Marokkó

Marokkó

Casablancában nem a filmbéli, ködös idő fogadott és Humphrey Bogart szellemét is csak egy plakáton sikerült megidézni – de Marokkó egyedi hangulata azért kárpótolt…

2002. szeptember 29, vasárnap

Casablanca. Van-e bárki, akinek a város nevéről nem a híres film jut az eszébe. Nekem is első dolgom volt, hogy megkeressem Humphrey Bogart lábnyomait, de bizony, csalódnom kellett. Van ugyan egy Casablanca bár a városban, telis-tele a sármos színész fotóival, de a pincérek elárulták, hogy a filmnek egy kockáját sem forgatták itt, hanem bizony az egész Hollywoodban játszódott.

Marokkó

Már a repülőtéren sem a filmbéli ködös, sötét idő, hanem ragyogó napsütés fogadott. A városban egy óriási mecseten és a Casablanca báron kívül nincs túl sok nevezetes látnivaló, de szerencsére nem is időzünk itt sokat. A mecsetet II. Hasszán király építette, a harmadik legnagyobb a világon a maga nemében: a falakon belül 25 ezer, az épület előtt további 80 ezer hívő fér el. 1993-ban készült el, alig ötéves munka eredményeként, a király 60. születésnapjára. Érdekessége, hogy kizárólag adományokból épült – mintegy 600 millió dollárt adtak össze a buzgó hívők. Éjjel-nappal az ország legjobb mesterei dolgoztak itt a létező legjobb minőségű alapanyagokból. De nemcsak a méretei és a szépsége lenyűgöző, de az is, ahogy az évszázados építészeti elemeket a legújabb technikával kombinálták: van itt padlófűtés, gombnyomásra nyíló tető, márványoszlopokba eldugott több száz hangszóró, elektromos vezérlésű ajtók, a minaret tetejéről pedig lézersugár mutat Mekka irányába. A mecset közvetlenül az óceán partján áll, ajtóit szinte nyaldossák a hullámok.

Marokkó

Hihetetlen méltóság és nyugalom árad az épületből, le is ültem kicsit merengeni egy szökőkút szélére. Este aztán megjött a csoport Angliából, újra az angol Explore szervezésében utazom. Húszan leszünk, egy belga, két kanadai, egy ausztrál, a többi angol. A belga leányzóval leszek egy szobában, jó fejnek tűnik így első blikkre.

2002. szeptember 30, hétfő

Na, jól kezdődik, a szobatársam egész éjjel horkolt, sőt, időnként kiabált is álmában. Még szerencse, hogy van nálam füldugó. Előkerült a buszunk, a helyi sofőr meglepetten kérdezte, hogy marokkói vagyok-e. Úgy látszik, igazi kaméleonként mindenhol elvegyülhetnék, mert Kubában meg kubainak néztek. Délelőtt megnéztük a mecsetet, amit kívülről már tegnap megcsodáltam. Belülről aztán tényleg lélegzetelállító: az 50, Velencéből származó kristálycsilláron kívül minden helyi anyagból készült: a cédrusfaragványok, a mozaikok, a csodálatos márványpadló. Az útikönyvek adatai kissé ellentmondóak, egyik szerint 10.000, a másik szerint 30.000 mester dolgozott itt évekig, de tényleg minden négyzetcentiméter kifogástalan mestermunka. A mecset alatt pazar fürdők vannak, de használaton kívül, mert még nem találtak üzemeltetőt. Kigyönyörködtük magunkat és már indultunk is tovább Rabat felé. Itt egy magas, vékony, elegánsan nyírt szakállú helyi idegenvezető várt minket, csak úgy csillogtak a nagy fekete szemei. A városnézés a királyi palotánál kezdődött, de csak kívülről láthattuk az ifjú király lakhelyét. Megtudtuk, hogy golfozó apjával ellentétben ő a jetski híve, nemrég nősült, de a hagyományokkal ellentétben csak egy felesége van. A háremhölgyeket hazaküldte a palotából, és egyébként is a takarékos udvarvezetés híve. Ügyesen lavirozik a két feléje támasztott kívánalom között, miszerint a nyugat felé demokratikus vezetőként, míg saját népe felé erőskezű uralkodóként kell mutatkoznia. A palotától a mauzóleumhoz hajtottunk, ahol V. Mohamed sírja áll, illetve pár évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor itt temették el II. Hasszán királyt is. Itt áll a város fő emlékműve, a Hasszán torony is, a XII. századból származó 44 méter magas félbehagyott óriás minaret. A belváros után a kasbah-t, azaz a régi városnegyedet sétáltuk körbe, ami egy kicsit Görögországra emlékeztetett hófehér házaival és kékre festett ajtóival.

Marokkó

Egy teázóban ért véget a program, ahol remek sütiket ettünk és megkóstoltuk az ország nemzeti italát, a mentateát. A város kellős közepén lévő Hotel Terminus nevű szállóban lakunk, nem túl karakteres, de tiszta, rendes szobákban.

2002. október 1, kedd

Reggel Rabat Chellah negyedében kezdtünk, ami egy régi római város, számomra nem volt különösebben izgalmas. Aztán indultunk is tovább egy újabb királyi város, Meknes felé. Itt újra egy helyi vezetővel találkoztunk, aki először a Moulay Ismail mauzóleumba vezetett minket. Ez azon mecsetek egyike, ahova nem muzulmánok is beléphetnek, éltünk is a ritka lehetőséggel. Idegenvezetőnk hosszú előadást tartott arról, hogy ahhoz képest, hogy az ország 98%-a muzulmán, milyen békésen élnek itt a népek, mennyire toleránsak az idegenekkel, a vendéget egyenesen Allah ajándékának tekintik, stb., stb. Sok esetben eltérnek az iszlám szigorú tanításaitól, talán mert – ahogy ő fogalmazott – földrajzilag kissé távolabb esnek az iszlám bölcsőjétől. Marokkóban például régi berber szokás szerint a nők tetoválást festetnek magukra, ami elvileg ellenkezik az iszlám tanaival. A vezetőnk tüzes előadása mintha egy kicsit a muzulmánok védőbeszéde lett volna, valószínűnek tartom, hogy tavaly szeptember 11 előtt nemigen került volna sor erre, azóta érzi szükségét országa megvédésének. A város másik érdekessége a régi királyi lovarda volt, ahol 12.000 ló fért el a mesterien megkomponált épületben.

Marokkó

Este még megálltunk egy picit a városi piacon, ahol hihetetlen kínálat tárult a szemünk elé olajbogyókból, keleti süteményekből, datolyákból, színes, egzotikus fűszerekből, és még ezerféle áruból. Mindez már-már művészien kivitelezett standokon, nem is tudtam ellenállni a csábításnak, jól bevásároltam a süteményekből.

Meknesben a Majestic Hotelben lakunk, ez nagyon helyes kis szálló, egyetlen hibája, hogy a WC a folyosón van, de legalább minden szobához tartozik zuhanyozó. Vacsorázni az óváros, a medina egyik sikátorában megbúvó El Riad éterembe mentünk, ahol először is az udvar szépsége nyűgözött le bennünket. A marokkói városok óvárosára jellemző, hogy a kívülről szegényes, jelentéktelen külső falak mögött fantasztikus paloták állnak, azaz itt nem a külvilágnak, hanem befelé építkeznek. Az utcákon sétálva nem is sejti az ember, milyen fantasztikus házak mellett jár.

Marokkó

2002. október 2, szerda

Reggel már robogtunk is tovább Moulay Idrissbe, amely Marokkó legfontosabb szentjéről kapta a nevét, aki Mohamed próféta ükunokája és az ország első királyi dinasztiájának alapítója volt. A csendes kis völgyben megbúvó városka az ország egyik fontos iszlám zarándokhelye, ahol a hívők főleg a szent síremlékét keresik fel, de ide mi nem léphettünk be. Rövid séta után Volubilisbe buszoztunk tovább, Marokkó legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt római városába, amely világörökségi helyszín is.

Marokkó

A romok a 2-3. századból származnak, közülük legszebb a diadalív és a bazilika megmaradt oszlopai. Gyors ebéd után irány Fez, ahol becsekkoltunk a Hotel Olympicbe, majd találkoztunk a helyi vezetővel. Fez Marokkó legrégebbi városa és Kairó, Damaszkusz, valamint Marrakes után itt található a negyedik legnagyobb óváros, azaz medina. Csak a medinában félmillió ember él és több, mint 300 mecset várja a hívőket. A programot itt is a királyi palota gyönyörű kapujának megtekintésével kezdtük, aztán a zsidó városnegyedben sétáltunk. Nem kerülhettük el, hogy a vezető elvigyen minket egy ismerőse kerámiaműhelyébe, ahol elmagyarázták és bemutatták az egész gyártási folyamatot, majd természetesen egy üzletben kötöttünk ki. Legjobban egy hatalmas kerti kút tetszett meg, de végül mégis inkább egy szappantartót vettem. Nagyon jellemző Marokkóra a régi és az új sajátos együttélése: az óváros kanyargó sikátoraiban nem ritka a cybercafé felirat, ahol meglepően gyors kapcsolat mellett igencsak olcsón szörfözhetünk (egy óra általában 10 Dr.) és bizony a müezzin mellett a mobiltelefonok ciripelése is az alapzajhoz tartozik.

2002. október 3, csütörtök

Nagyon jó kis napunk volt, maratoni gyalogos városnézés Fez óvárosában. A középkori városfalak között elvarázsolt a hangulat, csak úgy nyüzsög minden, bazár bazár hátán, imádtam a labirintusban bóklászni. Bár sokszor bokáig jár az ember a szemétben és időnként elviselhetetlen a bűz, mégis semmihez sem hasonlítható egy ilyen arab forgatag.

Marokkó

A medinán belül nincs autóforgalom, még az elmaradhatatlan kólás rekeszeket is szamárháton szállítják. Bár első látásra teljesen kaotikus ez a városrész, Észak-Afrikától Indiáig, mindenhol azonos felépítésű a medina. A középpontban a mecset áll és attól kifelé szigorú hierarchia szerint követik egymást az üzletek. Az első körben a mecsettel kapcsolatos termékeket, pl. füstölőket áruló boltocskák állnak, majd a nagy tiszteletnek örvendő könyvesboltok következnek. Utánuk jönnek a ruházati cikkeket, textileket árulók, az asztalosok, háztartási cikkeket árulók. Az erős füstjük és bűzük miatt a peremre szorulnak a bőrfestők és a kerámiaműhelyek. Ami feltűnő, hogy az üzletekben csak férfi eladók vannak, nőket alig látni. A kávéházak teraszain is kizárólag férfiak ücsörögnek, a vezetőnk szerint azért, mert fontos üzleti tárgyalásokon vesznek részt. Ehhez képest mi sokakat kártyázni láttunk, de leginkább csak üres tekintettel bámulják az utca forgatagát. A nőknek otthon a helye. Az asszonyok egyébként egyedül nem is nagyon mászkálhatnak, még a piacra is elkíséri őket egy családtag. Mi, férj nélkül sétafikáló turisták jobb esetben két lábon járó esetleges vízumnak, rosszabb esetben könnyű eseti prédának számítunk. Ennek megfelelően csak úgy záporoznak ránk a bókok: legalább százan elmondták az elmúlt napokban, milyen gyönyörű a szemem, a mosolyom, mindenem. Ez nem is esik rosszul, de egy kicsit levon a csodáló megjegyzések értékéből, hogy minden külföldinek hasonló lelkesedéssel szórják a bókokat.

A medinában láttunk egy bőrfestő műhelyt is, a rettentő büdös és koszos munka láttán mindig egy kicsit jobban értékelem a saját állásom.

Marokkó

Persze elvittek minket az elmaradhatatlan szőnyegüzletbe is, ahol végignéztünk vagy száz szőnyeget. Egy előnye volt a dolognak, hogy láthattunk belülről egy gyönyörű épületet, mert természetesen ilyenbe telepednek a turistacsalogató kereskedők. Máris van egy érvük, hogy bemenjünk. A szőnyegek egyébként tényleg gyönyörűek, de én alapból nem szeretem őket, így nem vettem. Voltunk a medersában, azaz a Korán-iskolában is, legalábbis az udvarán. Fantasztikus márvány- és cédrusfafaragásokat, apró mozaikos falakat csodálhattunk meg. Az udvar telis-tele volt érkezésünkkor, panaszkodtunk is a vezetőnek, hogy nem lehet jó fotókat csinálni. Több se kellett neki, szólt az ajtónállónak, ne engedjen be senkit. Megvártuk, míg a bent lévők kiszivárogtak és a mienk volt az egész épület. Imádom Fezt.

2002. október 4, péntek

Ébresztő, reggeli. Szokás szerint kaptunk frissen facsart narancslét, sokkal édesebb, mint nálunk, nehéz lesz erről leszokni. Ma egész nap buszoztunk Erfoud felé. A középső Atlasz hegyvidékén kapaszkodtunk fel, egyre egzotikusabb a táj. Egy régi erődben, azaz kasbahban álltunk meg ebédelni, ahol az udvaron úszómedence is volt, bár annyira hideg, hogy ellenálltam neki. A palota belsejében több fantasztikus szoba, kényelmes kanapékkal, hímzett párnákkal, szökőkúttal, tudták ezek a szultánok és hercegek, hogy kell élni. A falvak népe errefelé sokkal konzervatívabban öltözik, mint a nagyvárosokban. A nők legtöbbje földig érő fekete csuklyás köpenyben jár, épp csak a szemük látszik ki. Mintha egy egészen más országban lennénk, mint amikor a nagyvárosokban jártunk.

2002. október 5, szombat

Kora reggeli ébresztő után Rissaniba folytattuk utunkat. Egy igencsak jóképű helyi vezető, Ali fogadott minket, bár a testalkatát nehéz volt felmérni, mivel hosszú kék tuareg lebernyegbe burkolózott. Egy 1642-ben épült kasbahba vezetett minket, mely jó néhány híres film helyszíne volt, itt forgatták például az Oltalmazó ég című remek kis művet.

Marokkó

Néhány szép mozaikos ajtón kívül csak romos falakat láttunk, de a helynek tagadhatatlanul volt egyfajta varázslatos hangulata. A kasbah körbejárása után egy szőnyegboltba mentünk, amitől eleinte kicsit húztam a számat, de végül jó programnak bizonyult, mivel sokkal kedvesebb vendéglátóink voltak, mint a Fezben meglátogatott üzletben. Pizzát sütöttek, teát főztek és zenéltek is nekünk, mellékesen persze bemutattak egy óriási halom szőnyeget, de tényleg helyesek voltak, nem volt akkora nyomás vásárolni.

Búcsúzáskor mindenki mindenkivel kezet fogott – Marokkóban általában is jellemző, hogy a barátságokban több a fizikai kapcsolat. Gyakran látni fiúkat és öregurakat is kézen fogva, egymás vállát átölelve sétálni és ez itt nem jelent másságot. Kis pihenés után dzsipekbe ültük és irány a sivatag. Jó háromnegyed órás zötykölődés után a semmi közepén épült fogadóba érkeztünk, itt, illetve az épület mellett levő sátrakban vagy a szabad ég alá terített matracokon lesz ma a szállásunk. Megcéloztuk a környék legmagasabb homokdűnéjét naplemente nézésre. A csoport nagy része teveháton, én az állatszőrallergiám miatt gyalog.

Marokkó

Marokkó

Ez nemcsak remek tornának bizonyult, hanem előnyös fotóspozíciónak is, remek képek készültek az egymáshoz fűzött tevékről és a rajtuk utazó kicsit mosolygásra ingerlő angol turistákról. Jól leizzadtam, mire felmásztam az óriási bucka tetejére, de mit meg nem tesz az ember egy sivatagi naplementéért. Bezzeg Andy, a 69 éves útitárs, mint egy gyerek rohangált a buckák között, nem semmi az a fickó. 105 országot járt be és fantasztikus kondícióban van, mindig ő segít a gyenge hölgyeknek felcipelni a bőröndöket az emeletre. Utána még hazabandukoltunk, buckán fel, buckán le, és gyorsan felhabzsoltuk a megérdemelt remek vacsorát. Este tuareg vendéglátóink kicsit zenéltek még a dobokon, de a néhány doboz sört elfogyasztó angol fiúk átvették az ütőshangszereket, és meglehetősen hamisan régi Beatles dalokat énekeltek tam-tam dobok kíséretében. Ez már kevésbé volt szórakoztató, így a csillagos ég alatt nyugovóra tértem.

2002. október 6, vasárnap

Hajnalban kicsit eleredt az eső, így be kellett vonszolni a matracot az óriási sátorlapok alá, de egyébként sem volt nagy alvás, mert újra bevettük magunkat a nagy buckák közé napfelkeltét nézni. Sikerült jól megrántani a derekam, hiába no, öreg lumbágósnak nem kellene hideg izmokkal kora reggel homokdűnét mászni. De imádom a kora reggeli fényeket, most is gyönyörű volt, bár messze nem olyan szép, mint Namíbiában.

Marokkó

A vendégházban kiadós reggeli kaptunk, aztán vissza a dzsipekkel Erfoudba. Ott újra Alival találkoztunk, aki kivitt minket a Rissani piacra, ami igazi arab forgatag. A legérdekesebb a szamárparkoló volt, ahol a vásárba igyekvők leadhatják közlekedési eszközüket, bár a juhpiac sem volt semmi, ahol fehér köpönyeges, turbános bácsikák fantasztikus mimikával és hadonászással alkudtak a rengeteg juh között.

Marokkó

Marokkó

Délután újra felkaptattunk a buszunkkal a hegyvidékre, Marokkó Grand Canyon-ja, a Todra Gorge következő megállóhelyünk. Szállásunk, a Yasmina Hotel az út utolsó épülete, közvetlenül a hatalmas okkersárga sziklafalak között, a szakadék bejáratánál, egy szavunk sem lehet a szálló fekvésére.

2002. október 7, hétfő

Ma a társaság nagy része hajnalban kelt és megmászta a sziklafalat, de én a fájós hátammal inkább csak napoztam a teraszon és a lenyűgöző kilátást élveztem. Nagy magányomban kiolvastam túravezetőnk 400 oldalas (!) Cosmopolitan magazinját, így most már mindent tudok a férfiakról. Délután már lemerészkedtem a szobámból és tettem egy kis sétát, de még elég nehézkes a járás.

2002. október 8, kedd

Reggel már sokkal jobban ébredtem, bár a pincérfiú még próbált győzködni, hogy ő olyan masszázst tudna adni, amitől rögtön meggyógyulnék. Na igen. Ma főleg buszoztunk, következő állomáshelyünkre, Ait Benhaddou-ba. Itt van a legszebb szálláshelyünk, a Hotel La Kasbah: igazi palota, szökőkúttal, mozaikos udvarral, gazdagon faragott ajtókkal. A hotel úszómedencéje az UNESCO világörökségnek számító kasbahra néz, kár, hogy pancsolni már nem volt jó idő, mire odaértünk. Az Ait Benhaddou az Atlasz hegység legjobb állapotban fennmaradt erődszerű építménye, ugyancsak kedvelt filmforgatási helyszín, itt játszódott többek között a Názáreti Jézus, vagy az Arábia hercege. A hollywoodi filmmogulok rengeteg pénzt áldoztak a felújításába, ennek is köszönheti remek állagát.

Marokkó

Majd holnap járjuk körbe, ma már csak egy kis vásárlásra maradt idő vacsora előtt, vettem a kollégáimnak helyes kis ékszeres dobozokat. A vacsorakínálat országszerte elég egyhangú: a főfogás általában kuszkusz vagy tázsin. A kuszkusz kásaszerű köret, amit sült csirkéhez, bárányhoz vagy párolt zöldséghez szolgálnak fel. A tázsin lassú tűzön főzött pörköltszerű hús vagy párolt zöldség, amit a speciális tázsin edényben készítenek: ez egy alacsony kerámiatál magas, csúcsos fedővel. Ehhez nincs köret, hanem kenyérrel fogyasztják úgy, hogy a kenyeret a szaftba mártogatják. Ezeken kívül a legtöbb étlapon csak sült krumpli vagy rántotta található, de két hétig kibírható ez a kínálat. A kenyér egyébként nagyon finom, kis lapos kiszerelésben árulják, általában még melegen. Frissen nagyon finom, viszont nem érdemes tartogatni, mert pár óra múlva kőkeménnyé válik.

2002. október 9, szerda

Ma reggel egy idős bácsika vezetésével megnéztük a kasbaht. A bácsika nyilván megbuggyant a sok filmforgatástól, mert szünet nélkül színészkedett, hol egy teve, hol egy bátran vívó harcos szerepében tetszelgett. Egy pillanatra elgondolkodtam, megéri-e idehurcolni a stábot Amerikából, nem egyszerűbb-e felépíteni ott valami díszletet, de a fantasztikus fény rádöbbentett, hogy nemcsak a régi falak miatt jönnek ide forgatni, hanem egészen mások itt a színek és a fények is.

tázsin

A kis nézelődés után hosszabb vezetés következett Essaouirába, a Magas Atlasz hegységen keresztül. Nem vagyok egy nagy hegyimádó, de itt tényleg lenyűgöző a táj, mert ezer és ezer különféle színben pompáznak a hegyek. Egyszer érdemes lenne eljönni túrázni erre a vidékre. Útközben fogadásokat kötöttünk, mikor érkezünk meg Essaouriába, és bármily hihetetlen, egy útitárs percre pontosan eltalálta, hogy 17.46-kor. Itt újra egész más a hangulat, mintha Marokkó nem is egy ország lenne. Felszabadult, kozmopolita, tengerparti üdülőhely, rengeteg üzlettel, a tengerparti sétányon friss halakat áruló bódékkal, elegáns szállodákkal.

2002. október 10, csütörtök

Délelőtt elmentünk a városi fürdőbe, a hammámba, megnézni, hogyan tisztálkodnak a helyiek. Marokkóban ugyanis ritkán van a házakban fürdőszoba, helyette hammámba jár mindenki, külön épületbe (vagy ugyanoda, de váltott nyitvatartással) a férfiak és a nők. A hammám nemcsak tisztálkodásra szolgál, hanem a társadalmi élet fontos helyszíne is, az asszonyok sokszor itt egyezkednek gyermekeik jövendőbelijéről. A kis előtérben leperkálja az ember a belépőt, majd egy szál bugyogóra vetkőztünk. Az öltözőből a fürdőterembe vezet egy kis folyosó. A fürdőhelyiség maga igencsak meleg és párás, közepén hideg vizes kút és a meleg vizes csap. A terem falai melletti kis párkányon üldögéltek az asszonyok, mindegyikük előtt egy nagy vödör és abból kis merőedénnyel locsolgatták magukra a vizet. Mi is kaptunk vödröt is, edénykét is, és bőszen locsolgattunk magunkat. Egyszer csak megjelent egy testes asszonyság és egy érdes kesztyűvel lesikált minket, csak úgy pergett le a bőrünk. A testradír után nyakon öntöttek egy vödör meleg vízzel, lefektettek a kőre és alaposan megmasszíroztak mindenkit – isteni volt. A higiénia mondjuk nem volt tökéletes, de reménykedtem, nem kapok el semmiféle nyavalyát. Újabb vödör víz a nyakunkba és már készen is voltunk. A fiúk később elmesélték, hogy ők rosszabbul jártak, mert náluk a masszázsba a végtagok összevissza csavargatása is beletartozott, no és náluk jéghideg fürdővel végződött a kaland. Szegény angolok érzékeny fehér bőre rákvörössé vált a kezeléstől. A fürdés után azért biztos, ami biztos lezuhanyoztam a szállóban.

Később kisétáltam a tengerpartra teletömni a hasam mindenféle tengeri herkentyűvel. Elképesztő kínálat volt rákocskákból, tintahalból, tengeri sünökből – mindent megkóstoltam, még olyan dolgokat is, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az. De minden finom volt. Délután még vásárolgatás, internetezgetés, örömmel értesültem, hogy egy honfitárs kapta az irodalmi Nobel-díjat. Majd vacsora a Le Homard étteremben a csoportvezető szervezésében. Maga a hely, egy régi palota udvara gyönyörű volt, de a konyha remekei felejthetőek.

Marokkó

 

2002. október 11, péntek

Reggel még sétáltam egy kicsit a kihalt utcákon, nagyon szeretem a városok kora reggeli hangulatát. A hófehér házakon kék ajtók és ablakok, csak a helybéliek kaftános-turbános öltözete árulja el, hogy nem Görögországban járunk. Gyors reggeli után háromórás buszozás utunk végállomására, Marrakesbe. Útközben egyszer csak furcsa látványra lettünk figyelmesek: az út menti fákon rengeteg kecske ácsorgott és fiatal arab legények heves integetéssel mutatták, álljunk meg fotózni. Marokkó egyik érdekessége ugyanis, hogy a kecskék felmásznak a fákra legelészni és a turista imád ilyeneket fotózni. Néhány helybeli úgy igyekszik ebből üzletet csinálni, hogy egy rakás kecskét kikötöz a fákra, így csábítva a turistát, hogy megálljon az autóúton és némi borravaló fejében lefotózza a látványt. Szegény kecskék egész nap a tűző napon sínylődnek, így természetesen megállás nélkül továbbhajtottunk a kegyetlenül megrendezett élőképek mellett.

Marrakesben az Islane hotelben szálltunk meg, mely közvetlenül a Koutouiba mecsettel szemben van – a kilátás remek, de a müezzin hangja elviselhetetlen. Épp becsekkoláskor szólalt meg az imára hívó hang, és közvetlenül egymás mellett állva sem tudtunk szót érteni, olyan elviselhetetlen hangerővel szóltak a hangszórók. Hajnalban ez brutális lesz. A szálló melletti pizzériában ebédeltem, melynek teraszáról remek kilátás nyílik a mecsetre. Kis pihenés, aztán délután találkoztunk a helyi vezetővel, akivel körbejártuk a mecset környékét (be természetesen nem mehettünk), no meg a medina egy részét. Jártunk egy gyógyszertárban is, ahol elképesztő kínálat volt mindenféle füvekből, varázsszerekből. Kínáltak egy hátfájásra való olajat is, sőt, meg is masszíroztak vele, ami igencsak jólesett. Imádtam a medina hangulatát – ezernyi üzlet, kanyargós utcácskák, sok kis csillogó szemű szutykos lurkó, fehér kaftános öregek.

Mindennek a Jemaa el-Fnaa tér a központja, ami egyedülálló a maga nemében, én legalábbis az életemben nem láttam még ilyen élettel teli teret. Az óriási tér szélén tucatnyi füge és narancsléárus bódéja sorakozik egymás mellett, a tér közepén pedig hosszú sorban a kifőzdések, ahol kis padokon ülve lehet kóstolgatni a friss és színes kínálatból. Körös-körül pedig akrobaták, mesemondók, fűszerárusok, varázslók, kígyóbűvölők, jósok, zenészek és szimpla őrültek tömege, körülöttük szájtátva figyelő kisebb-nagyobb tömeg, hihetetlenül pörög itt az élet. Volt idő, amikor be akarták zárni a teret, hogy egy parkolót nyissanak itt, de szerencsére megmentette a közakarat. Az egyes számú kifőzdénél vacsoráztunk, ahol egy gyönyörű mosolyú lány kínálta a finomságokat, néhány dirham minden fogás, de viszonylag kis adagok vannak, így többet is kipróbálhat az ember. Jól belakmároztam fűszeres lencselevesből, tintahalból, sült padlizsánból és salátából, isteni volt.

Marokkó

2002. október 12, szombat

Egész nap szabadprogram, végre nem csörgött a vekker, aludtam is kilencig. Ráérős, kényelmes reggeli a teraszon, aztán Kristinnel bevetettük magunkat a medina forgatagába. Hamarosan tucatjával szegődtek mellénk a kéretlen kísérők, ez Marokkó legidegesítőbb vonása. Végül feladtuk a tiltakozást, és megkértünk egyet, vigyen el a bőrfestőkhöz. Ez annyira tetszett Fezben, meg akartam itt is nézni, de itt korántsem volt olyan látványos, viszont messze volt és büdös. Ez tehát nem jött be, de a következő látnivaló annál inkább: a helyi korániskola, a medersa udvara a legszebb, amit eddig láttunk. Bár elvileg volt szervezett búcsúvacsora a csoportnak, nem bírtam rávenni magam, hogy egy étterembe menjek, annyira imádtam a tér hangulatát. Párolt spenótot és újra tintahalat ettem, és élveztem a forgatagot.

2002. október 13, vasárnap

A csoport ma ment haza, de én majd csak holnap, mert így sikerült jegyet venni. Azért felkeltem időben, hogy elbúcsúzzam tőlük, helyes kis társaság volt. Délelőtt tettem még egy utolsó kört az óvárosban, aztán a déli hőség elől egy internet-kávézóba menekültem. Megdöbbenve olvastam, hogy véres merénylet történt Balin, ahol alig pár hónapja jártam, és amely oly boldog, békés, idilli kis sziget. Ebéd után már indultam vissza Casablancába, 3 óra vonattal, kényelmes, tiszta kocsikban.

2002. október 14, hétfő

Gyors zuhany, indultam is hazafelé. Párizsban közel négyórás várakozás, majd végre hazarepülhettem Pestre, a csúnya hideg időbe. Most bizony két hónapig nem lesz részem sok napsütésben, de karácsony körül remélhetőleg újra nekivágok a nagyvilágnak…

Útleírások a régióból:

Tunézia – filmforgatási és világörökségi helyszínek

Marokkó

Egyiptom – a piramisoktól a tenger mélyéig

Jordánia

Szíria