katolikus vallású, de ez sokakban keveredik a helyi régi hittel. Hirtelen eleredt az eső, de szerencsére épp ebédidő volt, így egy étterembe menekültünk. Mire végeztünk, újra ragyogott a nap, és remek színek adódtak a fotósnak.

Az egyik ház előtt három tündéri kislány játszott, lefényképeztem őket. Az anyukájuk mondott valamit, féltem, hogy haragszik, vagy pénzt kér, de nem: megköszönte és azt kérdezte, mivel kínálhat meg. Választ nem várva már hozta is a rumot és jéghideg sört. Én meg odaadtam a nálam lévő szappanokat (ezeket mindig összegyűjtjük a hotelben, mert hiánycikk és mindig kéregetik a helyiek), meg a filctollkészletet (amit otthonról hoztam gyerekeknek ajándékba), örültek neki. No meg felírtam a címüket, majd küldök a fotókból. Mindig sóhajtok egy nagyot, hogy jó lenne egy polaroid gép, hogy örülnének itt az instant fotónak, de így is olyan nehéz a fotóstáska, azt már tényleg nem bírnám cipelni. De mindig megtartom a szavam, aki kér, annak küldök fotót utólag.

Vacsora előtt a szállóban welcome koktél, ez itt nagy divat, kapunk mindenhol, ez általában mojito vagy Cuba Libre (rum, kóla). Aztán indulás suttyomban vacsorázni. Kubában háromféle étterem van: a rendkívül lassú és szegényes választékú állami, az adót fizető hivatalos magánétterem (itt csak 13 férőhely lehet, és csak meghatározott ételeket szolgálhat fel), no meg a teljesen illegális. Ez utóbbi egyikébe mentünk ma este, természetesen nincs is a házon felirat, csak tudtuk, hogy melyik utca hányadik házának az ablakán kell bekopogtatni. A tulajdonos a hátsó kertbe vezetett minket, ahol néhány asztal állt és megkezdődött a lakoma: óriási tálakon hozták a fantasztikus homárokat és rákocskákat, valami egészen isteni volt, én ilyen finom tengeri vacsorát még életemben nem ettem. Fantasztikus mennyiségű tengeri herkentyűt hordtak elénk, nem is tudtunk megbirkózni vele. Ezt természetesen már délben megrendeltük, hiszen a magánéttermesek nem tartanak állandóan otthon friss húsokat és halakat, hátha beesik egy vendég. Az angol idegenvezetőnk hallott erről a házról, délben átsétált a rendelést leadni, a tulaj kiment a piacra megvenni a hozzávalókat, így készült el a friss vacsoránk.

Az illegális étteremben volt alkalmunk illegális szivarvásárlásra is. Egy doboz (25 db) Cohiba Esplendidos szivar, amit Castro is szívott, az állami üzletekben minimum száz, de van, ahol 300 dollár, itt viszont 40-ért hozzájutottam. A hivatalos boltnak ugyan megvan az az előnye, hogy ott biztos a minőség, no meg az embert számlát kap, amivel korlátlan mennyiség kivihető, míg számla nélkül csak 50 db. Nekem viszont elég lesz ez az egy doboz, és ha nem kifogástalan a minőség, az sem olyan nagy baj, inkább csak dísznek lesz.

Vacsora után elmentünk még a főtérre megnézni az éjszakai életet, de elég rossz zenekar játszott, így átmentünk a Casa de la Trova-ba. Ilyen kultúrházféleség minden városban van, szó szerinti fordításban ez a Balladák háza, itt szinte egész nap játszanak a zenekarok és este megtelik az udvar helyiekkel no meg turistákkal. Itt sokkal kellemesebb zene szólt, így kedvenc mojito koktélunkat kortyolgatva ezt hallgattuk egy darabig.

Túrák az Escambray Hegységben

2002. január 2, szerda

Reggel arra ébredtünk, hogy nincs víz, ez kissé kínos volt a kétnapos gyalogtúra előtt, de mire megreggeliztünk, lett végre egy kis nyomás. Akkora ugyan nem, hogy állva lehessen zuhanyozni, de guggolva, hideg vízzel csak sikerült lemosni magam. Rövid buszozás után egy parkolóban átpakoltuk a hátizsákokat egy teherautóra, mi meg nekivágtunk a hegyeknek. Két napot az Escambray hegységben gyalogolunk majd, és hegyi menedékházakban szállunk meg

Imádok gyalogolni, bár most egy kicsit csökkentette az élvezeteket, hogy az elmúlt napok esőzései nyomán felázott a talaj és nemcsak bokáig cuppogtunk a sárban, de az emelkedők is veszélyesen csúszósak voltak. Láttunk viszont sok különleges fát: mahagóni, hibiszkusz, papaya és banánfát, narancsligetet, no meg icipici színes kolibriket. A bátrabbak megmártóztak egy 12 fokos vizű barlangban, de én, a kis puhány, ezt kihagytam. Ebédidőre elértük az első menedékházat, ahol csak két szoba van, az is a személyzetnek, mi majd a teraszon alszunk matracokon.

Félek, hogy kicsit hűvös lesz. Délután a többiek elmentek még egy sétára, én inkább kicsit ejtőztem, olvasgattam, beszélgettem Marc-kal, a vezetőnkkel, nagyon jó fej gyerek. Vacsorára sült malac volt, remek ropogós bőrrel, egyben sütötték nekünk nyárson egész délután. Vacsora után a tradicionális kubai játék, a dominó került elő, jót játszottunk.

2002. január 3, csütörtök

Nem is volt olyan hideg, mint gondoltam. Remek matracokat kaptunk, bebugyoláltam magam a hálózsákba és aludtam, mint a bunda. Korai ébresztő után gyors reggeli, majd zötykölődtünk egy kicsit a teherautó platóján, ami felvitt minket egy hegycsúcsra. Elképesztő, milyen meredek utak vannak itt, 30-35 fokos dőlésszögűek, tuti, hogy otthon ilyet nem lehet építeni. A kubaiak nem vesződnek szerpentinek építésével, nyílegyenesen vezetnek a hegyre fel meg a hegyről le az utak. Mellettük párhuzamosan esőcsatorna fut, így nemcsak olcsóbb az építésük, hanem az eső sem mossa el őket. Végül is igazuk van, csak épp hajmeresztő az utazás.

A hegytetőről jó háromórás gyaloglással jutottunk el a következő menedékházba (hacienda), ahol ma este alszunk majd. Itt is ebéd, kis pihenés, majd délután még jártunk egy jót egy közeli vízeséshez. Nagy mázlink volt, mert bár egész nap lógott az eső lába, nem áztunk el.

A kétnapos séta során egy helyes kubai srác volt a vezetőnk, Jo, az anyanyelvén kívül három nyelven beszél folyékonyan, rettentő intelligens, kedves fiú. Havi 12 dollárt keres egy utazási irodában, amit most jócskán megdobott az a 20 dollár borravaló, amit a csoporttól kapott. Rajta kívül is sokan beszélnek több nyelvet és magas az egyetemi végzettségűek aránya. Kubában nagyon jó az oktatási rendszer, 12 osztály kötelező. A diákoknak nemcsak az oktatás ingyenes, hanem a tankönyvek, az étkezés és a szállás is, sőt az egyetemisták zsebpénzt is kapnak. Igaz, ennek fejében végzés után két évig szociális munkát végeznek az állam javára. A forradalom előtt 75%-os volt az írástudók aránya, de ezt egy év alatt feltornászta Castro 98%-ra: 1961-ben bezártak a városi iskolák, az összes tanár és diák leutazott egy évre vidékre írni-olvasni tanítani az ott élőket. Ezzel nemcsak az írástudatlanságot számolták fel, de közelebb kerültek a városlakók a vidéki néphez. Jó ötlet az is, hogy a vidéki középiskolák két műszakban működnek: a diákok egy hetet tanulnak, egy hetet dolgoznak. Így egyrészt fele annyi iskolát kell építeni, másrészt a szegény ország jobban megengedheti magának az ingyenes oktatást, ha közben dolgoznak is a nebulók.

Ma este is dominóztunk, és a tegnapi gyenge játék után igazán formában voltam, jól elvertem a három fiút, akik kihívtak. A hacienda kertjében áll öt sátor, egy jövendő csoportnak, gyorsan lecsaptunk az egyikre Steve-vel, így kipróbáltuk a kempingezést is.

2002. január 4, péntek

Ma Camagueybe tartott a kis buszunk, de útközben még megálltunk egy helyes kis városkában, Sancti Spiritusban. Steve-vel kettesben róttuk az utcákat, kettőnknél öt fényképezőgéppel, és igazán nem panaszkodhattunk. Ahogy bekukucskáltunk egy-egy utcára nyíló ablakon, több lakásba is beinvitáltak minket, így remek fotók készülhettek öreg nénikékről, régi tévékről, megsárgult fotókról, sőt egy iskolába is bepofátlankodtunk.

Camagueyben a város közepén álló elegáns Grand Hotelben lakunk, ránk is fért már a forró zuhany a gyalogtúra után. Egy privát étteremben (El Calife) remek sült csirkét ettünk, majd átsétáltunk a Casa de la Trova-ba. Itt volt a legnagyobb hangulat eddigi utunk során és a leggálánsabb pincér a bárpultnál. Amikor szóltam neki, hogy vegye ki a jeget a koktélomból, a félig megürült poharat egyszerűen rummal pótolta ki. Nem csoda, hogy csakhamar én is beálltam a táncoló tömegbe. Az egyetlen gond a hideg volt, néhány zenész kesztyűben játszott, és nekem is furcsa volt polárfelsőben és széldzsekiben táncolni.

2002. január 5, szombat

A tegnapi duhajkodás után kicsit nehezen ment a felkelés, és csak erős napszemüvegben merészkedtem ki a fényre.

Délelőtt kis kószálás a városban, majd délután a Sierra Maestra hegységbe vezettünk, Santo Domingo nevű kis faluba, holnap megint lesz egy kis gyalogtúra.

2002. január 6, vasárnap

Hatórás ébresztő, hogy minél jobban kihasználjuk a napot, és a gyors reggeli után már indultunk is egy teherautó platóján egy hegyre, az El Alto de Naranjo csúcsra. Innen három kilométeres séta vezet a La Comandante de La Plata nevű táborhelyre, ahol az 1956. december 2-i Batista elleni sikertelen felkelés után Fidel Castro és Che Guevara keresett menedéket. Itt, a forradalom főhadiszállásán kb. 80 forradalmár húzta meg magát jó nyolc hónapon keresztül, a helyiek támogatásával és fedezésével, és végül innen vezette sikerre forradalmát Castro 1959-ben. Láttuk a barakkokat, a konyhát, Fidel lakóhelyét (ültem a székében), az orvosi rendelőt, sőt Fidel WC-jét is (ezt nem próbáltam ki).

Visszasétáltunk a buszhoz, majd egy másik forradalmi emlékhelyre, a Demajagua nemzeti parkba mentünk, ahol 1868-ban a függetlenségért harcoló spanyol földbirtokos, Cespedes szimbolikusan felszabadította rabszolgáit. Bár Cespedes pár hónap múlva meghalt, ez az aktus indította el a függetlenségi mozgalmat, mely 1898-ban Kuba függetlenségéhez vezetett.

Estére egy kisvárosban, Niqueroban szálltunk meg, ahol késő este a hotel tetőteraszán szürcsöltük a rumot. Egészen bizarr látvány volt a város kellős közepén álló kivilágított cukorfeldolgozó üzem, ahol éjszaka is kattogtak a gépek, a kéményből felszálló füst sejtelmesen beburkolta a várost, miközben a cukor édeskés illata terjengett a levegőben.

Salsa-órák Santiagóban

2002. január 7, hétfő

Reggel első megállónk a Playa de las Colorados volt, ahol 1956-ben Castro és 82 társa kikötött a Grandma hajóval Mexikóból átkelve, hogy megdöntsék Batista uralmát. Az eredetileg 25 fős hajóval a tervezettnél tovább tartott az út, és mivel csak egyirányú adóvevőjük volt, erről nem tudták értesíteni a parton várókat. A hajó így pár nappal később, és egész máshol futott be, mint ahogy tervezték, de a Kubában beszervezett tagok kirobbantottak egy kisebb felkelést. Így mire megérkezett a Grandma, Batista már tudott a forradalomról, és érkezéskor megölte Castro legtöbb társát. Csak néhányuknak sikerült felmenekülni a hegyekbe, ahol pár napja láttuk barakkjaikat.

Innen egy természetvédelmi parkba mentünk, El Guafe Nacional Park, ahol régi indián emlékek és szép ritka madarak vannak, kellemeset sétáltunk. Gyönyörű úton hajtottunk Santiago felé, az útikönyv szerint türkizkék tengert és szikrázó arany homokot kellett volna látnunk, de csúnyán beborult az ég. Megálltunk ugyan egy strandon és páran fürödtek is, de én nem kívántam meg. Inkább szép kagylókat és korallokat gyűjtöttünk Steve-vel a parton sétálva, amelyeket aztán szépen visszarakosgattunk a helyükre, mert nem szép dolog hazavinni őket. Sötétedés után érkeztünk meg Santiago-ba, ahol a szokásos koktél mellett egy élő zenekar is fogadott minket.

Újra egy privát étteremben vacsoráztunk, ahol finom volt minden, csak rettentő lassú a kiszolgálás. Idegenvezetőnk, Marc ilyenkor pincérként is helytáll, felveszi a rendelést, kihordja az ételt, összeállítja a számlát, azaz minden téren igyekszik hasznossá tenni magát. Ráadásul nagyon élvezetesen mesél, irtó kedves a helyiekkel, mindenhol sok puszival fogadják, okos, tájékozott, figyelmes, még ilyen jó csoportkísérővel nem is találkoztam, szerencsénk van.

2002. január 8, kedd

Reggel buszos városnézés Santiagoban. A Moncada Barrack-nál kezdtünk, melyet 1953-ban Castro és 118 diák sikertelenül próbált bevenni (ezután börtönbe került, majd Mexikóba száműzték, innen tért vissza a Grandmaval). Két dolog szinte minden kubai városban van: a Casa de la Trova, a zenészek törzshelye és egy Plaza de la Revolucion, a főtér valami kommunista emlékművel. Santiago sem kivétel, itt is van egy főtér óriási lovasszoborral, melyet a függetlenségért harcoló hősök emlékére emeltek.

Megnéztük a temetőt is, itt nyugszik Kuba hőse és legfontosabb költője, José Marti, valamint a Bacardi család több tagja is. Ezután áthajtottunk a helyi Beverly Hills-en, a gazdagok negyedén, ahol csodálatos villák állnak, mely közül messze a legszebb a Bacardi család palotája. Sok villa ma is magántulajdon, mert itt az állam csak azok házát államosította, akik elhagyták az országot. Az ő villájukból úttörőház, iskola, állami intézmény lett. Azok, akiknek nincs öröklött tulajdonuk, az államtól kapnak lakást. Ezért a családfő fizetése 10%-át fizeti be minden hónapban az államkasszába (6% a lakásért, 4% a bútorért), és 20 év múlva a család tulajdona lesz a ingatlan. Ez egyfajta záloghitel, ahol a lakás értéke nem a piaci kereslettől, hanem a tulajdonos fizetésétől függ. A lakótelepek nagyon siralmas állapotban vannak, de a helyiek ezt is megmutatták, nem szégyelltek oda is elvinni minket. Láttuk azt a városrészt is, ahonnan a Buena Vista tagjai származnak (Tivoli), szintén szegény negyed, de nem olyan siralmas, mint a lakótelepek környéke, itt családi házak vannak.

A belvárosban láttuk azt a Casa de la Trovát, ahol a legendás zenekar is játszott, itt ma is egész nap szólt a zene.

Délután szabad program, Steve borotválkozni ment, én meg ahogy azt Tibetben is megszoktuk, közben nyugodtan fotózgattam a borbélyüzletet. Nem fogta ki a legjobb mestert, néhol egész szőrös maradt az arca, párszor meg is vágták, de így sikerült. A végén hintőporral szórták be az arcát, szegény úgy nézett ki, mint egy bohóc.

Nézelődtünk az üzletekben, ami nagy élmény Kubában. Mivel áru nincs sok, a polcokon a legkülönfélébb összeállítású termékek sorakoznak egymás mellett: TV, mosópor, biciklialkatrész, szőnyegek. A legbizarrabb az az üzlet volt, aminek egyik felében fodrászat, a másik felében használt-tv kereskedés folyt. Pesoért egyébként alig lehet bármit is venni: kizárólag a Kubában készült árucikkeket, néhány utcai árusnál pizzát és fagyit, egyébként minden dollárért van. A fizetések 120 pesonál kezdődnek, ami 6 dollár, de egy szappan például fél-egy dollár. A ma délelőtt kalauzoló idegenvezetőnk több idegen nyelvtudással, egyetemi végzettséggel 250 pesot keres havonta, jobbára a borravalókból él. Az alapvető élelmiszerekhez azért mindenki hozzájut, mivel azokat jegyre adják. Itt, Santiagóban egyébként a prostitúció is virágzik. A bárok teraszán állandóan látni középkorú német és olasz turistákat fiatal kubai lányokkal. Szerencsére legalább itt nem gyerekkorú lányokról van szó, mint Ázsiában, hanem valóban bombázó 18-20 éves lányokról. Egy menet 20 dollár, de sokszor ártatlanabb a kapcsolat: a lányok csak szeretnének bejutni azokra a szórakozóhelyekre, ahol 5-20 dollár a belépő és táncolni egy kicsit, a pasik meg szívesen mutatkoznak a csinos fekete lányokkal, csak erről szól az este.

Késő délután visszamentünk a szállóba, mert Marc egy salsa-tanárt szervezett nekünk, hogy felkészüljünk az estére, hiszen Santiagóban a legpezsgőbb a zenei élet. Másfél órás oktatásért 10 dollárt fizettünk fejenként, elég borsos ár, de profi táncos oktatóink voltak. Én ugyan majd egy évig tanultam otthon salsát, de Steve kedvéért én is beálltam a sorba. Vacsora egy illegális étteremben (rák, marhasült, karamellpuding, egyéb ínyencségek), majd belevetettük magunkat az éjszakába.

A Casa de la Trova tömve volt, így az Artex nevű kerthelyiségben kötöttünk ki, ahol remek muzsika szólt, és a társaság boldogan gyakorolta a frissen tanult salsa-lépéseket.

2002. január 9, szerda

Reggeli után megnéztük Santiago egyik fő nevezetességét, a Castillo de San Pedro del Morro nevű spanyol várat 1587-ből, amely a kalóztámadások kivédésére épült. Remek állapotban van a vár és csodálatos kilátás nyílt az öbölre. Aztán ki a reptérre és visszarepültünk Havannába. Ott buszra szálltunk és az ország nyugati részébe, a dohányföldekre buszoztunk. Vinalesben, helyes kis faházakban lakunk, a Hotel Horizontesben. Lankás dombok, kávé-, jukka- és dohányültetvények, barlangok vidéke ez, ahol két napot gyalogolunk majd az utazás befejezéseként.

Este igencsak jól fogyott a rum és dalra fakadt a társaság. Mindenkinek szólózni is kellett, én megint a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt énekeltem, mint pár hete Afrikában, legalább ott gyakoroltam. A többiek rejtélyes módon nem hozzám, hanem Steve-hez fordultak, fordítsa le angolra, de ő nem jött zavarba: „Amikor elvette az állam a traktoromat” – kezdett neki, de itt röhögésbe fulladtunk. Fantasztikus hangulat volt, órákig dalolásztunk.

2002. január 10, csütörtök

Gyönyörű vidéken gyalogoltunk egész nap, tényleg csodálatos a táj, láttunk dohányültetvényeket, magányos farmerházakat, ahova időnként behívtak minket a kedves házigazdák, hogy megkínáljanak rummal, kávéval.

Délután olvasgattam az úszómedence mellett, végre igazi ragyogó nyári idő van. Van itt egy-két amerikai, akiknek pedig nem szabadna Kubában nyaralgatni. Az amerikai kormány az embargó keretében azt is megtiltotta, hogy állampolgárai pénzt költsenek Kubában, így effektíve a turizmus is tiltólistára került. Az USA-ban nem is lehet repülőjegyet venni, vagy szállást foglalni Kubába, de azért jó páran jönnek harmadik országon (főleg Kanada és Mexikó) keresztül. 2001-ben egy amerikai szervezet becslése szerint 160,000 amerikai turista járt itt, a tavalyi szám duplája. A kubai hatóságok sem szúrnak ki az idelátogató jenkikkel, útlevelüket nem pecsételik le, csak a vízumlapot. A Clinton által aláírt 1996-os Helms-Burton Bill értelmében akár 50,000 dolláros büntetés vagy 10 éves börtön is sújthatja az idelátogatókat, de a gyakorlatban ezeket ritkán alkalmazzák. Az elmúlt években kb. tízen kerültek börtönbe, de ők nem egyéni turisták, hanem utazásszervezők voltak. Azért furcsa, hogy a szabadságra oly kényes Amerika megtiltja állampolgárainak, hova nem mehetnek. Ez is csak egy az olyan rendelkezések közül, ami felett igencsak eljárt az idő.

Újra Havannában