Új-Zéland, két hetes túra a déli szigeten

Új-Zéland déli sziget

Hatalmas túrák, szaltózó delfinek, libabőrös csend a fjordvidéken, helikoptertúra havas hegycsúcsra, aranymosás és vidám szilveszter – két hét Új-Zéland déli szigetén.

2003. december 18, csütörtök

Reggeli után rövid utazás a kikötőbe, ahol hajóra szálltunk és átkeltünk a déli szigetre. A hatalmas hajón három óra volt az út, akik unták a kilátást, akár filmet is nézhettek az egyik dekken levő moziban. Pictonba érkezve megnéztük a világ 9. legrégebbi hajóját, az 1853-ban épült Edwin Foxt – az egyetlent, amely a bevándorlókat és fegyenceket Ausztráliába szállító hajók közül fennmaradt. A meglehetősen jó állapotban levő hajó mellett egy kis múzeumot is berendeztek, ahol a hajóról származó tárgyak mellett néhány érdekes ismertető tábla volt. Az egyikről például megtudtuk, milyen büntetést kaptak azok a börtöntöltelékek, akiket ide deportáltak. Néhány igencsak furcsa volt mai szemmel, pl. a 15 éves száműzetés ruhalopásért.

Rövid buszozás után Montanában, egy szőlőültetvényen álltunk meg borkóstolásra, majd késő délután megérkeztünk Kaikourába. Nagyon jó kis hotelben lakunk, a  Panorama Motelben, közvetlenül az óceán mellett, ahol az öböl túloldalán havas hegycsúcsok magasodnak.

Új-Zéland déli sziget

2003. december 19, péntek

Reggel 5-kor csörgött a vekker, mert fél hatkor indultunk delfinnézőbe. Hajnalban már álmatlanul forgolódtam, féltem a jéghideg víztől. Persze nem volt kötelező, de a világ minden kincséért nem hagytam volna ki. Búvárruhát öltöttünk, majd kis eligazítás után kihajóztunk a tengerre. Nagyon gyorsan haladtunk és kegyetlenül dobált a hajó. Amikor megálltunk, a többiek a vízbe csobbantak, de én folyamatosan émelyegtem, nem tudtam rászánni magam, hogy a jéghideg sós vízbe másszak. Egyre rosszabbul lettem, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nemcsak úszkálni nem tudok a delfinekkel, de még fotózni sem tudom őket, hiszen annyi erőm nem volt, hogy a fényképezőgépet felemeljem. Csak néztem ezeket a fantasztikusan játékos állatokat, ráadásul itt pont a legakrobatikusabb delfinfajta él (a Dusky), és a szívem szakadt meg, hogy nem tudtam fényképezni. Mintha kínoztak volna. A delfinek káprázatos showt mutattak be, dupla hátraszaltókat, csavart ugrásokat és még pici delfin-bébiket is láttunk. A többiek úszkáltak egy darabig, de aztán annyira fáztak, hogy ők is kimásztak a fedélzetre. Egy idő után többen rosszul lettek, így legalább nem voltam egyedül. Hányni nem tudtam, pedig attól megkönnyebbültem volna, csak ültem a kis vödörrel az ölemben.

Miután kikötöttünk, csak pityeregtem elkeseredetten, milyen remek fényképekről maradtam le. A túracég emberei megsajnáltak, és mondták, válasszak nyugodtan egy pólót az üzletükből kárpótlásként. Igen ám, de a pólókon ott virított a felirat: Úsztam a delfinekkel! – és én ugye nem úsztam. Így csak pityeregtem tovább, közben önkéntelenül is magamhoz szorítottam egy aranyos kis plüsspingvint az üzlet egyik polcáról. Az eladók csak mosolyogtak és közölték: OK, akkor legyen a tied a pingvin. Megkérdeztem Neilt, hogy hívják a sárga szemű pingvint maori nyelven. Nem gondoltam komolyan a kérdést, honnan is tudná, de legnagyobb meglepetésemre rávágta a választ: Hoi-Ho. Így hát lett egy kabalaállatkám, Hoi-Ho, az édes kis pingvin.

Délelőtt 10 körül értünk vissza a hotelbe és csak 1-kor indult a környékbeli séta, addig aludtam egy jót. Kedves szobatársam pedig besétált a városba és vett nekünk kaját ebédre meg vacsorára, hálás voltam. Vacsira még homárt is beszerzett a környékbeli halászoktól, meg finom puha kenyeret, salátát a boltból. Jól kipihentem magam és délután már üdén, frissen csatlakoztam a csapathoz, egy jó nagyot jártunk a környéken. Este aztán kiültünk a teraszra, gyönyörködtünk a naplementében és elfogyasztottuk a fantasztikus homárt, megosztva a madarakkal.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

2003. december 20, szombat

Reggel kicsit vacilláltam, de végül nem mertem csatlakozni a kis csapathoz, akik bálnanézőbe indultak. Kb. a fele társaság ment, de még jó, hogy nem indultam el velük, mert a tenger még a tegnapinál is haragosabb volt. Szinte mindenki hányt és falfehér arccal érkeztek meg. Addig nekünk szabadprogram volt és én emlékeztem, hogy amikor a városba hajtottunk, egy üzlet előtt életnagyságú mikulásfigurát láttam. Nagyon szokatlan télapó volt, fiatal és napszemüveges, így gondoltam, megkeresem lefényképezni. Nekiindultam, de egy utcakereszteződésnél nem tudtam, hogy merre tovább. Emlékeztem, hogy Picton felől jöttünk, arra kell hát indulni. Megkérdeztem egy fiatal srácot: Szia, merre van Picton? Megmutatta az utat, de aztán kicsit bizonytalanul hozzátette: Nagyon messze van így gyalog, biztos, hogy oda mész? Gondoltam, jó, ha megnyugtatom: Ne izgulj, nem megyek el teljesen Pictonig, csak amíg meg nem találom a napszemüveges mikulást! Láttam, hogy ezzel nem sokat javítottam a helyzetemen, de nem akartam tovább magyarázkodni, mosolyogva búcsút intettem neki. A mikulás egy üzletben volt, igen sötétben, de a tulajdonos kitette a kedvemért az üzlet elé, hogy le tudjam fotózni.

Új-Zéland déli sziget

Tűző napsütésben buszoztunk Christchurch felé, már megfigyeltük, hogy mindig akkor van a legszebb idő, amikor a buszon ülünk. No, sebaj. Ennél jobb helyen már nem is lakhatnánk, a főtér közepén, igen jó szállóban, ez a Camelot on the Square. Holnap egész nap szabadnap lesz, mindenki azt csinál, amihez leginkább kedve van, rengeteg lehetőség közül lehet választani. Mivel én nem tudom kiverni a fejemből a delfinek miatti csalódásomat, gondoltam, újra próbálkozom. Másfél órára innen van ugyanis Akaroa városka, ahol szintén lehetőség van delfinekkel úszkálni, befizettem hát holnapra egy ilyen túrára. Szerencsém volt, hiszen pont volt az egyik csoportban egy lemondás, különben igen nehéz egy delfinnézős túrába így nyáron bekerülni, hetekkel előre betelnek a helyek. Itt ugyan nem a nagyon akrobatikus dusky delfinek élnek, hanem a kisebb, nyugisabb hector fajtájúak, viszont ezek a legkisebb, legritkább delfinek.

Este egy sörözőben búcsúztattunk el három útitársat, mivel ők csak a kéthetes északi szigeti túrára fizettek be, helyettük jön holnap három új emberke a második két hétre. A csoport többi tagja, 19-en mind a két utat egyben foglaltuk le, ha már ilyen messze elrepültünk.

2003. december 21, vasárnap

Másfél órát buszoztam Christchurchből Akaroába, amely az ország legfranciásabb települése. Itt szálltak partra ugyanis a francia telepesek, és az utcanevek még ma is az ő emléküket őrzik. Mivel a delfintúra csak délben kezdődött, délelőtt nézelődtem az üzletekben, és benyomtam egy jó kis tengeri finomságok-levest. Aztán újra magamra húztam a búvárruhát és indulás. Ezúttal nyugodt volt a víz, hiszen a város egy öbölben van, és a nap is ragyogott. Sajnos nem volt olyan sok delfin, mint ez előző túrán, de ez a 2-3 példány teljes erőből igyekezett kárpótolni engem és bemutattak néhány remek ugrást.

A kísérőink egészen elképedtek ezen, hiszen ezek a pici hector delfinek nem szoktak szaltózni, de én tudtam, hogy velem próbálják feledtetni a rossz emlékeket. Ez a delfinfajta egyébként csak itt, Új-Zélandon él, és mindössze 3-4 ezer példány van belőlük, veszélyeztetettek.

Új-Zéland déli sziget

Nagy dilemmában voltam, bemerüljek-e a vízbe. Ott feszítettem talpig búvárruhában, de láttam, hogy a többieknek kékül a szájuk a 13 fokos vízben, ráadásul meglehetősen túlzás lett volna azt mondani, hogy a delfinekkel úszkálnak, hiszen ha jött is egy-két delfin, nem maradtak velünk, hanem továbbálltak. Így legfeljebb azt állíthatják majd, hogy egy vízben voltak a delfinekkel én meg ezért nem akartam megfagyni. Így inkább csak álldogáltam a hajóban a fekete testhez simuló búvárruhámban, és szorgalmasan próbáltam fotózni, legalább a képeket tudjam bepótolni. No és élveztem, hogy végre ragyog a nap, ebben sem volt túl sok részem a nyaralás alatt.

2003 december 22, hétfő

Ma rengeteg látnivaló volt, míg átszeltük a déli szigetet és átjutottunk a nyugati partra. Egész nap lenyűgöző tájakon haladtunk, kiszáradt folyómedrek, millió színben pompázó virágos mezők, havas hegycsúcsok között.

Új-Zéland déli sziget

Átkeltünk a 924 méter magas Arthur’s pass-on, ahol fantasztikus körpanoráma tárult elénk, majd kis sétát tettünk a Devil’s Punchbowl vízeséshez. Az esőerdő közepén található víztömeg 131 méter magasból zúdult alá. Elhagytuk a Brunner tavat, majd késő délután érkeztünk meg Greymouthba.

A szállás ezúttal is kiváló választás volt, a Charles Court Motel. Este a csapat egy része a szállodában vacsorázott, ők útközben a közértben szereztek be elemózsiát, de egy páran inkább besétáltunk a városka egyik kocsmájába. Bár a vacsora nem volt nagy szám, a hazafele tartó séta annál inkább – ezúttal nem a főúton, hanem a tengerparton tettük meg a kb. 3 km-es utat és közben gyönyörködhettünk a naplementében.

2003. december 23, kedd

Ma újra esett egész nap, de már kezdünk hozzászokni. Végül is a sok esőtől ilyen szép zöld az ország, ez ezzel jár. Első utunk Punakaiki közelében található Palacsinta kövekhez vezetett. Ezek a furcsa kőképződmények rakott palacsintára emlékeztetnek.

Új-Zéland déli sziget

Bár igen látványosak voltak, a zuhogó eső és a tomboló szél miatt a fotózás szinte lehetetlen volt, hiszen nem akartam, hogy elázzon a gép és próbáltam ernyőt tartani felé, azt viszont a szél állandóan kitekerte a kezemből. Nem könnyű a fotós élete. Majd egy kis gyalogtúra jött, a Pororari folyó mellett sétáltunk vagy jó másfél órát, továbbra is szakadó esőben és bokáig cuppogó sárban. Pedig igen fotogén volt itt is a táj, mintha valami mesebeli erdőben járnánk. Az ezüst bükkfákat szinte teljesen belepte a moha és rengeteg különféle páfrány borította a talajt. Azon sem csodálkoztam volna, ha kis erdei manók vagy tündérek bukkantak volna elő a fák közül.

Új-Zéland déli sziget

Neil persze minden növényt ismert, megmutatta a világ legmérgesebb csalánját is, amely állítólag a Guiness rekordok közt is szerepel. Délutánra még egy séta maradt, bár ezt a csoport nagy része már nem vállalta be, inkább visszamentek a szállodába pihenni. Csak nyolcan vágtunk neki, de a bátrakat jutalmazta a sors és végre szép napsütésben gyalogolhattunk.

A szállodában nekünk csak egy gyors zuhanyra volt idő, és már mentünk is be a városba vacsizni. A lustábbak ezúttal is a szállodában maradtak, de én jó finom, meleg vacsorára vágytam, így bementem a városba. Szinte mindenki egy kiskocsmába ment, én viszont inkább valami ázsiai kajára gondoltam. A kínai étterem nem tűnt túl hívogatónak, de összefutottam Neillel, aki ismert egy jó kis indiai éttermet, így mi ketten ott vacsoráztunk. Fantasztikus volt a kaja, és persze megint jót beszélgettünk imádott idegenvezetőmmel az élet nagy dolgairól.

2003. december 24, szerda

Reggel mindenekelőtt elhalmoztuk ajándékokkal Terryt, aki ma ünnepli az 50. születésnapját, nagyon meghatódott. Mivel nagy pecás, kapott halacskás baseballsapkát, horgász-zsinórt, vicces horgokat és egyéb apróságokat.

Dél felé tartottunk, és első megállónk Hokitika volt, az aranyláz idején virágzó, 50 ezer lakosú város, ma már csak egy álmos, 4000 lakosú kis település. Itt van az ország jáde központja. A jáde kő imádata a maoriktól ered, ők ezt a zöld követ mindennapi praktikus eszközök, fegyverek és ékszerek készítésére is használták. Maori nyelven a déli sziget neve Te Wahi Pounamu, azaz a zöld kő helye. A jáde a mai napig nagyon népszerű, vettem én is egy medált anyunak emlékbe.

Következő megállónk Ross volt, szintén kis település, mely Új-Zéland egyik leggazdagabb aranylelőhelye. A 20. sz. elején több mint 3000 aranyásó tüsténkedett a környéken, módszeresen átkutatva a régi folyómedrek kavicsát. A turisták is kipróbálhatják az aranymosást, ezt persze mi sem hagytuk ki. Kaptunk egy tál kavicsot, megmutatták a fogásokat és kezdődhetett az aranymosás. Nagyon izgi volt, bár megígérték, hogy mindenki fog aranyszemcséket találni – nem azért, mert eleve beletettek mindenki táljába, hanem mert olyan gazdag aranyban a kőzet. És valóban, pár aranyszemcse mindenkinek jutott, meg is kaptuk őket emlékbe, egy pici üvegbe zárva.

Új-Zéland déli sziget

A délutáni program a Fox gleccser megmászása volt, jó háromórás gyalogtúra. Kaptunk bakancsszegeket a cipőkre és jó erős orkánkabátot az eső ellen. Meglehetősen hideg volt a jégen, még a füles sapka és a kesztyű is elkelt, de olyan lenyűgöző volt a táj, hogy nem is törődtem a hideggel.

A túra egyébként sokkal könnyebb volt, mint a Moreno gleccsertúra Argentínában, hiszen itt lépcsőket alakítottak ki a turistáknak és egy-egy botot is kaptunk, amire támaszkodhattunk.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

Este egy egyszerű, de kedves kis motelben szálltunk meg, a Lake Matheson Motelben. Innen pár kilométerre, a hasonló nevű Lake Matheson Cafeben költöttük el a szentestén a vacsorát. Sülteket, salátát ettünk, és élveztük a remek kilátást a hegyekre. Annyira furcsa volt, hogy még este 10-kor is világos volt, alig akart lemenni a nap. Mivel folytatódott Terry ünneplése, szépen fogyott a bor, és elég spiccesen tért haza a társaság.

2003. december 25, csütörtök

Az eredeti tervek szerint helikopteres repüléssel indult volna a nap a Fox és a Franz Jozef gleccserek, valamint a Cook hegység megtekintésére, de a kíméletlenül záporozó eső miatt nem indultak a gépek. Így délelőtt csak pár rövid sétát tettünk a Ship Creek nevű, furcsa teaszínű folyó közelében.

Új-Zéland déli sziget

Korán megérkeztünk a Haast folyó melletti szállásunkra, a Haast World Heritage Hotelbe, délután csak pihengettünk. Az éttermet gyönyörűen feldíszítették karácsonyi díszekkel, és gyermeki izgalommal készülődtünk a vacsorához. Az asztalokon mindenki előtt egy úgynevezett „cracker” feküdt, ami az angoloknak ismerős volt, csak nekem nem: egy három részből álló guriga, amit valakivel megragad az ember, kettétörjük, és akinek a kezében marad a középső rész, azé lesz az ott rejtőző apró ajándék. Kaptunk kis nejlonanyagból készült koronákat is, azt a fejünkre tettük, elég röhejesen néztünk ki. Isteni vacsora volt, büféasztalos, annyit ettünk, ami belénk fért. Előételnek rengeteg tengeri finomság, lazac, rák, halak, aztán főételnek különféle sültek, saláták, köretek, egy asztal pedig süteményekkel volt roskadásig tele.

Vacsora után érkezett a Télapó. Pár napja mindannyian húztunk neveket egy kalapból és apró ajándékokat vettünk egymásnak. Ezek mind egy nagy zsákba kerültek, és a csoport legidősebb férfitagja, Raymond személyesítette meg a Mikulást. Vörös sipkát húzott és olyan nyakkendője volt, ami felemelve karácsonyi dalokat játszott.

Sorban előhalászta a kis csomagokat, bemondta a rajtuk levő neveket, aztán mehettünk az ajándékokért. A hölgy utasokat persze előbb a térdére ültette és megkérdezte, jók voltunk-e, no meg puszit is kellett adnunk neki. Óriási nevetések voltak, az étteremben ülő többi vendég is minket bámult, remekül szórakoztunk.

Új-Zéland déli sziget

Jan rettentően izgult, nehogy valakinek ne jusson ajándék, ezért egy név nélküli plusz csomagot rejtett a zsákba. A Télapó így az ajándékok kiosztása után már csak ezt tartotta kezében, és jó hangosan megkérdezte: Van valaki, akinek nem jutott ajándék? Mi csak csöndben ültünk, mert szerencsére mindenki kapott valamit, viszont az egyik nem hozzánk tartozó vendég jelentkezett: Én! Volt nagy nevetés, de azért magunkhoz invitáltuk a duci német hölgyet – aki persze ahhoz is ragaszkodott, hogy a Télapó ölébe ülhessen -, és nekiadtuk a kis csomagot. Én a kihúzott útitárs mellett a szobatársamnak és a két idegenvezetőnek is vettem egy-egy apróságot. Rettentő jól szórakoztunk, ilyen vidám karácsonyom sem volt még.

2003. december 26, péntek

Egész éjjel óriási vihar volt, de szerencsére reggelre elmúlt, és ragyogó kék ég alatt utaztunk. Ma szinte egész nap buszoztunk Queenstown felé, de micsoda tájakon. Átkeltünk az 563 magas Haast hágón és szinte percről percre változott a táj. Alig győztem fotózni a színpompás virágmezőket, havas hegycsúcsokat és az azúrkék tavakat.

Új-Zéland déli sziget

A város előtt pár kilométerre található a Kawarau híd, ahonnan elindult a „bungy jumping” őrület. Itt 43 méter magasból lehet leugrani, de azóta ez már kismiska a többi bungy-helyhez képest. Jelenleg a Nevis Highwire ugrás a csúcstartó, a maga 134 méter magasságával.

Új-Zéland déli sziget

Queenstownban a Melbourne Motor Lodgeban lakunk, remek kilátással a Wakatipu tó mellett fekvő városkára. A két recepciós hölgy nagyon otthon van az itt található ezerféle extrém sportlehetőségekben, így egyből megrohamoztuk őket, hogy eltervezzük a holnapi programot. Holnap ugyanis szabadnap és mindenki úgy pumpálja fel az adrenalin-szintjét, ahogy jólesik. Délelőttre tandem-siklóernyős repülést, délutánra pedig egy kombinált 4W-drive és jethajó túrát foglaltam le. Este egy fantasztikus japán étteremben vacsoráztunk egy páran, nem volt annyira olcsó, mint a többi, de igazán megérte.

2003. december 27, szombat

Féltem egy kicsit a siklóernyőzéstől, de felesleges volt a cidri, mert az erős szél miatt nem indult a program. Így délelőtt csak amolyan öregesen nézelődtem a városban. Felmentem a gondolával a hegytetőre. Egy kicsit sokalltam a 18 dolláros jegyet, így megpróbáltam besunnyogni a sajtóigazolványommal. A jegyszedő közölte, hogy ez ugyan ide nem érvényes, de áruljam már el, honnan jöttem. Mikor megtudta, hogy Magyarországról, lelkendezve mesélte, hogy nemrég olvasott egy könyvet az 56-os forradalomról, ami rettentően tetszett neki. Csak mesélt, mesélt, mögöttem meg lassan kígyózni kezdett a sor. Aztán a fickó levonta a tanulságot, hogy ő márpedig nem hisz a kommunizmusban, hanem elvhű kapitalista, de ezért – ezek szerint az elveivel abszolút ellentétben – ingyen felengedett a gondolára. A hegytetőn elképesztően gyönyörű kilátás nyílt a városra: az azúrkék tó partján csak úgy csillogtak a fehér házak a kora reggeli fényben, az öböl túlpartján pedig a sűrű erdővel borított, hósipkás hegyek magasodtak. A sok szép öböl egy kicsit Rióra emlékeztetett.

Új-Zéland déli sziget

Nézelődtem az üzletekben, vettem a kollégáknak apró báránykákat, aztán gyors ebéd egy thai étteremben, majd indult a túra. A csoport fele erre nevezett be, így többen mentünk, aminek nagyon örültem, kezdem igencsak megszeretni a csapatot. A túraszervező cég, a Dart River Safaris főhadiszállására, Glenorchyba vittek először minket. Ez a pici, alig 200 lakosú városka 47 km-re fekszik Queenstowntól és kedvelt kiindulópontja a környékre vezető túráknak. Átültünk a terepjáró buszba és fantasztikus vidéken hajtottunk keresztül. Számos film, többet között a Gyűrűk Ura sok jelenetét is itt forgatták. Sajnos a sofőrlánynak nem sok érzéke lehet a fotózáshoz, a szebb helyeken áthajtottunk és mindig villanypóznákkal teletűzdelt vagy egyéb szempontból nem fotogén helyen álltunk meg, de egy idő után átvettem a fotó-megállók feletti irányítást.

A buszozás után átszálltunk jethajókba, és ekkor csúnyán eleredt az eső. De ez minket már nem tud elkeseríteni, megszoktuk, sőt, szinte már így szeretjük. A hajóban remek volt a hangulat, alig bírtunk magunkkal. Amikor a kormányos hátrafelé kezdett hajtani, szinte egyszerre kiáltottuk: Backpaddle! Backpaddle! – kenus emlékeinket felidézve. Szegény kormányos csak nézett nagyokat, mintha mind őrültek lennénk.

Új-Zéland déli sziget

2003. december 28, vasárnap

Reggel indulás Doubtful Sound felé. Útközben egy darabig a Wakatipu tó mellett hajtottunk, aminek vízszintje kb. 7 percenként néhány centit emelkedik-süllyed. A tudósok még semmilyen megnyugtató magyarázatot nem találtak erre a furcsa jelenségre. A maorik persze tudják az okát: a tó alatt fekvő sárkány szíve dobog.

Neil ugyancsak elemében volt, a kora reggeli indulástól a délig, amíg hajóra nem szálltunk, folyamatosan mesélt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy tud ennyi információt a fejében tartani, és hogy lehet ennyi témában tájékozott.

Doubtful Sound igazi fjordvidék, melyhez hasonló csak Chilében, Alaszkában, Izlandon, Grönlandon és a névadó Norvégiában van. A környékre sokáig csak az igazán elszánt gyalogos turisták jutottak el, úgy tíz napos sétával. 1959-ben épült meg az út a Manapouri tó és Doubtful Sound között, amelyen a busz a mai, kényelmesebb turistákat szállítja.

Átkeltünk a Manapouri tavon, majd elbuszoztunk a fjordig. Útközben irtó érdekes fákat láttunk, amelyeken annyi moha volt, hogy az csak úgy csüngött a fákról. A fjordhoz érve felszálltunk a 70 fős Fjordland Navigator hajóra, ahol a ma délutánt és a holnap délelőttöt töltjük. Apró, négyfős kabinokban alszunk, két emeletes ágyon, csomagoknak nincs is nagyon hely.

A táj szépsége lélegzetelállító – még így, a már szinte „tartozék” zuhogó esőben is. Ez persze nem csoda, ez a világ egyik legcsapadékosabb vidéke, ahol évente 5 méter felett van a csapadék. Közvetlenül a vízbe omló hegyek, rengeteg vízesés, apró szigetek, dús erdők. Néhány palackorrú delfint is láttunk, egy darabig játékosan úszkáltak a hajó mellett. Lehetőség volt kis egyszemélyes kenukban cirkálni a vidéken, de ezt most kihagytam, nem akartam megint teljesen elázni. Néhány vállalkozóbb szellemű útitárs ezt is bevállalta, legalább jó fotótémát adtak nekem.

Új-Zéland déli sziget

A hajón kifogástalan az ellátás. Beszállás után rögtön teát, süteményeket kaptunk, uzsonnára forró levest, aztán vacsorára minden képzeletet felülmúló fogásokat – még sütiből is remek választék volt. Ha valaki unta volna a látványt, több társasjáték volt a fedélzeten. Este pedig vetítés – stílszerűen egy dokumentumfilm a környékbeli állatokról. Vacsora után Emilievel scrabble-t játszottam, a kedvelt angol szókirakós játékot, és óriási meglepetésre nyertem – egy anyanyelvű ellen! Na jó, egy páran segítettek.

2003. december 29, hétfő

Reggel 7-kor óriási zajjal beindult a hajómotor. Kinyitottam a szemem és már ugrottam is ki az ágyból, egy lendülettel felkapva a fényképezőgépet: ragyogott a nap! A csodálatosan kék ég látványától és az élesen metsző széltől azonnal felébredtem. A fedélzeten kénytelen voltam sálban és kesztyűben fotózni, de témában nem volt hiány.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

Még a reggelizésre is sajnáltam az időt, csak kapkodva magamba gyűrtem néhány falatot. Alig tudtam betelni a látvánnyal – attól függően, hogy érte őket a nap, minden hegy más-más színű volt. Fekete, kék, világosszürke, zöld, arany.

A víz pedig minden eddigi látott kéknél kékebb volt. A fjord fő medréből egy kisebb ágba (Hall Arm) hajóztunk, ahol a kapitány hirtelen leállította a motort. A hangos berregés után valami hihetetlen csend lett. Álltunk a fedélzeten és borsózott a hátunk a gyönyörűségtől. A parton magasodó hegyek és a bárányfelhők tökéletesen tükröződtek a csodálatos kék vízben.

Még az állandóan hangoskodó németeknek is elállt a szavuk és meglett férfiemberek nyeldesték a könnyüket. A digitális fényképezőgépeken készült fotókat később visszanézve alig tudtuk megállapítani, melyik a hegy eredetije és melyik a tükörkép, olyan tökéletes volt a tükröződés. A kapitány a „sound” szó kétféle jelentésével eljátszva következő nevet adta az élménynek: „Sound of Silence”.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

Aztán beindult a hajó és elmúlt a varázslat. Haladtunk tovább és egyre melegebb volt a napsütés. Majd megérkeztünk a kiindulópontra, Deep Cove-hoz és újra buszra szálltunk, majd újra átkeltünk a Manapouri tavon. Itt várt minket a saját buszunk, amivel továbbindultunk, a sziget legdélibb pontjára. Bluffban, a déli sziget legdélebbi városkájában katamaránra szálltunk és átkeltünk Stewart Islandra. Új-Zéland nemcsak az északi és déli szigetből áll, hanem számtalan apróbb szigetből, melyek közül a legnagyobb Stewart Island. Ide viszonylag kevés turista jut el, így egy szinte érintetlen világot ismerhetünk meg. Egyetlen településén 350-400 lakos él, a sziget többi része nemzeti park.

A naplementék olyan csodálatosak, hogy a sziget maori neve Rakiura, azaz Izzó ég földje. A sziget 65 km hosszú és legszélesebb pontján 40 km széles, de alig 20 km út van rajta. Az egész országban csak itt él szabadon a kiwi, nagyon reméljük, hogy látunk egyet majd holnap. A South Sea Hotelben lakunk, közvetlenül a tengerparton. A hotel éttermében a helyi specialitást, a kék tőkehalat vacsoráztunk, nem sajnálták az adagokat. Az eseménydús nap után még ragyogó napsütésben, este 9-kor már alvás volt.

2003. december 30, kedd

Ma is többféle programlehetőség közül lehetett választani. A csoport nagy része Ulva szigetére kirándult, ahol rengeteg madár él, de öten egy kissé nehezebb túrára neveztünk be: átgyalogolni a sziget egyik partjáról a másikra. Dél körül indultunk a hotel melletti postahivatalból, ami egyben a „repülőtér-terminál” is. Itt kellett ugyanis kifizetni a 145 dolláros jegyet, amely magában foglalta a sziget túlsó partjára vivő repülést, valamint a túra végén a vízi-taxival hazautazást. A postáskisasszony beültetett minket a furgonjába és kivitt a kifutópályára, ahova épp akkor érkezett a kis, hétfős gép. Átrepültünk a túlpartra, a Mason öbölbe, majd leszálltunk a homokos tengerparton – ilyen élményem sem volt még, nagyon király érzés.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

A gép visszaindult, mi meg ott maradtunk a tengerparton. A homok tele volt szórva apró kagylókkal és érdekes kövekkel.

Új-Zéland déli sziget

Jól kifotóztunk magunkat, majd nekivágtunk a 16 km-es túrának. A táj ma is rendkívül változatos volt, ez az ország minden nap képes újabb és újabb meglepetést nyújtani. Bozótosban, nádasban, erdőben, lápvidéken jártunk, hol kiépített platón, hol bokáig mocsárban.

Új-Zéland déli sziget

Az erdei részen csodálatos madárcsicsergés fogadott minket és láttam néhány őshonos madarat, pl. a tui-t. Jól kifáradva értem célba, a Freshwater menedékházhoz, ide vártuk a vízi-taxit. Addig is párszor átsétáltam a különleges függőhídon, ami az eddigi legneccesebb ilyen élményem volt – egyszerre csak egy ember léphetett a hídra, és igazán hátborzongató volt, ahogy a rendkívül labilis építmény ingott a folyó felett.

Új-Zéland déli sziget

Aztán visszaértünk a városkába és csatlakoztunk a társasághoz a Church Hill étteremben. Tudtam, hogy ha visszamegyek a hotelbe zuhanyozni, soha nem lesz erőm újra kitenni a lábam a szobából, inkább úgy mentem vacsorázni, ahogy voltam: sárosan, fáradtan, izzadtan. Óriási adag zöldkagylót ettem előételnek, aztán rákot főételnek, majd egy sajttorta is lecsúszott desszert gyanánt – megérdemeltem.

2003. december 31, szerda

Reggel újra átkeltünk a Foveaux szoroson, ahol ezúttal is nagyon nyugodt volt a víz. Így „sajnos” nem tudhattuk meg, milyen is ez a félelmetesen háborgó szoros, amely a legharcedzettebb matrózok gyomrát is fel szokta forgatni. Hosszú vezetés után késő délután érkeztünk meg Dunedinbe. Itt két remek délutáni programunk volt: először az albatrosz kolóniát néztük meg, amely a világon az egyetlen, nem szigeten található kolónia. Ezek a madarak ugyanis a kietlen, szeles, emberektől távol eső helyeken szeretnek tanyát ütni, de valamiért ideszoktak, az Otaro félsziget Taiaroa Head nevű pontjára. Már a 30-as évektől tudósok figyelik a környéket, jelenleg közel 80 tagú a csapat. A munkatársak minden egyes madarat névről ismernek, és pontosan nyomon követik életük minden mozzanatát. A világ legnagyobb, akár 3 méter szárny-fesztávolságú madara naponta akár 500 km-t is tud repülni, és 100 km/óra átlagsebességet is elér.

A madarak szeptember elején érkeznek a félszigetre, és november elején raknak fészket. Az akár fél kilót is elérő tojásokat novemberben tojják, majd a két szülő felváltva ül rajta úgy 11 hetet. Amikor megszületik a madárfióka, a két szülő ismét felváltva eteti 30-40 napig. Miután közel egy évet töltenek a kismadaruk felnevelésével, útra kelnek és egy évre „szabadságra mennek”, majd újra visszatérnek fészket rakni. A január végén – február elején, átlag 350 grammal született kismadár alig három hét alatt közel 2 kg súlyt felszed magára. Szeptemberre teljesen kifejlődik, és ekkor kezdi próbálgatni a szárnyait. Eleinte csak a földön csapdossa őket, nem repül el – amikor aztán egy kedvező szeles napon először a magasba emelkedik, akkor viszont 3-6 évig vissza sem tér, csak járja az útját a tenger felett. Amikor évekkel később visszatér, társat keres magának. Egy évig udvarolgat, ismerkedik, majd párjával fészket raknak. A „házasság” legtöbbször egy életre szól, amely akár 50 évig is eltarthat.

Gyönyörűen repültek a madarak, de én már alig vártam a következő programot, a sárgaszemű pingvinek látogatását. Az ő kolóniájuk egy privát területen fekszik, ahol a gondozók még kis házacskákat is építettek a családoknak. A sárgaszemű pingvinek a világ legritkább pingvinfajtája, alig 5-6 ezer példány él belőlük, kizárólag itt, Új-Zélandon. Átlag 65-70 cm magasak (a császár- és a királypingvinek után a harmadik legnagyobb fajta), súlyuk 5-6 kg között mozog. Maori nevük Hoi-Ho, ahogy az én plüsspingvinemet is hívják, akit természetesen magammal hoztam, hogy meglátogassa testvérkéit.

Új-Zéland déli sziget

A pingvinek minden nap, kora hajnalban kisétálnak a tengerhez, és egész nap ott halászgatnak. Csak ilyenkor, alkonyatkor lehet őket látogatni és most is csak úgy, hogy minél kevésbé zavarjuk őket. Ezért földbe ásott árkokban sétáltunk, csak a fejünk lógott ki a földfelszín felé, ami viszont nagyon jó volt arra, hogy szemmagasságból figyelhessük az állatokat. Egyszer csak az egyik pingvin (Jill, 13 éves) épp a kémlelőnyílásunkhoz jött, és alig pár centire állt tőlem – szemtől szembe. Még levegőt sem mertem venni, annyira csodálatos volt. Ilyen közelről persze a fotózás szóba sem jöhetett, nehogy megijesszük őket, így sajnos fotószempontból közel sem volt akkora az élmény, mint tavaly ilyenkor Argentínában. De azért csodálatos volt látni őket ilyen közelről.

Elég későn értünk vissza a szállodába, siettünk is gyorsan vacsorázni. Nem volt közös kajálás szervezve, így csak kisebb csoportokba verődve próbáltunk így szilveszter estéjén helyet találni magunknak. Este 11 körül találkozott az egész társaság a főtér kocsmájában, ahol elfogyasztottunk pár italt, majd mi is kirajzottunk a helyiekkel a térre. Éjfélkor puszi, ölelgetések, tűzijáték, tánc, ami kell. A városkában idén volt az első tűzijáték a városháza tetejéről – a tapasztalanságot mutatta, hogy az épület teraszán levő növényzet lángba is borult, de a tűzoltók szerencsére hamar eloltották. Néhány szám erejéig mulattunk a helyi, elég gyenge zenekar számaira, aztán nem bírtuk tovább, és hazamentünk aludni. Még felhívtam az otthoniakat, akiknek persze még csak dél volt – hiába, itt köszönt be szinte először az újesztendő.

2004. január 1, csütörtök

Szerencsére nem kellett korán kelni, alhattunk 10-ig. Bepakoltunk a buszba és irány Twizel. Útközben megálltunk a Moeraki szikláknál, melyek igen furcsa alakú kövek: szinte tökéletesen gömb alakúak, mintha óriási teknőspáncélok lennének. Furcsa kinézetük ellenére nem az égből pottyantak ide, kialakulásukra van tudományos magyarázat.

Új-Zéland déli sziget

A közeli parkban pedig színpompás fáklyaliliomok kínáltak remek fotótémát.

Délben hangos kiáltással boldog újévet kívántam az otthoniaknak, az útitársak csatlakoztak a jókívánságaimhoz. Majd egy óra múlva én is hozzájuk, amikor az angoloknak üzentünk. Twizelben a bájos Mountain Chalet Motelsben lakunk, csúcsos, kényelmes faházakban. Mivel nem tudhattuk, újév napján találunk-e nyitva tartó éttermet, inkább vettünk vacsorát egy közértben és a teraszokon rendeztünk pikniket.

2004. január 2, péntek

Ma sem jött össze a gleccserre repülés, pedig már mióta próbáljuk. Amikor jó néhány napja a Cook hegység másik oldalán, még a Fox gleccsernél voltunk, akkor sem volt szerencsénk, az eső miatt nem indultak a helikopterek. Ma ugyan ragyogott a nap, de nagyon erős volt a szél, így egyre kisebb az esély, hogy ez összejöjjön. No sebaj, egy remek túra kárpótolt minket.

A Hooker River Valley túraútvonalon sétáltunk, a Hooker gleccsertóhoz. Remek kilátás nyílt innen a 3,764 méter magas Cook csúcsra, amely a kontinens legmagasabbika. Kora délután érkeztünk meg az ország legjobb fekvésű szállodájába, a Hermitage hotelbe, amelynek napsütötte teraszán múlattuk az időt. Innen pár lépésnyire, a Hegymászó klubban vacsoráztunk, ahol szintén nem lehetett panasz sem az étkekre, sem a lenyűgöző panorámára. De a nap csúcspontja még hátravolt: a hazafelé tartó közel egyórás úton olyan naplementét láttunk, amilyet még sohasem. Percenként változtak az égen a felhők és állandóan meg kellett állnunk fotózni. Volt, amely úgy nézett ki, mint egy repülő csészealj, meg olyan is, mint egy vörös tornádó – igencsak leesett az állunk.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

2004. január 3, szombat

Ma igencsak ránk mosolygott a szerencse: mintha az időjárás elszégyellte volna magát a sok eső miatt és mindent egy nap alatt akart volna bepótolni. 30 fokos hőség és teljes szélcsend – meg sem rezdültek a falevelek. Reggel eszelős tempóban pakoltunk a buszba és irány a helikopterállomás. Szerencsére indultak a gépek, és 11-en egyből bevállaltuk a leghosszabb (igaz, legdrágább), 45 perces repülést. A helyezkedéssel is szerencsém volt, előre, a pilóta mellé kerültem, így legjobb pozícióba a fotózáshoz. Felemelkedtünk a hatfős kis géppel és megindultunk a havas hegycsúcsok felé.

Új-Zéland déli szigetÚj-Zéland déli sziget

Láttuk a Tasman gleccsert, a Cook csúcsát (kis felhősipkával a tetején), majd a másik oldalon a Fox és a Franz Jozef gleccsereket. Útközben leszálltunk egy havas hegycsúcsra – annyira furcsa volt, hogy tűző napsütésben, 30 fokban indultunk el és pár perc múlva bokáig álltunk a hóban. Egész közel repültünk a hegyekhez, és másfél tekercs filmet előttem. Még a pilóta is egészen fel volt dobva, állítólag hónapok óta nem volt ilyen tiszta idő – Jen mondta, hogy mi voltunk az első csoport, amely a hegység mindkét oldalára eljutott a helikopterrel, a legtöbben nem tudtak a szél miatt átkelni a völgyön. Mire visszaértünk az állomásra, fel is támadt a szél, és az utánunk levő csoportokat már nem indították útnak. Csak az én utazóangyalkám remekelt ismét.

Új-Zéland déli sziget

Új-Zéland déli sziget

A nap további részében visszatértünk Christchurcbe. Útközben még megálltunk a Jó Pásztor Templomnál, amelyet úgy építettek, hogy ablakából tökéletes kilátás nyíljon egy tóra. Rengeteg nagy turistabusz jár ide, nem is maradtunk sokáig. A búcsúvacsorát a Fiji étteremben tartottuk. Itt „teppanyaki” vacsora volt, azaz a fogások előttünk, a forró vaslapokon készültek. Nemcsak finom, hanem rendkívül látványos is volt, óriási lángcsóvákkal, virtuóz szakácsokkal. Majd átmentünk a hotel melletti sörkertbe és hajnalig iszogattunk, egy kicsit be is csípett a csapat.

2004. január 4, vasárnap

Ma csak lézengtem egész nap, nem találtam a helyem. A csoport nagy része ma indult el, én még maradok egy éjszakát, csak holnapra kaptam jegyet. Elbúcsúztam tőlük és majd megszakadt a szívem, úgy megszerettem őket. Délután kimentem egy közeli vadasparkba, újra megnéztem a kiwimadarat és ott is volt kis maori műsor, készült pár újabb kocka a táncosokról. Egy japán étteremben vacsoráztam, de ott is csak szomorkodtam egész este, hiányoztak a többiek.

2004. január 5, hétfő

Ma reggel útnak indult Jan és Neil, egy újabb csapattal. Hoi-Hot magamhoz szorítva kuporogtam egy padon, néztem őket, ahogy bepakoltak a buszba és nagyon irigyeltem őket, hogy még előttük van az egész hónapnyi utazás. Nem is próbáltam visszafogni a könnyeimet, csak pityeregtem. Jan és Neil nagy szeretettel ölelgettek és még kis búcsúajándékot is kaptam tőlük – nemcsak én éreztem, hogy rendkívül közel kerültem hozzájuk, de ők is talán jobban megszerettek, mint az átlagos kuncsaftjaikat. Tegnap bevallottam nekik, mennyire szeretném őket nagynéninek és nagybácsinak örökbefogadni és így is írták alá a képeslapot, amit nekem vettek: Aunt Jen és Uncle Neil.

Új-Zéland déli sziget

Kibuszoztam a reptérre, becsekkoltam és még volt két órám indulásig. Elsétáltam a reptér közelében fekvő Antarktisz központba, ahol jó kis kiállítás van erről a földrészről, no meg az ott élő pingvinekről. Ki lehetett próbálni egy igazi antarktiszi vihart is – egy teremben mínusz 5 fok volt, de a befújt 25 km/órás szél mellett ezt mínusz 18-nak érezhettük. Kis ízelítő, hogy mi vár otthon.

A repülőút hazafele még hosszabb volt, hiszen most még először visszarepültem Aucklandba. Aztán Sydney, majd Kuala Lumpur, Bécs és Budapest. Jó másfél nap, volt időm kiolvasni néhány magazint és egy könyvet – azt, ami itt jelent meg az 56-os forradalomról, és amiről a christchurchi gondola-jegyárus mesélt. A reptéri könyvesboltban láttam, kíváncsiságból meg is vettem, érdekes volt. Aztán leszálltunk Ferihegyen és mellbevágó volt a hideg. Örültem persze, hogy itthon vagyok, de az biztos, hogy ez volt a legszebb utazásom. Az első ország, ahonnan sírdogálva indultam haza és a legkedvesebb idegenvezetők, akikkel valaha találkoztam. Remélem, még újra látom őket – Új-Zélandon vagy a világ egy másik pontján.

Ez a régi útinapló két részben, a teljes országot felölelő túráról, 2003-ból:

Új-Zéland, két hetes túra az északi szigeten

Új-Zéland, két hetes túra a déli szigeten

Egy frissebb, 2017-es utazásról szóló írások:

Új-Zéland 4/1 – Hogy kerültem ide?

Új-Zéland 4/2 – Auckland csodás tengerpartjai

Új-Zéland 4/3 – Cathedral Cove és Hobbitfalva

Új-Zéland 4/4 – Geotermikus mezők, jetboat és iszapfürdő