Patagónia

Patagónia

Álomszép hegyek, hófehér gleccserek, azúrkék tavak és patakok, kiszámíthatatlan időjárás – a mágikus Patagónia.

2002. december 17, kedd

És én meddig adjam most fel a csomagokat? – nézett rám kétségbeesetten a kezdőnek tűnő ügyintéző. Buenos Airesbe ugyanis öt géppel jutok majd el, ennyi járat rá sem fér a hátizsákra ragasztandó cetlire. Végül abban egyeztünk meg, Rióban kikapom a csomagot, legalább látom majd, hogy még megvan. Sikerült becsekkolni, kényelmesen elhelyezkedtem és előkaptam az előttem levő ülés zsebéből az újságot, gondoltam, a Malév-újság. Óriási fedetlen keblek voltak minden oldalon, szex-telefonra szóló invitálások, bizonyára az előző utas hagyta ott, gyorsan visszacsúsztattam, de addigra már néhányan furcsán pislogtak felém.

Frankfurtból a brazil Varig járatával utaztam tovább Rióba, 12 órát, tömött gépen, esély nem volt az alvásra, ráadásul két mesefilm volt műsoron. Rióban volt egy kis idő várost nézni, és engem csak egy dolog izgatott: feljutni a város tetejére, a Corcovado csúcsán álló Krisztus szoborhoz. Nem könnyen (három átszállással), de feljutottam a világhírű szobor lábaihoz és órákon át csak gyönyörködtem a kilátásban.

Patagónia

Teleszívtam magam napsütéssel és vissza a reptérre, indultam tovább Porto Allegre felé. Itt aztán lehidaltam. Sok-sok repülőtéren töltött hosszú várakozásaim során ugyanis az évek során kitaláltam a tökéletes repülőtér modelljét: érdekes üzletek, ággyá alakítható fotelek és mindenekelőtt egy mozi. És itt, a Porto Allegre repülőtéren mindez valósággá vált. Volt bő háromórányi várakozási idő, de épp kezdődött a Bazi nagy görög lagzi, úgyhogy be is ültem a moziba. Az mondjuk kicsit furcsa volt, hogy a film végén nem a parkolóba indultam a kocsiért, hanem a beszállópulthoz Montevideóba.

2002. december 18, szerda

Első blikkre sokkal modernebb a város, mint gondoltam: takaros házak, sokemeletes irodaépületek, gazdag kirakatok. Sétáltam egy jót a tengerparton, majd megkerestem a Mercado del Puertot, ahol étterem étterem hátán és már-már bizarr méretű húsok sültek a grilleken. Remek fokhagymás olajban sült tintahalkarikákat ettem, aztán sétáltam egy nagyot az óvárosban.

2002. december 19, csütörtök

A mai úti cél Colonia del Sacramento, egy 1680-ban, portugálok által alapított kis városka, az UNESCO világörökség része. Az egész nagyon picike, de rendkívül bájos: macskaköves utcák, virágos ablakok, mosolygós bácsikák, hangulatos kávézók. Turisták sehol.

Patagónia

Hamar végigsétáltam a történelmi negyed minden utcáját, aztán jöhetett egy kényelmes ebéd. Az étterem – El Asador – négy kis asztala a járdán állt, letelepedtem az egyikhez. Hamar kisebb tömeg gyűlt körém (a tulaj, a családja, a szomszédok és az épp sört hozó fuvarosok) és mindenki engem kérdezgetett. A szomszéd asztalnál ülő öreg argentin bácsika volt a tolmács, aki minden nyarát itt tölti. Magyarországról mindenkinek beugrott Budapest és Puskás, sőt a tulaj fia még a szomszéd országokat is hibátlanul fel tudta sorolni. Imádom az ilyen kedélyes, békés délutánokat világvége kis helyeken, tényleg megáll az idő, és az ember nem győz betelni a helyiek barátságával, szeretetével.

2002. december 20, péntek

Reggel átrepültem Buenos Airesbe, már-már olyan rutinosan, mintha csak metróznék. Bár a főtérre indultam a katedrálist megnézni, egy óriási tüntetésbe csöppentem. Sebaj, átvedlettem hát turistából fotóriporterré és kattogtattam a gépet. New Yorkban sok felvonulást fotóztam már, ez azért egy kicsit más volt: pl. mindenkinél volt egy furkósbot, petárdák durrogtak, és tapintható feszültség volt a levegőben. De szerencsére komoly baj nem volt.

Patagónia

Buenos Aires egyébként más meglepetést is okozott: fantasztikusan elegáns város. A főutca 21 (!) sávos, de a bekötőutak is 4-6 sávosak – egy irányban. Gazdag kirakatok, trendi ruhák, ciripelő mobiltelefonok, és az emberek annyira jól öltözöttek, hogy egyszerűen szakadtnak éreztem magam mellettük – kénytelen voltam a sortot hosszú nadrágra cserélni. Olyan már volt, hogy a hideg vagy a helyi vallási szokások miatt bújjak hosszú nadrágba, de azért még soha, hogy turistaként ne legyek alulöltözve.

2002. december 21, szombat

Ma elsőként a La Boca negyedbe indultam. A taxis csóválta a fejét, hogy nem érdemes oda ilyen korán reggel menni, nem lesz ott egy lélek se, csak délután indul be az élet. Igaza volt, de utólag kiderült, fotós szemmel igenis a reggeli órák a legszebbek: sehol egy teremtett lélek, gyönyörű a fény, így igazán hangulatos képeket lehet készíteni az olasz negyed tarkabarka házairól. A Caminito olyan, mint egy meseváros, minden házfal más-más színben pompázik, igazi Kodak-élmény. 9 után aztán elkezdtek szállingózni az első művészek és elkezdték kipakolni portékáikat, majd félóra múlva az első japán turistacsoport is befutott, megtört az idill.

Patagónia

Visszabuszoztam a főtérre és megnéztem a rózsaszín házat, a Casa Rosada-t, melynek erkélyéről Evita lelkesítette népét a 40-es években. A ház színét Domingo Sarmiento elnök találta ki, hogy ezzel szimbolizálja a parlament egyensúlyát a két politikai szárny között, melyek színe piros, illetve fehér volt. És ha már színek: a helyi focicsapat kék és sárga színének is megvan a maga története: alapítói sokáig nem tudtak megegyezni a színekben, így megállapodtak: kisétálnak a kikötőbe és az első oda befutó hajó színeit kapja a csapat, ez pedig egy svéd  hajó volt.

Délre visszasétáltam a városba, megjött a Travelbag csapat, akikhez az elkövetkező hetekben csatlakozom. Csak kilencen leszünk, plusz egy fiatal, jóképű idegenvezető. Ma délután még a városban nézelődtünk, holnap indul a nagy kaland!

2002. december 22, vasárnap

Egész éjjel, egész nap zuhogott az eső. Délelőtt szabad program, de a szakadó égi áldás miatt csak a közeli bevásárló utca üzleteibe és kávéházaiba jutottam el. Délután aztán kimentünk a reptérre, ahol rögtön kiderült, órákat késik a gép. Még jó, hogy volt internetezési lehetőség, olvasgattam a híreket, és megtudtam, hogy Évi nyerte a Big Brothert. Aztán csak elindultunk és elrepültünk Rio Gallegosba, majd busszal tovább: eredetileg Chiléig, de mivel a határ már bezárt, még argentin területen szálltunk meg Rio Turbio nevű városkában.

2002. december 23, hétfő

Reggel aztán csak átvergődtünk a határon. Puerto Natalesben megálltunk egy kicsit rágcsálnivalókat venni, mert a nemzeti parkban, ahova indulunk, elég húzósak az árak. Ma lényegében egész nap a buszon ültünk, ami elég pici, de legalább hamar összekovácsolódik a csapat. Kora este végre megérkeztünk a   Torres del Paine nemzeti parkba. A táj gyönyörű, csak az időjárás kegyetlen: az átlagos szélsebesség 100 km/óra, de időnként akár 160 km/óra is előfordul. Igen csinos kis lodge-ban lakunk,  Hosteria de las Torres, az ára sem piskóta: 165 USD egy kétágyas szoba. Értem már, miért volt drága ez a patagóniai utazás…

Patagónia

2002. december 24, kedd

Ragyogó napsütésre ébredtünk, gyorsan kipattantam hát az ágyból, irány a reggeli. Fantasztikusan tiszta a levegő, és az étterem csupa-üveg falán keresztül a napfényben csillogó havas hegycsúcsokat csodálhattuk. Mint valami giccses képeslap, pedig ez a valóság volt.

Alig vártam, hogy induljunk és megnézzük a park fő attrakcióját, a Torres del Paine tornyokat. Dan, a vezetőnk, nem sok jóval biztatott minket. Ő már többször járt itt, és még soha nem látta, de töretlen optimizmussal indultunk útnak. Sajnos a lelkesedésünket hamar lelombozta, hogy a ragyogó időt hamarosan eső, köd, majd hó váltotta fel. Hol zuhogott, hol kisütött a nap, nem győztünk öltözni-vetkőzi. Sapka fel, le, kesztyű fel, le, kabát alá polár, polár le, 10 perc nem telt el úgy, hogy valamit ne kelljen igazítani az uniformison. Délután egy menedékházban ittunk forró csokit, tiszta sítábor hangulat volt, ahogy a pirospozsgás arcú, fáradt, de boldog mosolyú emberkék bejöttek melegedni egy kis időre.

Patagónia

A tornyokat végül mi sem láttunk, a magasabb részeken sajnos nem volt esély a derültebb időt kivárni. De így sem bántuk meg az egész napos gyaloglást, valami hihetetlen gyönyörű a vidék, én még soha nem láttam ennyire szép hegyeket. Zöld rétek (már amikor sütött a nap), havas csúcsok, türkiz zöld tavak, gyors patakok, rendkívül változatos a táj.

Egyik útitársunk, Jane, igencsak meglepte a csapatot: 37 évéhez mindössze 42 kg társul, kis vézna, lassú leányzó, aki viszont igencsak szívósnak bizonyult a hegyi terepen. Amikor mi már csak vánszorogtunk, ő ment, mint egy traktor, aztán időnként bevárta a csapatot.

Patagónia

2002. december 25, szerda

Ma is kék ég és hétágra sütő nap üdvözölte az ébredőket, de ma így is maradt egész nap. Délelőtt a Grey tóban úszkáló jégtömböket néztük meg . Még soha nem láttam ekkora jégkockákat, csak filmen a Titanicban, de azok is műanyagból voltak.

Aztán ebéd egy igen hangulatos kis étteremben, a Serrano kempingben, ahol meleg kályha és karácsonyi abroszok fogadtak. Egyszerű, de bőséges ételeket ettünk, mint afféle vidéki fogadóban, sőt, a hangulatot a remek chilei bor is emelte. Délután aztán a park egy másik részét, a Nordenskjöld tó környékét jártuk be, tündéri virágos réteket. Dan mesélte, pár hete még hótakaró volt mindenütt, tökéletes az időzítésünk, ez a táj csak néhány hétig ilyen színes.

Patagónia

Patagónia

Láttunk egy helyes róka komát is, egész közelről le tudtam fotózni.

Patagónia

Mivel olyan remek idő volt, észre sem vettük, hogy csak este kilenckor érkeztünk meg a szállóba, de még akkor is sütött a nap. Fáradtan, de boldogan ültünk asztalhoz, jöhetett az újabb lakoma, megdolgoztunk érte.

2002. december 26, csütörtök

Egész nap csak zötykölődtünk El Calafate felé. A kisváros a nemzeti park nyugalma után szinte nyüzsgő metropolisznak tűnik, pedig csak egy álmos üdülőhely. Újra Argentínában vagyunk, és El Calafate igencsak népszerű a helyi turisták körében, ez a kiinduló állomása ugyanis a Moreno gleccserhez induló kirándulásoknak. Holnap mi is megyünk jéghegyet mászni, kíváncsi vagyok, ilyet még nem csináltam. Este egy üzletbe betérve kérdezte a tulaj, honnan jöttem. Magyarországról – feleltem. Mire mögöttem megszólalt egy hang: Egészségedre! Kiderült, egy holland turistáról van szó, aki egy nyarat a Balatonnál töltött és nagyon megtetszett neki ez a szó. A tulaj is meg akarta tanulni, így lassan ismételgettük neki, a végén az üzletben mindenki ezt a szót gyakorolgatta, nagyon muris volt.

2002. december 27, péntek

Fantasztikus egy nap volt, annyira jól éreztem magam. Az ébresztő mondjuk elég durva volt, reggel 6-kor csörgött a vekker és 7-kor már indultunk is. Kis csapatunk kétfelé oszlott, mi öten a jéghegyen való túrázást is bevállaltuk, ketten inkább csak a kilátóról gyönyörködtek a látványban. Mi is, ők is egy-egy nagyobb csoporthoz csatlakoztunk, helyi irodák szerveztek össze buszokba kuncsaftokat a kirándulásokra. Jó másfél órát utaztunk, először napos időben, később egyre szakadó esőben, és mire a jéghegyhez értünk, teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. Egy kis hajóval keltünk át a Moreno gleccser előtti partra. A gleccser az évi 70,000 látogatót vonzó Los Glaciares nemzeti park büszkesége, egy 5 km széles, 60 m magas jégtömb, azon kevesek egyike a világon, amely még ma is folyamatosan fejlődik. Időnként egy-egy több emeletnyi darabja óriási robajjal leszakad, és a folyóba csattanó darab heves hullámzásokat indít meg. A drámát csak fokozza az olvadó részek folyamatosan morajló hangja. Az 1990-es évek elejéig gyorsan fejlődött a gleccser, de azóta a globális felmelegedés hatására lelassult a növekedés üteme.

Patagónia

A hajóból kiszállva egy hosszú, szőke hajú, kecskeszakállas idegenvezető vett gondjaiba minket, a parton tartott kis előadást a gleccserek fejlődéséről. Hirtelen óriási csattanással leszakadt egy darab mögöttünk. A fiú még befejezte a gondolatmenetet, majd szólt, húzódjunk hátrébb, mert mindjárt elérnek minket a hullámok. Így is lett, hirtelen kiöntött a víz és rögtön el is mosta a fiú által a homokba felskiccelt rajzot a környék folyóvilágáról. Rövid séta után eljutottunk a gleccser széléhez, itt mindenki bakancsára egy-egy tüskés talpú fémtalpat erősítettek, amivel meglepően könnyen lehetett a jégen közlekedni, egyáltalán nem csúszkáltunk. Azért így is kemény munka a jéghegymászás, mivel dimbes-dombos talajon mentünk, ehhez képest a homokdűnék mászása kutya füle volt.

Patagónia

Minden apró izmot be kellett vetni, így is folyt rólam a víz. Egész nap csepergett az eső, pedig kék éggel szebbek lettek volna a fotók, de azért jól szórakoztunk. Egy bucka mögött egy nagy faládikó rejtőzött, benne poharak és egy üveg whisky – jégkockáért nem kellett messze menni, a vezetőnk vágott csákányával az egyik buckából. Kellemes kis meglepetés volt. A parti menedékházban ebédeltünk, hozott szendvicseinket. Aztán hajóval vissza a partra, majd újra buszra szálltunk és elmentünk a kilátóhoz, ahol a többiek töltötték a napot. Jó fáradtan értünk vissza a városba, ahol egy kínai éttermet találtunk, itt vacsoráztunk hát, kis változatosság a steakek után.

Patagónia

2002. december 28, szombat

Ma újra 6 órás kelés és újra egész nap buszozás, de időnként ugye ez is része az utazásnak. El Chalten városkába tartottunk, hosszú, poros, eseménytelen úton. A harmadik defektet is megkaptuk, aminek annyi előnye volt, hogy a kerékcserére való várakozás közben láttunk egy igen fura állatkát, egy tatut (armadillost). Még életemben nem láttam ilyet, de nagyon helyes volt, mintha egy teknőst és egy sünt kereszteztek volna.

El Chalten egy pici, poros település. Dan megjegyezte, most viszonylag szélcsendes idő van, de én alig bírtam megállni a lábamon, úgy fújt a szél. Ez a városka a Fitz Roy megmászására induló túrázók bázisa. A Fitz Roy csúcsát olyan ritkán látni a ködtől, hogy a helyiek sokáig azt hitték, egy vulkánt látnak. De nem, ez egy igazi hegy, és bár csak 3405 méter magas, mégis irtó nehéz megmászni a kegyetlen időjárás miatt. A mászók sokszor hetekig várakoznak a kempingben a jó időre, egy szebb napon aztán megkezdik a mászást, hogy néhány óra múlva fordulhassanak vissza és kezdhessék újra a várakozást. Egyszerűen kiszámíthatatlan, hogy változik az idő, óráról órára, percről percre. Első sikeres meghódítására 1952-ben került sor, és ezt a bravúrt csak 1965-ben sikerült megismételni.

A Pangea étteremben vacsoráztunk, ahol akkora a steak, mint nálunk a bécsi szelet, senki sem tudta befejezni az adagját.

2002. december 29, vasárnap

Reggel 9-kor már készen álltunk, hogy megvívjunk az elemekkel. A mai úti cél a Laguna de Los Tres volt, egy tó a Fitz Roy lábainál. Az első egy óra kivételével, amikor is kimásztunk a völgyből, nem volt nehéz a túra, csak lankás vidéken jártunk. Magát a tavat nem láttuk, mert mire odaértünk, úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék Jól ki is fáradtam, hiába no, városi lány. 1995-ben egyébként eltűnt itt egy turista – egy 63 éves hölgy volt, aki úgy döntött, hogy kihagy egy emelkedőt. A csoport elindult, és lelkére kötötték, hogy el ne mozduljon onnan, fél óra múlva visszajönnek, csak megmásznak egy csúcsot, milyen fentről a kilátás. Mire visszatértek, a hölgy teljesen eltűnt. Napokig keresték, de se élve, se holtan nem találtak. Egy vízesést neveztek el róla, így lett halhatatlan Margaret. Dan mindig viccel velünk, hogy ha meg akarjuk örökíteni nevünket az utókornak, itt érdemes elveszni, mert minden meghalt, eltűnt hegymászóról egy csúcsot, tavat, stb. neveznek el.

Nem tűntem el, csak jól kipurcantam, így hamar meggyőztek a fiúk, hogy térjünk be a falu szélén található házi sörfőzdébe. Egy pohár barna sört kértem, de nem tudtam meginni, még soha nem tudtam megbirkózni egy egész pohár sörrel, de azért a többiek ittak rendesen, nehogy szégyenben maradjunk. Viszont isteni citromtorta volt, azt persze pillanatok alatt eltüntettem.

2002. december 30, hétfő

Ma a Fitz Roy lábához indultunk, csodálatos napsütésben, egy icipici felhő sem volt az égen. Egész nap ragyogott a nap, le is égett a nyakam, de nagyon élveztem a napocskát és persze a túrát is. Ugyan nem volt kánikula, de 16-18 fok már igen jó kirándulni.

Jó 20-22 km-t tettünk meg, de nem túl nehéz terepen, a Laguna Torre-hoz. A szél is egész elviselhető volt, csak a tónál fújt hihetetlen erővel. E tó mögött magasodik a Cerro Torre, egy 3102 méteres csúcs, amely – akárcsak a Fitz Roy – viszonylag alacsony volta mellett igen nehezen hódítható meg a rendkívül szeles és változékony időjárás miatt. Először Cesare Maestri nevű hegymászó állította 1959-ben, hogy feljutott a csúcsra, de ezt nem tudta bizonyítani, a fényképezőgépet cipelő társa ugyanis megfagyott. Bár a holttestet a következő évben megtalálták, a kamera nem került elő. Maestri nem adta fel, 1970-ben visszatért, és újra megmászta a hegyet, de ezúttal kompresszoros fúrógéppel rögzítette a csavarokat, ezért sok hegymászótársa ezt a teljesítményt sem ismerte el. Az első, minden technikai vívmánytól mentes mászást egy másik olasz csapatnak tulajdonítják, melyet Casimiro Ferrari vezetett 1974-ben.

Patagónia

Ma a három kedvenc útitársammal (Mike, Geoff and Jane) külön vacsiztunk a csoporttól, mert a többiek ugyanoda mentek, ahol előző két este voltunk (nem tudtak ellenállni a hatalmas adagoknak), de mi inkább valami újat akartunk kipróbálni. A Patagonicas étterem tetszett meg, ahol ősrégi, Cat Stevens számok szóltak és remek spenótos raviolit ettem. Este 8-kor, amikor vacsizni kezdtünk, még hétágra sütött a nap, csak fél tíz körül kezdett sötétedni. Nem mindennapi, hogy vacsora közben az embernek hunyorogni kell a beszűrődő fényben.

2002. december 31, kedd

Mike igen kellemes baritonjára ébredtünk, ahogy dúdolgatása átszűrődött a szomszéd szobából. Reggel volt idő lustálkodni, csak 11-kor indultunk, aztán visszabuszoztunk El Calafatebe. Mike irtó rendes volt, megosztotta velem az MD lejátszóját – mint kiderült, két fülhallgató bemenete van, így egyszerre tudtuk hallgatni Robbie Williams legjobb nótáit.

El Calafateben felhívtam a szülőket, hogy jó előre boldog új évet kívánjak, aztán vacsora. Egy igen kellemes étteremben foglalt Dan asztalt, a Tableta-ban, ahol szerinte a városban a legjobb a bárányhús. Este 8-kor megkocogtattam a poharam és köszöntöttem az útitársakat – nálunk ugyanis ekkor ütött éjfélt az óra. Egy óra múlva az angolok is követték a példámat, így a helyi éjfélt is beleszámítva háromszor volt alkalmunk az új esztendőre koccintani.

2003. január 1, szerda

Késői kelés, reggeli, kis levegőzés, aztán délben indulás, lerepültünk a világ legdélibb városába, Ushuaiaba. A reptéren egy négyfős kis kamarazenekar játszott, méghozzá Brahms Magyar táncait, egészen meghatódtam, amolyan kis meglepetés újévi koncert volt. Ushuaiaban nagyon kék az ég és nagyon színesek a házak, mintha egy mesevilágban lennénk. A Hotel Cesarban lakunk, a főutca közepén, így minden közel van.

Ushuaia kb. 50,000 lakosú városka, ahova adómentes státusza miatt sok cég települt, így igencsak vonzotta a fiatal munkaerőt. A betelepülők eleinte nem építettek fix házakat, míg bizonytalanok voltak, hogy itt maradnak-e, hanem teherautó után köthető, mozgatható talpazatra épülő faházakban érkeztek. Ezek közül néhányat még ma is látni a külvárosokban, mint ahogy olyan feliratokat is, hogy „Ne parkolj itt a házaddal”.   A város az utóbbi években nagyot fejlődött, többszörösére bővítették a kikötőt és a repteret, tódulnak a turisták. Ez nagy lökést adott a turistaiparnak, ami ugyancsak a fiatalokat vonzotta. Ez egy város nagymamák nélkül – fogalmazott a helyi idegenvezető…

Patagónia

2002. január 2, csütörtök

Ma egy katasztrofális délelőttöt isteni délután követett, a hangulatunk is olyan változatos volt, mint az időjárás. Reggel előttünk volt a választás: elmehetünk kirándulni a Beagle csatornán egy nagy, lassú, zárt hajóval, több tucat más turista társaságában, vagy egy kis kalandtúra-céggel magunk indulunk útnak felfújható csónakokban.

Mi persze ez utóbbit választottuk, így értünk jött egy minibusz és jó másfél órás zötykölődés után kitett a csatorna partján, innen indult volna ugyanis a csónak. Csakhogy a motor nem indult be, mi meg a javításra várva jó két órát ácsorogtunk az esőben. Még szerencse, hogy a közelben volt a térség legrégebbi farmja – a Haberton estancia -, ahol 1887 óta ugyanaz a család él. Thomas és Mary Bridges voltak az első fehér misszionáriusok Tűzföldön, és ők Mary szülővárosáról nevezték el a farmot. A ház és annak minden berendezési tárgya onnan származik. Thomas Bridges nem kis munkával összeállította az itt élő négy indián törzs egyikének, a Yamana indiánok nyelvének szótárát, mely 32 ezer (!) szót tartalmazott. Ennek a szótárnak eredeti példányát ma a londoni természettudományi múzeum őrzi. A farmon néhány albumban érdekes régi fotók, cikkek találhatóak a család életéről és az egyik ifjú leszármazott isteni sütiket kínál a kis kávézóban. Bár az újévi fogadalmam az volt, hogy idén nem habzsolok annyi süteményt, az útitársak együttérzően megjegyezték, hogy ezt a fogadalmat nyugodtan felfüggeszthetem a rendkívüli helyzetre való tekintettel. Így gyorsan le is nyomtam egy remek csokitortát.

Ebédidő körül lassan kezdtünk megéhezni, de a hajó javítása reménytelennek tűnt. Dan megelégelte a helyzetet, visszavitetett minket a városba és visszakaptuk a kirándulásra befizetett pénzt. A kikötőből épp akkor készült kifutni a délutáni sétahajó, és a bőrig ázott csapatunknak a kényelmes, meleg, ráadásul biztosan haladó hajó mindjárt nem tűnt olyan cikinek, gyorsan jegyet váltottunk rá. Az égiek is hirtelen megszántak minket, kiragyogott a nap. Kényelmesen elhelyezkedünk a katamarán bőrfoteleiben, megrendeltük az ebédet és gyönyörködtünk a kilátásban.

Fantasztikusak voltak a vihar utáni élénk színek és csakhamar izgalmasabbnál izgalmasabb kis szirteket láttunk – egyiken több ezer piros lábú szula, másikon sok-sok fókacsalád lakozott, nem győztünk fényképezni.

Patagónia

Patagónia

Este aztán búcsúvacsora, mivel a csoport nagyobbik része holnap visszamegy Buenos Airesbe és másnap haza, Londonba. Én egy lánnyal még teszek egy kört a Valdes félszigeten, mielőtt követném őket. Újra tenger gyümölcseit ettünk, rákhúst sajtmártásban, annyira, de annyira finom volt, csak sóhajtoztam a gyönyörűségtől.

2003. január 3, péntek

Délelőtt még egy utolsó nagy túra várt ránk, a Tierra del Fuego nemzeti parkban. A tűzföld elnevezése onnan ered, hogy a korai felfedezők a kontinens felé haladva rengeteg tüzet láttak a parton. Ezeket az őslakos indiánok gyújtották a hideg ellen. Még a vízen élő Yamana indiánok kenuiban is mindig égett a tűz. Amikor Darvin 1833-ban erre járt, még 7-9 ezer indián lakott itt. 1947-ben kevesebb, mint 150-en voltak, és mára teljesen eltűntek. Az 1871-ben érkező telepesek egy részüket megölték, a többiekkel a behurcolt betegségek – főleg a kanyaró végzett.

És ha már a nevek eredeténél tartunk: Patagónia a patagones (nagy lábak) szóból ered. Az őslakosok ugyanis állatbőrből készült nagy szőrös lábbelikben jártak, amivel hatalmas lábnyomokat hagytak maguk után. A telepesek ezt látva nevezték el a vidéket Patagóniának.

Jó három órát sétáltunk a parkban, gyönyörű időben, a csatorna mellett. Szebbnél szebb öblök tárultak a szemünk elé, Jane, aki mániákusan gyűjti a kavicsokat, nem győzte tömni a zsebeit a gyönyörű kövekkel, kagylókkal. Állandóan húzzuk, hogy a végén annyi követ pakol majd a zsákjába, hogy nem tud majd felszállni a repülő..

Gyönyörű befejezése volt ez a csoportos útnak, igazi ékkő a koronán. Visszatértünk a városba, érzékeny búcsú, és a csapat nagy része Buenos Airesbe repült, mi pedig June-nal Trelew városába.

Patagónia

2003. január 5, szombat

Ma egy helyi céggel tettünk egész napos kirándulást a Valdes félszigeten. Elég nagy csalódás volt, hiányoztak a társak, csak ketten vagyunk a régi csoportból és idegenekkel kerültünk össze egy kisbuszba. A látnivaló is alatta maradt a várakozásnak – jóformán egész nap a kisbuszban ültünk, 500 km-t tettünk meg. Csak két sziklaszirtnél álltunk meg, ahol fókafalkák napoztak, de korántsem olyan tömegben, mint a Beagle csatornán. Az idegenvezető egész nap szinte csak spanyolul beszélt az argentin és spanyol útitársaknak, nekünk csak 1-2 mondatban foglalta össze a lényeget: „A fókákról meséltem nekik”. És amikor megkérdeztem, hogy lehetne-e egy kicsit konkrétabban kifejteni, mégis mit mesélt, azt felelte. „Adatokat, az életükről, ilyesmit.” No és láttunk néhány nandut, amiről eszembe jutottak Dan szavai: A nandu a férfinem szégyene: a hím ül a tojásokon és ő is neveli fel a kicsiket. Amiben viszont szerencsések voltunk, hogy épp arra úszott néhány bálna: ezeket általában csak október-november körül látni, de most néhány elkésett példány erre járt. Bár csak a hátukon levő úszót láttuk, azért nagy volt az izgalom

Ami viszont vitathatatlanul csodálatos volt: a 30 fokos meleg. Eddig bármennyire sütött is a nap, maximum 16-18 fokos meleg volt, ma végre igazi kánikulát élvezhettünk, kár, hogy csak a buszban. A városba visszaérve gyors zuhany, aztán vacsora, internet és alvás.

Patagónia

2003. január 5, vasárnap

Egész jól aludtam, bár füldugóval. Ez az egyetlen, amit a csoportos utakon nem tudok megszokni, hogy valaki horkol a szobában. Ráadásul lány. Még ha egy fiú horkol az ember mellett, az hagyján, végül is kap az ember valami jutalmat ezért, hogy elviseli a horkolást, no, de ha lány horkol, azt csak büntetés a sorstól.

Ma újra a helyi céggel kirándultunk, de ma már jobban viselkedett az idegenvezető, mert tegnap este finoman megmondtam neki, hogy elfogadhatatlan a hozzáállása. Így ma végre angolul is ment a magyarázat, mindjárt érdekesebb volt a nap. A mai úticél Punta Tombo volt, az egész utazás fénypontja, amiért egyáltalán eldöntöttem, hogy a világnak erre a tájékára is elzarándokolok: itt él ugyanis az Antarktiszon kívül a legnagyobb pingvinkolónia. Szeptembertől áprilisig minden évben körülbelül egymillió pingvin száll itt partra, miután a telet a brazil vizeket töltötték. Idén „csak” 800,000 körüli a számuk, a halászok által túlságosan megritkított halállomány miatt.

A guanacók csodálkozó pillantásaitól kísérve először a fiúk érkeznek, akik rendbe teszik a fészket (minden évben ugyanazt), majd két hét múlva befutnak a hölgyek, akik megtalálják a párjukat. A pingvinek monogám társulat, mindig ugyanaz a párjuk, elképesztő, hogy találják meg társukat abban a tömegben. Van nagy öröm, hiszen fél éve nem látták egymást, indul a tánc, az udvarlás, a puszik, a szárnycsapkodás. Aztán párosodnak, majd megszületnek a kis pingvin-bébik. Legtöbbször egy, de néha kettő, bár a szülők akkor is csak egyet tudnak felnevelni, annyi kaja kell a kis éhenkórászoknak. A szülők felváltva ülnek a tojásokon, majd később felváltva rohangálnak a tengerhez halért. A kicsikre nagyon kell vigyázni, mert sok ragadozó madár leselkedik rájuk a környéken. Áprilisban aztán elhagyják ezt a vidéket és 3,000 km-t úsznak a brazil partokig. Ott nem szállnak partra, hanem a vízben halászgatva töltik a telet, hogy jó ducin újra fészket rakjanak a következő nyáron.

Amikor feltűnt az első pingvin az út mellett, teljesen extázisba estem. Először olyan hihetetlen volt, hiszen még nem is láttuk a tengert, hirtelen azt hittem, biztos rosszul láttam. Vagy ez csak egy szobor volt. De a következő bokor mögül már ott kandikált a következő és utána bárhova néztem, mindenütt pingvinek. Elmondhatatlan érzés volt, annyira, de annyira édesek. Kiszálltunk a buszból és egy órát sétáltunk közöttük, egész közel mehettünk hozzájuk, egyáltalán nem félnek. Sőt, ők is pont olyan kíváncsian méregettek minket, mint őket, még pózoltak is a kamerának. Tollászkodtak, ásítoztak, csapdosták a szárnyukat, igazán szépen produkálta magát mindegyik.

Patagónia

Trelewba visszatérve megálltunk a palentológiai múzeumban, ami valószínűleg igazán színvonalas a maga nemében, csak sajnos minden felirat spanyolul volt. Délután még egy kis kirándulást tettünk Gaiman városába. 1865. július 28-án 153 elcsigázott telepes érkezett ide Walesből, hogy új hazát alapítson. A korabeli városkák közül Gaiman őrizte meg leginkább a telepesek által megteremtett hangulatot. Széles utcák, takaros házak, virágos tornácok. A csipkés függönyök mögött régi angol bútorokkal berendezett szobák, mely közül néhány a látogatók előtt is nyitva van, ugyanis néhány család teaszalont üzemeltet. Ezekben egy átalánydíj (kb. 5 dollár) befizetése mellett órákig ücsöröghetünk, és korlátlanul fogyaszthatjuk az ízletes teákat és a hihetetlen mennyiségben és minőségben felszolgált süteményeket. Amikor először meghallottam, hogy egy órát töltünk ebben az álmos kisvárosban, felsóhajtottam, hogy mi a fenét fogunk itt csinálni, meg meglátva a sütiválasztékot, egészen más megvilágításba került, milyen rövid is tud lenni egy óra. A falatozás közben összebarátkoztunk a kisbusz utasaival, kérdezték, honnan jöttem. Meghallva, hogy Budapestről, az egyik fiú rákérdezett: és a Duna melyik partján laksz, Pesten vagy Budán. Hoppá. Az újévi fogadalom ellenére jól besütiztem. Arra gondoltam, az égiek nem lehetnek olyan kegyetlenek, hogy ilyen nagy kísértéseknek tegyenek ki, így biztos a sors akarata, hogy továbbra is sütifaló legyek.

Visszabuszoztunk a szállóba, magunkhoz vettük a csomagokat és kis repülés Buenos Airesbe. Ott várt minket egy autó, hogy elvigyen a szállóba. Valahogy olyan furcsa érzésem volt, aztán rájöttem, mi zavart: még csak este tíz volt, de már sötétedett. Délen járva szinte mindig ágyba kerültem, mire szürkülni kezdett, rég nem láttam éjszakát. Majd koppanok otthon, amikor délután négykor már sötét lesz.

2003. január 6, hétfő

Ma egész nap csak csellengés, vásárlás volt a program, de valakinek a megroggyant argentin gazdaságon is segíteni kell, vásárolgattam hát egy kicsit. Este aztán jöhetett a tangó-show, amire már igencsak régóta fentem a fogam. Itt vagyok a tangó fővárosában, nem szabad kihagyni. A szállodában a recepciósra bíztam a választást, és ő egy kisebb, meghitt klubot ajánlott: El Viejo Almacen. A tangóestek nagyjából egy árban vannak: kb. 30 dollár, amiben benne van egy vacsora, egy kétórás show, valamint a közlekedés (értünk jönnek a szállóba és este hazavisznek). Az öltözés kissé eklektikusra sikeredett: vettem ugyan egy igen szexis piros felsőt, de ehhez csak a három hete viselt, kissé már koszos fekete polárpulcsimat tudtam felvenni.

Az étteremben eleinte egyedül ücsörögtem egy asztalnál, hamarosan azonban megérkezett három idős amerikai, akik megszánták a magányos kislányt, és széles mosollyal meghívtak az asztalukhoz. Mit tehettem. A Norvég Álom tengerjáró utasai voltak, amely egy 2000 fős úszó szálloda. Időnként kis kirándulásokat is tesznek, kisebb, 3-400 (!) fős csoportokban. Egy-egy tisztasági megálló egy óra, mire mindenki sorra kerül a mellékhelyiségekben. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

De szerencsére véget ért a vacsi, és átsétáltunk az utca túloldalán álló klubba, ahol kezdődött a show. Eleinte egy igen rossz helyre ültettek, ahonnan szinte semmit sem láttam, de csábos mosolyt bevetve sikerült közvetlenül a színpad széléhez ülnöm. Megkezdődött a show és nekem elállt a lélegzetem. A tangó egyáltalán nem olyan, mint amit otthon a TV-ben látunk a táncversenyek során. Ott a pár fel-alá sétál, fejüket minél inkább hátrafeszítve, mintha rossz lehelete lenne a másiknak és időnként ide-oda rángatják a fejüket, amit soha nem értettem. Itt a pár szenvedélyesen ölelkezik és rendkívüli akrobatikus mutatványokkal fűszerezi a táncot.

Patagónia

A szememmel alig bírtam követni a lépéseket, én el nem tudom képzelni, hogy ők ezt hogy tanulják meg és hogy nem gabalyodnak egymásba. Gyors, technikás, fifikás, érzéki a tánc, gyönyörű ruhákkal és fülbemászó zenével. Voltak már nehéz fotósfeladatok – a rémálmaimban az jön elő, amikor Balin a tengerből kiugráló delfineket próbáltam elkapni – de tangót még nehezebb fotózni. Egyrészt hihetetlen gyorsak, másrészt az ember le van taglózva. Időnként csak bámultam a fényképezőgép keresőjén keresztül és egyszerűen elfelejtettem exponálni.

2003. január 7, kedd

Délelőtt még kis fotózás, mászkálás, aztán irány a reptér. Rióig röpke négyórás út, ott három óra ücsörgés, aztán 12 óra repülés Frankfurtig, plusz még egy kicsi Budapestre. Nem nagyon akarózott kiszállni, ugyanis mínusz 12 fok volt – amikor elindultam Buenos Airesből, épp 40 fokkal volt melegebb – de aztán csak haza kellett menni. Újra itthon és újra sok-sok élménnyel gazdagabban. Ezt az utazást sem fogom soha elfelejteni….

Chiléről van több blogbejegyzésem is

Chile – praktikus tudnivalók

A tóvidék és a Chiloé sziget

Santiago és Valparaiso

Milyen a húsvét a Húsvét-szigeten?

Húsvét-sziget: komplett útikalauz

Patagónia

Atacama sivatag, Uyuni sómezők – túrák Chile, Bolívia és Argentína találkozásánál