Bali

Két hetes útra érkeztem Indonéziába, hogy picit megismerkedjek ezzel az óriási, csodálatos szigetvilággal. Egy hét Jáva után következett Bali, az istenek szigete…

2002. június 12.

Reggel jó két órás buszozással értük el a kikötőt, ahonnan átkeltünk Bali szigetére. Itt még egy kis autókázás, majd megérkeztünk Lovinára. Míg a legtöbb turista kizárólag strandolni jár Balira, mi az egész út során ezt az egy délutánt töltjük a tengerparton, igyekeztem hát kihasználni. Nagyon jó a víz, meleg, tiszta és balzsamos, annyira jólesett megmártózni benne. Steve hideg sört kortyolgatva izgult az Argentína-Svédország mérkőzést bámulva, de azért a végén ő is csobbant – igaz, csak a szálloda medencéjében.

A strandolás után megadtam magam egy helyi asszonyság hosszú rábeszélésének, és alávetettem magam egy masszázsnak. Istenem, hogy milyen finom volt! Az asszonyok a strandon lődörögnek kis olajos üvegcséikkel és potom áron kínálják a masszázst: egy óra 25 rúpia, azaz alig három dollár. A lábujjamtól a fejem búbjáig minden porcikámat átmasszírozta, finom illatú olajjal. Steve is előkerült, és talált a városban egy üzletet, ahol remek helyi faragványok vannak nem túl drágán. Ő imádja a primitív szobrokat és amióta ismerem, én is rákaptam a gyűjtésükre. Vett nekem is egy helyes darabot, kedves kis meglepetés volt. Naplementekor sétáltunk egy jót a tengerparton, majd a szimpatikus francia lány-angol fiú párossal mentünk el vacsorázni.

Bali első látásra rendkívül szimpatikus egy hely. Hihetetlen nyugodt, laza, mosolygós a hangulat, és mintha mindenki mindenhol ünnepelne. Rengeteg templom van, tulajdonképpen több a templom, mint a lakás, ugyanis minden lakóházhoz tartozik templom, de van egy csomó plusz templom: a falut védelmező szentnek emelt templom (pura desa), a falu alapítójának szentelt templom (pura puseh), a halottaknak emelt templom (pura dalem). De sokszor külön szentélyt emelnek a jó termésért, a vízért, a veszélyes útkereszteződésekben a balesetek elkerüléséért, családi ősöknek, stb. No nem kell nagy épületekre gondolni, csak kis szentélyekre vagy szentélycsoportokra. A szentélycsoportok mindig hagyományos alaprajz szerint épülnek: főbejárat, torony a figyelmeztető dobbal, nyitott pavilonok, kapu a belső udvar őrzésért felelős szobrokkal. A kapu mögött mindig egy alacsony fal áll, hogy ha mégis átjutna a kapun egy rossz szellem, az nekimenjen a falnak. A szellemek ugyanis tudvalevőleg nem tudnak élesen kanyarodni:-). Ezen kívül vannak 3 és 11 tetős szentélyek, a falu alapítójának szentelt épület, no és több nyitott pavilon, hogy az istenek onnan tudják nézni a ceremóniákat, illetve ahova a felajánlásokat lehet elhelyezni.

Mivel Bali népessége elég profi a rizstermelésben, no meg az egyébként is egy meglehetősen ciklikus folyamat, elég sok idejük marad ünneplésekre és ezt maximálisan ki is használják. Mintha mindig minden faluban épp történne valami: esküvő, temetés, a falu alapítójának vagy védőszentjének ünnepe, kakasviadal, stb. Balin az élet minden szakasza tele van színes rituálékkal a terhességtől a születésen át a bonyolult házassági ceremóniáig és a hamvasztásig. A falusi ünnepeket a főtéren (alun alun) tartják, míg a családi eseményeket a házak udvarán. A legnagyobb ceremónia a hamvasztás, erre sokszor évekig készülnek. Balin az volt számomra a legérdekesebb, mennyi energiát szentelnek a helyiek hamar tovatűnő alkotások készítésére – kókuszlevelekből hajtogatott tálkákba rizst, füstölőt, virágszirmokat helyeznek, és ezek tucatjait teszik naponta a rengeteg szobor elé. A virágszirmokból fantasztikus kompozíciók készülnek az üzletek bejárata elé is. Hamvasztáskor ezekből a kis ajándékkosarakból több napi hajtogatással egész tornyot készítenek, majd az egészet elégetik a halottakkal együtt. A mi szemünkben ez rettentő időpazarlás, de ők valószínűleg ugyanolyan értetlenül néznének rám, ha besétálnának egy nap az irodámba és megnéznék, mivel foglalkozom egész nap.

Az ezerféle hindu ünnep egyik legfurcsábbika a csend napja, azaz a Nyepi, melyet március végén, április elején tartanak. A Saka naptár szerinti újév ünnepe ez. A Nyepi előtti hetekben rengeteg energiát fordít a sziget lakossága óriási szörnybabák (ogoh-ogoh) készítésére, melyek a rossz szellemeket hívatottak elűzni és megtisztítják a szigetet az újévre. A Nyepi előtti nap az Áldozatok napja, amikor a faluk főterein és a sportpályákon összegyűlik a falu apraja-nagyja, szól a zene és a szörnybabákat virágokkal, ételekkel kínálják. A babákat aztán hosszú bambusz-rudakon körbehordozzák a faluban, hogy annak minden szögletéből elűzze a rossz szellemeket. Imák, beszédek következnek, majd elégetik a bábukat. A Nyepi napján 24 órán át, napfelkeltétől másnap napfelkeltéig a teljes tétlenség uralja Balit. A cél az, hogy ha a rossz szellemek erre járnak, hadd higgyék azt, hogy nem lakik itt senki és hagyják békén a szigetet. Minden üzlet, étterem, bár zárva van, a turistáknak is a szállodában kell maradni. Még Bali nemzetközi repülőtere sem fogad járatokat. Nem lehet tüzet, villanyt gyújtani, fontos éjjel a teljes sötétség. Remek alkalom, hogy jól kialudja magát a látogató.

2002. június 13.

Soha rosszabbul ne induljon a nap: reggel hatkor már motoros kenukkal szeltük a vizet, hogy meglessük a játszadozó delfineket. Egy darabig reménytelennek tűnt a dolog, csak egymást fotózgattuk, de egyszer csak felbukkant néhány. Az igazi öröm persze az volt, amikor kiugráltak a vízből, volt, hogy egyszerre hárman, csak sikongattam a gyönyörűségtől. Mennyire más így élőben látni ezt, mint filmeken. A fotózás viszont lehetetlen volt, ennyire jó reflexem még nekem sincs. Delfinnéző után kiadós reggeli, aztán sétafika a városban. Alig egy tucat turista van rajtunk kívül, el nem tudom képzelni, miből él ez a rengeteg szuvenír-árus. Még egy gyors mártózás a vízben, aztán indultunk tovább Ubudba.

Útközben megálltunk kicsit nézelődni pár helyen: elsőként az Alun Danu Batur templomot, mely a Gunung Batur vulkánra néz. Maga a templom nem volt annyira érdekes, de a kilátás igazán pazar. Aztán a Tirta Empul templomot néztük meg, mely egy 962-ben felfedezett, mágikus erejűnek tartott forrás mellett épült. Sok helyi zarándokot láttunk, amint épp az arcukra paskolták a vizet, sőt, voltak, akik teljesen megmártóztak a kútban. Gondolom, ez utóbbiaknak több bűnt kellett lemosni magukról.

Képeslapnak is beillő rizsföldek között kanyarogva elértük Ubud városát, ahol egy igazán remek kis szállodában lakunk, a Pande Permai Bungalows nevű helyen, a Monkey Forest utcában. Este Steve-vel sétáltunk egy jót, majd a Bumbu étteremben vacsoráztunk, indiai vegetáriánus tálat, fincsi volt. Pár háznyira innen, az Ubud palotában épp táncelőadás zajlott, és az onnan kiszűrődő zene kellemes aláfestést adott a vacsoránknak.

2002. június 14.

A friss reggeli napfényben a kecses fiatal lányok elhelyezték az úszómedence mellett és a lépcsők aljában az áldozatokat (rizs, virágszirom, füstölő), majd kezdődhetett a reggeli. Bundáskenyér, vagy ahogy az étlapon szokott szerepelni, french toast, legkedvencebb reggelim. Utolsó közös program a csoporttal, néhány órás kirándulás a környéken. Először Pejeng faluban álltunk meg, ahol a Penataran Sasih templom érdekessége egy két méter magas bronz dob, a Moon of Pejeng, mely a világ legnagyobb egy darabból álló ilyen dobja. Ahogy sétáltunk vissza a buszhoz, összefutott a vezetőnk egy ismerősével, aki rögtön meghívta a csapatot egy közeli ház udvarán rendezett esküvőbe. Én nem tudom, mit szólnék, ha életem legszebb napján, az esküvőmön besétálna egy tucat sortnadrágos turista, és összevissza kattognának a fényképezőgépükkel, de ezek a végtelenül kedves helyiek mosolyogva fogadtak minket. Balin az esküvő pontosan meghatározott szertartás szerint, egész nap zajlik, minden mozdulatnak évszázados hagyományai vannak.

A fiatal párnak néhány idősebb asszonyság adta az instrukciókat, mi mindent kell csinálniuk eljövendő boldogságuk érdekében. A vőlegény seprűvel kergette a feleséget, aztán egy nagy levelet szurkált át tőrrel, átbújt egy kifeszített madzag alatt, stb., stb. – megannyi mozdulat, aminek mind megvan a maga jelentősége a helyi hitvilág szerint. Az egész napos szertartásból csak egy órácskányit láttunk, nagyon érdekes volt. A fiatal pár gyönyörű ruhában volt, akárcsak a vendégsereg.

Elbúcsúztunk, és a Goa Gajah-hoz, azaz az Elefántbarlanghoz hajtottunk. Itt soha az életben nem járt elefánt, csak a barlang nyílása egy nagy szájhoz hasonlít, innen az elnevezés. A barlangban néhány régi szobor van, de inkább a környék a szép látnivaló.

Ubudba visszatérve kukoricalevest és halat ebédeltünk. Mind Jáván, mind Balin könnyen lehet nagyon finom, olcsó ételeket találni, ha más nem, de sült tészta tojással, zöldséggel, csirkével (bakmi goreng) mindenhol van , vagy sült rizs ugyanígy (nasi goreng). Nagyon finomak a frissen csavart gyümölcslevek is, a kedvencem a dinnyelé, rendkívül frissítő ital. Vettünk töktortát is, ezt hazavittük a szállóba és a medence szélén napozva nassoltunk – így kell élni.

Este elmentünk Ubud egyik legjobb masszázs-szalonjába, ez a Zen Body Holiday. Már tegnap bejelentkeztünk itt egy kétszemélyes 17. századi jávai királyi kezelésre. Bevezettek minket egy kis szobába, ahol lezuhanyoztunk, és elnyúltunk a két ágyon. A szobában volt még egy hatalmas kád, Buddha szobor, füstölők, halk zene, és csodálatos kilátás egy kertre az óriási nyitott ablakon át. Bejött két hölgy és egy jó órán keresztül dögönyöztek minket, bár korántsem olyan jól, mint az asszonyság a lovinai strandon. Finom aromaolajat használtak, amit mi választhattunk ki, narancsos-fahéjast kértünk. A masszázs után jött a testradír kurkuma, rizspor és szantálfa keverékkel, majd joghurttal mosták le a mérgeket a bőrünkről. Ekkor már tocsogtunk az ágyon, jöhetett az újabb zuhanyozás. Eddigre megtelt az óriási kád vízzel, amit teleszórtak nekünk rózsaszirmokkal. Beültünk, ők kimentek, lekapcsolták a villanyt, így ott maradtunk mécsesek fényében a rózsás kádban. Kaptunk még egy kis gyömbérteát és gyümölcsöket, így pihentünk egy félórácskát a vízben. Mindez a bő kétórás kényeztetés kb. 25 dollár fejenként – ennél jobban még nem költöttem el ennyi pénzt.

2002. június 15.

Ma már szabadprogram, Anthonyval és Helene-nel béreltünk négyesben egy kocsit sofőrrel és egy nagyot kirándultunk a szigeten. Egy irtó helyes kis faluban, Bangliban álltunk meg először, ahol a nyílegyenes utcákon takaros kis házak sorakoztak. A helyiek be-beinvitáltak minket a portájukra, szívesen megmutatták hogyan élnek. Afféle skanzenszerű település, ahol laknak is, de egyúttal turistalátványosság. Az udvarokon mindenhol volt egy hosszúkás, kivájt belsejű fadarab fellógatva valamelyik épület sarkára: ez a kulkul. Egy pálcával ütögetve különféle ritmusokat jelzést tudnak adni a lakók a falu népének, ha betegség, haláleset vagy éppen esküvő van a házban. Balin egyébként nagyon erős a szolidaritás a falvak népe között: ha valaki házasodik vagy beteg, az emberek mind adakoznak lehetőségük szerint. A házakat is kalákában építik, de aki nem ér rá, az is hoz néhány gerendát vagy pár tucat téglát.

Utunk során a következő megálló Pura Kehen volt, a Bangli királyság temploma. Számos széles lépcső vitt fel a fantasztikusan díszített főbejáratig. Az első udvaron egy 600 éves fügefa állt, ez más templomudvarokon is jellemző, csak nem mindenhol ilyen nagy és öreg. A templom falait szokatlan módon kínai porcelántányérok díszítették. A belső udvaron a 11 tetős szentély körül kisebb, Hindu isteneknek emelt szentélyek álltak. Ide is, mint minden templomba, csak sarongban lehetett belépni, fiúknak is. Nagyon helyesen mutattak a srácok a hosszú szoknyákban. Akinél nincs sarong, az bérelhet pár rúpiáért a helyi árusoktól. A szoknyán kívül legtöbb helyen egy selyemsálat is az ember dereka köré csavarnak, ez a salendong. Volt olyan templom is, ahol férfiaknak megengedett volt a nadrág, eltekintettek a sarongtól, de a salendongot a derekukra kellett kötni. Érdekes még a templomi etikettel kapcsolatban, hogy menstruáló és terhes nők nem léphetnek a templomok területére, ők ugyanis tisztátalannak számítanak. Ugyancsak tiltott hely a templom nyílt sebbel rendelkezőknek és hamvasztási szertartásra készülő gyászolóknak.

A gyönyörű templom körbejárása után Tirta Gangga falu felé autóztunk, egész a sziget keleti partjára, mert az útikönyv szerint itt vannak a képeslapokon látható teraszos rizsföldek. Sajnos ezek a borús idő miatt nem voltak igazán fotogének. Igazándiból ellenfényben lenne jó ilyeneket fotózni, nekünk pedig semmilyen napfény sem volt.

Apropó, rizs – tanultunk egy legendát. Jó régen néhány farmer megígérte az isteneknek, hogy ha jó rizstermés lesz, feláldoznak egy disznót. Abban az évben remek termésük volt, de nem találtak egy malacot sem. Kínjukban megszületett a mentő ötlet: mivel az ígéret úgy szólt, hogy betakarítás után lesz az áldozat, folyamatosan kell a rizst termeszteni, hogy mindig legyen soron következő betakarítás. Azóta Balin mindig elvetnek egy kis mezőnyi rizst, mielőtt betakarítják a másikat.

Elautóztunk még Amlapura faluba, ahol egy régi palotát néztünk meg, helyes kis teraszokkal, udvarral. A kertben épp kakasviadalra készültek, ez Bali-szerte népszerű időtöltés és a templomi szertartások elengedhetetlen műsora. Áldozat, sport és fogadójáték egyben, bár a mi felfogásunk szerint elég brutális hobbi. A férfiak a viadalig szenvedélyesen babusgatják imádott kedvenc kakasukat, útszéli kalitkákban tartják őket, hogy ne unatkozzanak. A harc előtt egyik lábukra apró, de halálos sebet ejtő apró fémtőrt erősítenek. Rövid heccelés után egymásnak eresztik a két jószágot, és általában pillanatok alatt eldől, melyik a nyertes. A legyilkolt kakast a nyertes állat gazdája viheti haza ebédre.

Amlapura után még egy faluban megálltunk, Tengananban. A Lonely Planet nagyon kívánatosan írta le ezt a települést, ehhez képest elég nagy csalódás volt, kommersz üzletek sorozata. Gyors furikázás haza, épp időben, az Anglia-Dánia meccs kezdetére, amit az útitársak nagy örömére Anglia nyert 3-0-ra.

2002. június 16.

Ma is kibéreltük a tegnapi autót, olyan kellemes volt a tegnapi kirándulás és elautóztunk a sziget belsejében fekvő Pura Ulun Danu Bratan templomhoz, mely egy kis tavon épült. A 17. században alapított hindu-buddhista szentélyt Dewi Danunak, a víz istennőjének emelték. Zarándokok tömege jön ide, hogy imádkozzon az elégséges vízért a rizstermeléshez. Rendkívül fotogén, ahogy a többszintes szentély tükröződik a tó vizén, háttérben a ködbe vesző hegyekkel.

Visszahajtva Ubud felé betértünk a Taman Burung madárparkba. Meglehetősen borsos, 67 ezer rúpiás a belépő (máshol általában 3-3,5 ezer), de ha már erre jár az ember, érdemes megnézni. Rengeteg egzotikus, színes madarat láttunk, kakadukat, papagájokat, és fogalmam sincs, miféle madarakat, életemben nem láttam ennyi fajta színes tollú jószágot. De a legjobb az volt, hogy a madarak nem apró ketrecben voltak, hanem hatalmas, hálóval elkerített területeken, ahova mi is beléphettünk, így egészen olyan volt, mintha szabadon látnánk őket. Nem mindennap suhan el az ember feje mellett egy-egy óriási színes papagáj.

A madarakon kívül él itt egy komodói sárkány-pár is, ez külön öröm volt, mert kicsit bús vagyok amiatt, hogy nem fér bele az időbe egy kirándulás Komodó szigetére. Ott él ugyanis az óriási sárkányfaj, de Baliról legalább 4-5 nap lenne megjárni a szigetet hajóval és repülővel.

A madárpark után hazamentünk Ubudba, ebéd, lazítás az úszómedence szélén, séta, majd vacsira Bali specialitását, füstölt kacsát ettünk. Ez valami egészen fenséges étel, egy álló napig pácolják-füstölik, fantasztikus íze van (az ára úgy 5 dollár). Aztán a csoport Steve-vel együtt hazament, én viszont még maradok két éjszakát, mert így sikerült repülőjegyet vennem.

2002. június 17.

Jó nagy alvás, aztán kis vásárolgatás, délután pedig találkoztam a jól bevált sofőrrel és kialkudtam vele még egy kis kirándulást. Először a Mengwi királyság templomát, a Pura Taman Ayun-t néztem meg, szép templomudvar, bár csak kívülről lehetett fotózni, aztán pedig a Tanah Lot templomhoz mentünk. Ez Bali legfotózottabb temploma, ide jár minden romantikus szerelmes naplementét nézni, mivel a tengerpart közelében, a vízben áll, mögötte a végtelen tengerrel. Elég nagy csalódás volt, mivel felújítás miatt daruk álltak körülötte, egy darab fotót nem sikerült készíteni róla, árusból viszont volt több száz, alig lehetett megmozdulni tőlük. No sebaj. Ubudban egy masszázzsal vigasztaltam meg magam a Nirvana szalonban. Ez kevésbé pöpec, mint a Zen, de a masszőrnek erősebb keze volt, néha már fájt, ahogy dögönyözött.

2002. június 18.

Délelőtt megnéztem az utcánk végében lévő Monkey Forest-et, ahol egy kis templom áll, de a park igazán az itt élő rengeteg majomról nevezetes. Hihetetlenül szemtelen jószágok, rögtön kikapják az ember kezéből az ennivalót, szinte már féltem tőlük. Az erdőcske egyrészt szent hely, ahova áldozatokat hoznak a helyiek a majmoknak, másrészt kutatócsoportok terepe is, akik az itt élő majmok viselkedését, és az emberekkel való kapcsolatukat kutatják. Balin rendkívül nagy a majmok kultusza, láthatóak a jelmezes táncokban is (például az egyik fő helyi táncfajtában, a kecak-ban), előfordulnak a fő mondákban és mesékben (pl.a Rámájánában), megtalálhatóak szobrokon és kőfaragásokon. Ubud majomerdejében kb. 140 hosszú farkú makákó él, 10 felnőtt fiú, 55 felnőtt lány és 75 kicsiny. A legtöbb kicsi épp ilyenkor nyáron születik, láttam is bébiket.

Miután kigyönyörködtem magam bennük, még kószáltam a városban egy kicsit. Az egyik templomudvaron vagy tíz asszonyság épp egy ünnepre készülődött, szorgalmasan hajtogatták a bambuszlevélből készített díszeket. Elképesztő, ahogy órákat, napokat tudnak bíbelődni ezekkel a dolgokkal, egyszerűen nem tudja a nyugati ember felfogni. Vettem pár szarongot, jó lesz az otthoni nyárban is, és ettem még egy tálnyit a kedvenc sült tésztámból, no meg a töktortából a már törzshelyemmé vált cukrászdában.

Vissza a hotelbe, gyors zuhany, aztán ki a reptérre. A busz elég nagy késéssel indult, mert a sofőr nem tudott elszakadni a focimeccstől, útközben pedig egy hamvasztási szertartás közepére keveredtünk, de sejtettem, hogy ilyenek a helyi viszonyok, ráhagytam pár órát a megsaccolt időre, így sikerült elérni a gépet. A reptéren szólt a gamelán, nagyon fülbe mászó egy zene, no meg mindenhol érezni a füstölők illatát, nem könnyű elhagyni ezt a szigetet.

Egy nagy köteg egydollárossal megyek haza – más országokban ugyanis gyakran elfogadják a dollárt, de ritkán van visszajárójuk, így mindig nagyon hasznosak az egy- és ötdolláros bankók. Gondoltam, most rutinos öreg róka lévén jórészt ilyet hozok, de jól ráfáztam: Balin ugyanis nem fogadják el a dollárt, át kell váltani rúpiára, és annál jobb a váltási arány, minél nagyobb a címlet. A világon még nem láttam ilyet, de itt külön kurzusa van a 10, 20, 50 és 100 dollárosoknak. Az ezekhez igazított váltási arány még módosulhat attól függően, hogy ropogósan új vagy használt a bankó. Legközelebb ezt is tudom.

A repülőút egész kellemes volt, le tudtam feküdni és most a dohányfüst ellen is kitaláltam egy trükköt: egy kis kendőt kötöttem az orrom elé, ráfújtam a mosdóban található parfümből (nem egy Eternity, de a célnak megfelelt). Kicsit furcsán néztek rám az utastársak, de nem szépségversenyt akartam nyerni, hanem aludni. Pikk-pakk elröppent a 12 óra és már meg is érkeztünk Frankfurtba. Itt még három órányi téblábolás, aztán már örülhetett nekem anyukám. Egy pár hétig megint nyugtom lesz, aztán jöhetnek az újabb kalandok.