Pillantás a gésákra

2003. szeptember 3, szerda

Ma még egy kis közös városnézéssel kezdtünk Kyotóban, aztán itt is szabadidő lesz - ezen az utazáson meglehetősen kevés a közös program, minden városban csak fél-egy nap, a maradék időben mindenki azt nézi meg, ami a legjobban érdekli. A vezető elmondja a lehetőségeket, de nem tukmál ránk semmi programot, ez  nekem így pont tökéletes, én jobb szeretek egyedül császkálni. De az is jó, hogy este meg ott a csoport, mert vacsorázni meg nem jó egyedül, úgyhogy nekem nagyon bejött ez az egyedül, de csoporttal utazási forma.

Reggel a Nijo-jo várral kezdtünk, amely 1603-ben épült, a helyi shogun lakhelyeként. Gyönyörű szobák, fantasztikus festmények, a legjópofább viszont a mindenütt nyikorgó padló volt - ezt a kissé félősnek tűnő shogun direkt így építette, hogy hallja az éjszakai hívatlan vendégeket. Innen a város északi részébe buszoztunk, itt van egy kupacban jó néhány szép templom. Közülük is a leghíresebb, a Kinkaju-ji, az aranypavilon. A háromemeletes pagoda 2. és 3. szintje arannyal van borítva és gyönyörűen tükröződik az előtte fekvő kis tóban.

Innen a közeli Ryoan-ji templomba mentünk át, melyet Zen kertje miatt látogatnak: a fehér apró kavicson elhelyezett néhány nagyobb követ nézegetve órákig meditálnak itt a hívek. Ezzel be is fejeződött a szervezett program, a csoport nagy része elment vásárolgatni, én még átbuszoztam a környéken levő Ninna-ji templomba. Ez kevésbé látogatott, mint az előzőek, de épp csendessége, nyugodtsága miatt megkapó.

Gyors ebéd (igen, sushi), aztán a Gion negyedben sétáltam, fotózgattam az ősi teaházakat és a modern vívmányokat, mint például a viszki-automatát. Az ország minden sarkán van egy üdítőautomata, elképesztő választékkal, de ilyet még nem láttam: pénzbedobós automata, melyből viszkit és más tömény italokat lehet vásárolni. Kíváncsi vagyok, van-e itt korhatár alkohol fogyasztására, és ha igen, akkor azt hogy tartják így be.

Este a két sráccal a Gion negyedbe mentünk vissza, ahol a Gion Corner nevű épületben egy egész furcsa előadást tartanak turistáknak: egy óra ízelítő a japán művészetekből.

Egy kis ikebana, egy kis színház, udvari zene, teaszertartás, bábjáték (bunraku). Persze hogy nagyon giccses, de ahhoz, hogy mindezt teljes pompájában lássuk, rengeteg időre és pénzre lenne szükségünk. Az amcsi srác, Ben nagyon erőltette, hogy hadd válasszon éttermet estére. Olyan helyett keresett, ami nagyon japán: csak párnák legyenek, csak japán étlap és sehol a közelben egy turista. Azt hitte, majd a Fodor útikönyvben talál ilyet. Ki is választott egyet, kis híján nevetőgörcsöt kaptam: angol étlap volt, asztaloknál ültünk, és a magnóról a Titanic zenéje szólt. Na, így jár az ember, ha egy amerikaira bízza az étteremválasztást. De sebaj, a kaja végül jó volt.

2003. szeptember 4, csütörtök

Reggel többen együtt indultunk útnak, az első fővárosba, Narába. A maga 8 világörökségi épületével a második legfontosabb kulturális-történelmi emlékhely, csak maga Kyoto előzi meg (ahol nem kevesebb, mint 17 épületet választottak a világörökségi helyszínek listájára). Nara leglátogatottabb temploma a Todai-ji, amely a világ legnagyobb faépülete. Itt áll a 16 méter magas, 437 tonna bronzból és 130 kg aranyból készült Buddha szobor. Kis sétával érhető el innen a Kasuga Taisha szentély, ahol közel 3000 lámpás található. Minden évben kétszer ezeket mind meggyújtják - jó lenne egyszer visszajönni egy ilyen ünnepet megnézni, biztos akadna fotótéma.

Megebédeltem, és néhány perc további vonatozás után irány egy újabb világörökségi helyszín, Horyu-ji. Itt áll Japán legrégebbi templom-együttese, mely több tűzvészt és földrengést is túlélt már. Alig voltak turisták, így kedvemre fotózhattam, nézelődhettem a gyönyörű faépületek között. Visszavonatoztam Narába, majd tovább Kyoto felé, de még mielőtt visszaértem volna a városba, kiszálltam az Inari nevű állomáson. Egy egészen különleges szentély van itt, illetve szentélyek sorozata (Fushimi-Inari), melyeket 10,000 narancsszínű fakapu, torii köt össze.

Mintha egy narancsszínű alagútban sétálna az ember, elvarázsolt egy hely. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam tovább, de siettem vissza Kyotóba, ma volt ugyanis a búcsúvacsora a csoporttal.

Egy egészen furcsa étterembe mentünk, ahol egy hosszú, alacsony asztalt ültünk körbe. Az asztalon levő apró tűzhelyeken forraltunk vizet és ebbe helyeztük a nyersen felszolgált vékony marhahússzeleteket és zöldségeket. Gyakorlatilag magunk főztük a vacsorát, és finom is lett.

Egy kis sörözgetés után hogy másként fejezhettük volna be az estét, mint egy karaoke bárban. Itt nem egy egész bárközönség előtt kell énekelni, hanem a társaság méretének megfelelően kibérelhető szobákban. Remekül mulattunk, otthon is jó lenne időnként egy ilyen kis közös nótázás a haverokkal.

2003. szeptember 5, péntek

A társaság nagy része ma utazott haza, de voltak, akik még ráhúztak pár napot Kyotóban vagy Tokióban. Én is maradtam még egy napot, annyi itt a látnivaló, akár még hetekig is elnézelődnék. Hosszas tanakodás után kiválasztottam azt a három templomot, amit még feltétlenül meg akartam nézni, ennél többet nem bír ki egy nap az ember. A Sanjusangen-do lett az első kiválasztott, ahol 1001 Buddha szobor áll egy teremben, majd a Kyomizu templom következett, amely főleg szép, hegyoldali fekvése miatt látványos. Végül a Nanzen-ji templomot látogattam meg, ez tetszett mind közül a legjobban: Itt fogott meg leginkább, ahogy külső és belső tereket mesterien össze tudják kötni. Az ősi faépületek között megbúvó zen kertek, kis parkok fantasztikus harmóniában voltak egymással és a környezettel. Útközben óriási mázlim volt, mert egy profi fotós két gésát fotózott, valószínűleg valami prospektus vagy képeslapok készültek.

Egyébként szinte lehetetlen gésát látni napfénynél, de mivel belépjük botlottam, nem fogtam vissza magam, és én is szorgalmasan kattintgattam a gépet.

A turistaprogram becsületes végigjárása után alig pár óra maradt a vásárolgatásra, de sikerült beszereznem egy pofás kis szamurájkardot. Este a kaliforniai csajszival vacsoráztam, akit furcsa, magas hangja ellenére egészen megkedveltem az út végére. Egy folyóparti étterem teraszán isteni halakat ettünk, párnákon elnyúlva, a vörös lampionok fényénél - pont, ahogy kell.

2003. szeptember 6, szombat

Hajnali hatkor ébresztő, majd az utolsó Shinkansen vonatozás az oszakai reptérre. A maradék pénzemből vettem néhány pár evőpálcikát ajándékba a barátoknak, majd egy szöuli és egy zürichi átszállással irány haza. A gépen bő két hét után először ettem késsel és villával - el is szontyolodtam, hogy vége az utazásnak. De már le van foglalva a következő utazás, így azért könnyebb mindig a hazaérkezés gondolata. Amikor megérkezik a Mikulás otthon, akkor kelek majd útra a világ egy újabb, távoli csücskébe.

HIRDETÉS
PRESS