Jáva

Indonézia hatalmas falat, hiszen számtalan kisebb-nagyobb szigetből áll. De valahol hozzá kell kezdeni… következik egy hét Jáva és egy hét Bali, az első nekirugaszkodás.

2002. június 3.

Egyéni csúcsot döntve, 29 órás repülőút után érkeztem meg Jáva szigetére. 18 óra a levegőben, 11 pedig reptereken, Budapest – Frankfurt – Szingapúr – Denpasar – Yogyakarta útvonalon. A leghosszabb rész a Frankfurt – Szingapúr 12 órás menet volt, ahol fifikás helyezkedéssel sikerült egy négyüléses sort megcsípni. Ha le tudom tenni a fejem, semmi gond nincs, de ülve nem tudok aludni, és akkor nagyon kínlódom. Most előre örültem, milyen jól végigalszom majd az utat, de azzal nem számoltam, hogy a Garuda járatain még vannak dohányzó sorok. Én az utolsó nemdohányzó sorban ültem, ami persze nem volt légmentesen elzárva a mögöttem cigizőktől és így elviselhetetlen volt a füst. Szerencsére több kiló újság volt nálam, így valahogy csak eltelt az idő. A tranzit reptereken pedig én is rátapadtam egy TV készülékre, akárcsak az utazók nagy része, beindult ugyanis a foci VB.

Denpasarban majdnem kisebb baleset ért a mosdóban. A WC-ben ugyanis egy kart megnyomva vízszintes sugárban dőlt előre a falból a víz, alig tudtam elugrani előle. Nekicsapódva a zárt ajtónak, kis tócsa képződött bent. Később az útikönyvet olvasva derült fény arra, hogy ez nem a lehúzó, hanem amolyan beépített bidé volt. Indonéziában ugyanis nem használnak WC papírt, hanem a bal kézzel mossák le magukat az emberek (ezért nem illik bármit bal kézzel átadni vagy átvenni).

Yogyakartaba érkezve 14 órát aludtam, és frissen ébredve indultam reggelizni a szállóban. Nem való finnyásaknak a hely, az biztos. Az asztalról egy tízcentis gekkó mászott épp le, a kenyér körül több száz hangya nyüzsgött. Hihetetlen itt a páratartalom, mintha egy szaunában lennék, folyik rólam a víz. Dél körül befutott az angol Explore csoport, köztük Steve, akit még Tibetben ismertem meg. Rövid eligazítás után délután kísérőnk elvitt minket két műhelybe. Hivatalosan csak holnap kezdődik a program, ez afféle maszek túra volt, nyilván jutalékot kap. Először egy ezüstműhelyt láttunk, ami elég unalmas volt, utána viszont egy különleges bábkészítő műhelyt. Indonéziában nagyon népszerűek a bábjátékok, de egészen mások, mint nálunk, ugyanis az előadás során nem látszanak a bábok, csak az árnyékuk – a bábokat mozgató fiú, valamint a zenekar egy kifeszített fehér anyag mögött ül, a közönség pedig a másik oldalon csak az árnyakat látja. Ennek ellenére fantasztikus aprólékosan készülnek a bábok, még a színezésük is évszázados hagyományokat követ. Volt egy kis bemutató is. Az előadások este 9-től reggel 4-ig, hét (!) órán át tartanak, de nekem a negyedórás röpke bemutató is épp elégséges volt.

2002. június 4.

Brutálisan korai kelés, reggel 6-kor. Ilyenkor átkozódik az ember, de valóban érdemes korán kelni, mert csak a reggeli és a késő délutáni órákban lehet rendesen nézelődni – a déli időszakban túl nagy a meleg. A Prambanan templom-együttes volt az első úti célunk, Java legnagyobb hindu központja a 9. századból.

A központi épületegyüttes hat templomát másztuk meg, ismerkedtünk a templomok teraszain körbefutó kőfaragásokkal, melyek a Rámájana történetét elevenítik fel. A komplexumot a 16. században romba döntötte egy földrengés, de igazán szépen sikerült restaurálni.

Innen egy batikgyárba mentünk. Soha nem gondoltam, hogy ennyire embermunka-igényes a batikkészítés – a mintát faggyúval festik az anyagra, belemártják egy festékbe, majd lekapargatják a faggyú egy részét, jöhet a következő szín, és így tovább. Több mint egy tucat görnyedt hátú nénike festegette vagy kapargatta a mintákat az anyagokra, melyet aztán ahhoz képest elég potom pénzért árultak.

Következő megállónk Yogyakarta (vagy ahogy a helyiek becézik: Yogya) fő attrakciója, a szultáni palota (Kraton) volt. Ez szinte egy kis városka városban, itt él a szultán. Amíg délelőttönként ő a kormányépületben dolgozik, a turisták látogathatják a palota egy részét. Tágas udvarokon szellős pavilonok állnak, az egyikben éppen egy zenekar gyakorolt. Indonézia jellegzetes zenéje a gamelán, melyet főleg idős asszonyokból álló zenekarok játszanak, kizárólag ütős hangszereken (olyasmi, mint a xilofon). Nagyon hangulatos kis muzsika, még csak két napja vagyunk itt, de már a fülembe mászott. A Kraton több épülete múzeumként szolgál, festmények, a szultánnak hozott ajándéktárgyak, használati eszközök láthatóak bennük. Az egyik volt uralkodó, Hamengkubuwono szultán hobbija a fotózás, a főzés és a tánc volt – hol találok ma egy ilyen herceget?!

Visszabuszoztunk a szállóba, aztán a közeli kis étteremben ettünk, ami már-már a törzshelyem, hiszen tegnap is ott ebédeltünk és vacsoráztunk. Via Via – A Joker Travellers Cafe, remek kis hely. Ebéd után ledőltünk egy fél órára, de csak kora este ébredtünk fel. Steve is mondja, hogy itt valahogy más a meleg, jobban fejbe kólintja az embert, pedig ő éveket élt Hong Kongban, rengeteg utazgatott Ázsiában, de ez neki is új.

Este a Rámájana balettre mentünk, előtte büfévacsora, elképesztően finom. Imádom az indonéz konyhát. A kedvencem a mini nyársakra feltűzdelt apró húsok, melyet mogyorómártással szolgálnak fel. Sült tészta, sült padlizsán, csomó régi kedvenc, degeszre tömtem magam. A balett jó másfél órás gyönyörű tánc volt, ez persze csak a turistáknak zanzásított változat, mert az igazi Rámájana előadás négy estén át tart. Gazdagon díszített ruhák, kecses kézmozdulatok, fülbe mászó gamelán zene.

Az előadás után bekukkantottunk egy helyi fiatalok által frekventált szórakozóhelyre, ahol egy szabadtéri színpadon egymást váltották a zenekarok. A csinosabbnál csinosabb énekesnők úgy ringatták a csípőjüket a színpadon, hogy csoportunk férfitagjai csak nyüszítettek. Az egyik lánynak annyira nagy melle volt a fenekéhez képest, hogy parázs vita alakult ki eredetiségét illetően. Az egy srác még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán lány-e az illető, mert szerinte kifejezetten férfias volt a hátsórésze. A közönség egyébként szinte csak kamasz fiúkból állt, a lányok biztos máshol szórakoznak. Cyclokkal, azaz kétszemélyes bicaj-taxikkal hajtottunk haza, 5000 rúpiáért taxinként (1 USD = 8400 rúpia). Ha már az áraknál tartunk: egy üdítő 3 ezer, egy helyi egytálétel, pl. sült tészta 6-8 ezer, a sült csirke 12-16 ezer rúpia.

2002. június 5.

A szülinapom. Végre frissen ébredtem, tele energiával, így Steve-vel rögtön reggeli után nyakunkba vettük a várost. Kimentünk a madárpiacra, ahol rögtön a nyomunkba szegődött egy hívatlan idegenvezető. Kivételesen nem hessegettem el, mert úgy hallottuk, hogy elég zegzugos a piac, jó, ha van egy helyi segítség. És valóban, a srác elvezetett minket egy csomó izgalmas állathoz. A rengeteg egzotikus madár mellett más fajok is feltűntek: majom-bébik, denevérek, hüllők, színpompás leguánok. Ez utóbbit épp etette a gazdájuk kis répadarabkákkal, csak úgy, a szabad ég alatt. Nem tudtam, hogy sikítozzak vagy fotózzak.

A szomszéd üzletben két óriáskígyóval játszottak apró gyermekek, nevetgélve csavarták maguk köré a többméteres állatokat és nagy puszikat nyomtak a kígyók sziszegő fejére. Rossz volt nézni.

Aztán hazataxiztunk, 11-kor volt a találkozó, indultunk tovább Borobudurba. Itt először a különálló Mendut templomot néztük meg, ami egy aprócska építmény a nagy testvér árnyékában, de egy különleges szobrot rejt: a benne lévő három méter magas Buddha nem a szokásos lótuszülésben, hanem nyugati mintára ül, két lábbal a földön. Átsétáltunk a Borobudur komplexumhoz, Indonézia legnagyobb buddhista építményéhez. A 118-szor 118 méteres sztúpa 800 körül épült és egy pusztító földrengés után UNESCO segítséggel, 1973-1983 között építették újjá, úgy 25 millió dolláros költséggel.

A hat négyszögletű terasz felett három kör alakú terül el, ezeket lépcsőkön érhetjük el. Az egész építmény a buddhizmus kőbe vésett tanítása – az alsó szintek kőfaragványai a vágyról, kísértésről szólnak, melyek sokszor annyira pajzánok, hogy kifaragásuk után rögtön befalazták őket, ne is lássa a látogató. A kíváncsi tudósok persze kibontották a falakat, lefotózták a faragványokat, majd szépen visszatemették őket – a fotókat a közeli múzeumban lehet megnézni. Ha végig akarja nézni valaki az összes kőfaragást, öt kilométert kell sétálnia a teraszokon, 1460 elbeszélő és 1212 rajzos panel mellett. Szobrokból sincs hiány: 432 komor arcú Buddha a faragványok között ül, míg további 72 a kör alakú teraszokon, zárt sztúpákban. Az egyszerű földi halandó bármely kívánsága teljesülhet, ha sikerül megérinteni e rácsosan zárt sztúpákban ülő Buddhák egyikének a lábujját (ha fiú az illető), illetve a sarkát (ha lány). Nem könnyű, de nem is lehetetlen elérni a szobrokat, mindenesetre elég mulatságos, ahogy próbálkoznak az emberek.

Indonézia az 50. ország, melyet meglátogattam, de ilyet még nem láttam: nemcsak mi rohantuk le a helyi egzotikus népeket a fényképezőgépekkel, hanem ők is minket. Iskoláscsoportok, elfátyolozott arcú muzulmán lányok, idősebb urak versengtek a kegyeinkért, hogy álljunk melléjük egy-egy kép erejéig.

Lesétálva a templomról megnéztük még a múzeumban az elrejtett faragványokat, amik tényleg kicsit sikamlósak, de ugye a mai erkölcsökhöz képest igazán nem arcpirítóak. Pár órás vezetés után jutottunk el szálláshelyünkre, Wonosoboba, egy 25 ezres városkába, ahol a Nirvana hotelben lakunk. Van a csoportban egy angol házaspár, mindkettő meglehetősen duci, de helyesek. A lány elégedetten állapította meg a vacsoránál, hogy egy kicsit megfogta már a nap. A férj megbocsátó pillantással nyugtázta tipikus angol bőrű feleségén a változást: „valóban, kedvesem, a színed kékről fehérre változott”. Jót kuncogtam magamban.

2002. június 6.

4.20-kor megszólalt a közeli mecset müezzinje, majd jó félórán keresztül hangosan kántáltak a hívők, nem sok alvás volt. A reggeli után a Dieng Plateau-ra hajtottunk, itt találhatók Java legrégebbi hindu templomai. A 8-9. századból származó kis robusztus templomokon meglátszik az idő, de nagyon hangulatosak kopottas színeikkel. A templomok környékén kénes forró víz tör fel a földből, sétáltunk egy kicsit a kietlen vidéken a bugyborékoló tócsák között, elég furcsa egy táj. Két tó is van a környéken, a Telaga Warna (a kéntől egészen hihetetlen türkizkék színe van) és a Telaga Pengilon, ez utóbbi partján fogyasztottuk el az ebédünket. Délután napsütötte, teraszos rizsföldeken sétáltunk, igencsak fotogén látvány.

Este nagyon jót beszélgettem egy francia lánnyal, csodálkoztam is, még soha nem értettem ilyen jól szót egy franciával. De aztán kiderült, hogy a leányzó anyukája orosz, így mindjárt világos volt, miért pendülünk egy húron. Ő 25 éves és az angol barátjával utazgat. Rajtuk és rajtunk kívül még egy pár van, a ducik, ezen kívül három öregúr és öt 30-as, 40-es szóló csaj. Egyelőre nem túl izgalmas a csoport, igazán csak ez a francia-orosz lány, Helene szimpatikus a csapatból.

2002. június 7.

Ma lényegében egész nap csak utaztunk, a Tawangmanggu vízeséshez. Útközben egy érdekes megállónk volt, Soloban, ahol megnéztük a hercegi palotát. Maga a vízesés nem túl izgalmas, de testmozgásnak jó volt, hogy megmásztunk egy rakás lépcsőt.

A szállóban annyira apró fürdőszoba van, hogy a WC csészén kívül csak egy falra erősített zuhany van, zuhanytálca nélkül. Indonéziában egyébként is ritka a kád meg a mosdó. Legtöbbször egy nagy tartálynyi hideg víz van (a „mandi”), melyből műanyag merőedénnyel kell magunkra locsolni a vizet. A mandiba nem szabad belemászni, hiszen mindenki ebből meríti a vizet. A WC öblítéshez és a hátsó felünk mosásához is ebből kell vizet venni, hiszen nincs se WC lehúzó, se WC papír. A popsit bal kézzel kell mosni, míg az evéshez a jobb kezet használják. A fentiekből következően a WC-fürdőszoba állandóan úszik, jó játék gyerekeknek és párocskáknak.

A kövér pár, Steve meg én kimentünk a faluba vacsorázni, grillen sült húst (sate ayam), imádom. Aztán megnéztük az Anglia-Argentína mérkőzést, szerencsére győztek az angolok 1:0-ra, volt öröm. Egy csoportbéli csajszinak ma van a szülinapja és együtt ünnepeljük kettőnként – egyszer csak megjelent két hatalmas torta, remekül néztek ki. Az enyémet olyan gyorsan és precízen szeleteltem fel, hogy egy útitárs rá is kérdezett, vajon sebész vagyok-e. Ajándékba egy bábot is vett a csoport, nagyon örültem neki, mert mióta láttam első nap a bábjátékot, nagy kísértést éreztem, hogy vegyek egyet. A báb a Rámájana meséből Hanuman figurája, gyönyörű darab.

2002. június 8.

Reggeli után gyalog indultunk útnak, Java legerotikusabb templomához, a Candi Sukuh szentélyhez. Jó háromórás volt az út, végig meredek emelkedőkön, jól megmozgattuk magunkat. A rizsültetvények ragyogtak a napfényben, a teherhordó asszonyok óriási fűcsomókat cipeltek a hátukon, így fotótémában nem volt hiány.

A 15. században épült templom inkább egy maja piramisra emlékeztet, mint egy buddhista sztúpára. Az erotikát két méretes faragott pénisz képviselte, ezt még a kényesebb látogatók is kibírták pirulás nélkül.

Este Blitarban szálltunk meg. A csoport nagy része egy elegánsabb étterembe ment, de öten, a vállalkozóbb szelleműek kipróbáltunk egy jellegzetes indonéz étkezési formát, a padang-ot. A padang éttermekben minden vendég kap egy adag rizst és az asztalokon kis tálcákban sorakoznak a meglehetősen fűszeres fogások. Mindenki aszerint fizet, hány kis tálcát kezd meg (ha megeszi, ha nem, ki kell fizetni a megkezdett tálkákat). Volt a mi asztalunkon is vagy 15 fogás, olyan erősek, hogy alig kaptunk levegőt. Szinte mindent végigkóstoltunk, és üdítővel együtt is csak 15 ezer rúpia volt (kevesebb, mint 2 dollár). A kényesebb gyomrúak azért jó, ha tudják, hogy az étterem jellegéből adódóan ritkán friss az étel, sokszor egész nap az asztalon áll a tálka, mire valaki megeszi. No és csak kézzel lehet enni, evőeszközt nem használnak, sör és egyéb alkohol nincs, csak üdítő.

2002. június 9.

Ma reggel a Panataran templom-együttes volt az első állomásunk, melyet 1197-ben kezdtek építeni és jó 250 évig tartott, míg elkészült. Az építmény nem túl nagy, de nagyon díszes és remekül mutat az élénkzöld rizsföldek között. Alig tudtuk átverekedni magunkat az iskoláscsoportokon, akik mind velünk akartak fényképezkedni.

Különösen Steve volt népszerű, aki a fejére színes vietnámi kendőt csavart napszúrás ellen, kényes bőrű angol nyakára másik kendőt kötött, és a szafari-zöld színű ingét és sortját még egy napszemüveg egészítette ki. A templomhoz egy kis medence is tartozik, melynek a vizét az arcunkra paskolva örökre fiatalok maradhatunk. Így pár nappal a 36. szülinapom után úgy gondoltam, nem árt ezt is bebiztosítani.

Továbbutazva Malang városában álltunk meg ebédelni, ahol jót bóklásztunk a madárpiacon. Ilyen minden városban van, és igazán remek terep fotózgatni. Némelyik madár annyira természetellenes színű volt, hogy kezd gyanús lenni, nem festik-e őket. Indonéziában a tökéletes férfi egyik ismérve, hogy legyen madara, méghozzá minél szebb, ezért is van akkora divatja a madárpiacoknak. A többi ismérv is valamiféle tulajdonlásról szól: legyen kalapja, tőre, és már nem is emlékszem a többire. Ehhez képest a tökéletes nő öt ismérve, hogy adjon tiszta ruhát az urának, főzzön finom ételeket, szüljön gyerekeket, minden körülmények között mosolyogjon és folyamatosan tegye boldoggá az urát.

Szégyenszemre egy McDonalds-ban ebédeltünk, aztán interneteztem egy kicsit a postán, fél óra 1000 rúpia.

Délután utazás, kora este érkeztünk meg a Bromo vulkánhoz, ahol egy igen hangulatos hegyi panzióban lakunk, közvetlenül a vulkán peremén. Lava View Hotel, egy szoba 115 ezer rúpiába kerül. A vacsora alatt egy gitáros szívet szaggató régi számokat énekelt – Tom Jones, Paul Simon sikerszámokat. Kint az ég teleszórva csillagokkal, igazán romantikus volt a hangulat. Holnap hajnalban megmásszuk a 2392 méter magas vulkánt, alig várom a fél négyes ébresztőt.

2002. június 10.

Hajnalban kegyetlen hideg volt, minden holmimat magamra vettem, és dzsipekkel zötykölődtünk a Penanjakan csúcs felé. Álmosan, sötétben nem vállaltuk be a gyaloglást. Meglehetősen szűkösen fértünk el két kocsiban, de elég drága a dzsip-bérlet, így csak beszorítottuk magunkat kettőbe. Lehettünk vagy kétszázan a kilátónál napfelkeltére várva, főleg indonézek, kevesebb turista. Sajnos kicsit felhős volt az idő, így nem volt annyira látványos a napfelkelte, de így sem panaszkodhattam: holdbéli táj, füstölgő kráterek, szélben kavargó felhők.

Visszafele már gyalog mentünk, jó két órát, és kezdtünk végre felengedni a fagyos hidegtől. Rengeteget fotóztam, annyira szépek voltak a fények.

A szállóban fantasztikus reggeli várt: papaja, ananász, banán, tükörtojás, pirítós, kávé. A személyzet egyszerűen lenyűgöző: tegnap este megkérdezték a nevünket, és azóta mindenkit néven szólítanak. Én még mindig nem tudom mindenki nevét a csoportban, pedig egy hete utazunk, ők meg elsőre megjegyezték.

Kis pihenés után még egy sétát tettünk ebéd előtt, jó kétórás kört a környéken. Krumpliszedő, hagymaszüretelő asszonyokkal találkoztunk, láttunk apró falvakat, miközben folyamatosan csodálhattuk a füstölgő krátereket.A Bromo 2000-ben tört ki utoljára, de akkor csak egy kis hamut szórt a környékre. Az utolsó, komoly emberi és anyagi áldozatokkal járó kitörés, ahogy a helyiek hívják, a „big bang” 1905-ben volt, azóta szerencsére komolyabb baj nem történt.

Ebéd után kis alvás, aztán lesétáltunk magához a kráterhez naplementét nézni. Rajtam kívül mindenki lóháton, de én arra allergiás vagyok, így gyalog vágtam neki. Azért kicsit meglepődtem, hogy az angol csoportban milyen természetes volt mindenkinek, hogy a nyeregbe pattanjon. És akkor még mi hívjuk magunkat lovas nemzetnek. Az asztmás fulladás így sem került el: vagy a lovak közelsége, vagy a szállongó hamu okozta, de eléggé sípolt a tüdőm, még jó, hogy mindig van nálam gyógyszer. A látvány persze minden kínért kárpótolta az embert.

2002. június 11.

Fantasztikus reggeli után búcsúzkodás a legédesebb személyzettől, akiket valaha hotelben láttam, aztán kora délutánig zötykölődtünk a buszon. Úgy délután 3 körül érkeztünk meg Kalibaruba, ahol nagyon helyes a szállásunk: kis faházak hangulatos verandákkal, csodás úszómedence, mindez egy kávéültetvény közepén (Marga Utomo Agro Resort). Jéghideg frottír-kendőcskékkel és a recepcióra feltűzött „Welcome Explore Group” molinóval vártak minket.

Körbesétáltunk a kertben, kiderült, hogyan terem a vanília (kúszócserje), a bors (alacsony fa, melyről fürtökben lógnak a borsszemek), a papaja (mint egy alacsony pálmafa), a szerecsendió (közepes nagyságú fa), no meg a kakaó. A naplemente fényében úszkáltunk még egy kicsit a pálmafákkal körülvett medencében, miközben a közeli mecset müezzinje szolgáltatta az aláfestő zenét. A vacsora alatt egy csomó macska került elő, és mind Helene pasija, Anthony körül gyülekezett, pedig ő még nálam is allergiásabb rájuk. No, ennyi volt Jáva, holnap pedig irány Bali!