Világító bogarak a Waimoto barlangban, gejzírek Rotorua mellett, maori est, Waimangu vulkanikus völgy, Tongariro Crossing, négynapos kenutúra az esőerdőben – és bónuszként egy Robbie Williams koncert. Két hét Új-Zéland északi szigetén.
2003. december 6, szombat
Itt ülök a világ legtávolabbi csücskében. Három napja ugyanazt a pólót viselem, mivel a csomagom elveszett, de történhet ilyenkor bármi – amikor úton vagyok, nem lehet levarázsolni a mosolyt az arcomról.
Az egész tortúra még a budapesti indulással kezdődött. Új-Zélandra tartván először Bécs felé indultam, de a köd miatt jó másfél órás késéssel indult a gép. Így jóval a Sydneybe tartó csatlakozás tervezett indulása után érkeztünk Bécsbe, de szerencsére az a gép is késett, így még épp elcsíptem. A csomagok átpakolására viszont nem maradt idő, azok Bécsben rekedtek. Kuala Lumpurban szálltunk le tankolni, addig 12 órát repültünk, onnan további nyolcat és még akkor is csak Sydneyben voltunk – innen újabb négy óra Auckland. A hosszú repülés szerencsére elég könnyen telt, egyrészt minden ülés támlájában volt képernyő és 5 film, no meg számtalan számítógépes játék közül lehetett választani, másrészt sikerült egy üres soron elnyúlva aludni.
Aucklandban a Central Backpackersben töltök két éjszakát, amíg megjön a csoport. Elsőre rögtön 12 órát aludtam, csak késő délután tértem magamhoz. Nézelődtem a városban és egy buszon ülve a sofőr mögött a következő feliratra lettem figyelmes: December 6-án este 7-ig különjáratok indulnak a Robbie Williams koncertre. Hoppá, ez ma van, esett le a tantusz és siettem a buszpályaudvarra. Ugyan elmúlt már 7 óra, de még ment egy busz, gyorsan felpattantam. Nem tudtam, merre megyünk, lesz-e jegy, de nagyon lelkes voltam, hiszen alig egy hónapja láttam a fiatalembert Budapesten és szenzációs volt a koncert. Óriási szerencsémre volt még jegy, és ráadásul a legolcsóbb kategória. A hab a tortán az elő-zenekar, a Duran Duran volt, aztán jött Robbie. Azt hiszem, ez életben nem felejtem el ezt a koncertet – jetlaggel küszködve, koszosan, alig térve magamhoz még a hosszú repülőúttól, decemberben egy forró nyáréjszakán szabadtéri stadionban tombolva.
2003. december 7, vasárnap
Meglett a csomagom és a csoport is előkerült, úgyhogy minden sínen van. Az egyhónapos túra az angol Explore szervezésében megy, de egy helyi cég, az Antipodean Explorer alvállalkozásában. 22-en vagyunk a csoportban, pont fele férfi, fele nő. 5-5 szóló nő és férfi, a többiek párban, és a két idegenvezető is egy 50-55 körüli házaspár. Egy 30 körüli kedves angol lány lett a szobatársam. Reggel, miután kijelentkeztem a szállóból, kibuszoztam a reptérre, mert akkor még sehol nem volt a csomag, mint kiderült, elromlott a számítógépes rendszerük és teljes volt a káosz. Még jó, hogy kimentem, így megtaláltam a táskám, különben várhattam volna napokig, mire házhoz szállítják. Egy 56-os disszidens volt az ügyintéző, rögtön kiszúrtam a névjegyét (Hegedűs), beszélgettünk kicsit, aztán kaptam 150 dollárt a légitársaságtól a kellemetlenségért – így a koncertjegy ára máris megtérült.
Tele van a város jó kis olcsó ázsiai éttermekkel, így reggelire, ebédre és vacsorára is sushit ettem, úgyis elvonási tüneteim vannak a japán utazás óta. Délután volt egy kis eligazítás, majd egy rövid séta a városban, első látásra biztató az idegenvezető, Neil, rengeteget magyaráz. Szerintem botanikus lehet, vagy az akart lenni gyerekkorában, mert minden fánál meg-meg állunk és élvezettel mesél róluk.
2003. december 8, hétfő
Megjött a busz, és nekivágtunk. Megnyugodtam: a két idegenvezetőnk, Jan és Neil elképesztő jó fejek, imádom a humorukat.
Első állomásunk egy kiwi-ház volt Otorohangában, ahol e kihalófajban levő madárfajt mesterségesen igyekeznek szaporítani. Mivel nincs sok esélyünk szabadban látni kiwit, legalább így üvegfalon keresztül néztük meg, érdekes egy madárka. Naponta 18 órát alszanak, most is csak kettő volt ébren. Egy kifejlett példány jó hatkilós, repülni persze nem tudnak, csak a földet túrják folyamatosan a hosszú csőrükkel. A legérdekesebb azonban egy röntgenfelvétel volt egy terhes kiwileányzóról – valami egészen hihetetlen, milyen óriási tojásuk van a madár méretéhez képest, alig fért el az anyukában a tojás.
Könnyű ebéd után továbbutaztunk, közben sok érdekeset hallottunk. A legkülönösebb számomra az volt, hogy Új-Zélandon néhány nagyváros kivételével sehol nincs vezetékes víz, hanem minden háztartás az esővizet gyűjti háztartási célokra. Ugyancsak természetet kímélő módszereik vannak a hulladékgyűjtésre, ami az egész országban szelektív módon zajlik. Kis, öntudatos, természetszerető népség.
Délután megérkeztünk Waimotóba, ami az új-zélandi világító lárváktól, amolyan helyi szentjánosbogaraktól hemzsegő barlangjairól híres. Lehetőség volt úgynevezett blackwater rafting-ra a barlangokban, de mivel jó előre figyelmeztettek, hogy jéghideg a víz, ezt inkább kihagytam. A csoport többi gyávájával együtt csak egy biztonságos ladikban merészkedtünk be a barlangba, ahol felejthetetlen látványt nyújtott a több ezer fénylő bogár. Mintha csillagokkal sűrűn teleszórt eget néznénk, csak ámultunk meg bámultunk.
2003. december 9, kedd
Megint jó sokat aludtam, de rám fér a pihenés, aztán kiadós reggeli után indultunk tovább. Délelőtt egy igen kommersz programon kellett túlesni, ez az Agrodome meglátogatása volt. Kifejezetten turisták számára találták ezt ki, afféle birkabemutató. Új-Zélandon a 4 millió lakosra kb. 44 millió juh jut, kisbirkák születése idején ez akár 60 millió is lehet. A leggyakoribb 19 fajtát vonultatták nekünk fel, és egy srác elmagyarázta, mi köztük a különbség, melyiket miért tartják, mit szeretnek, stb. Aztán megnézhettük, hogy kell birkát nyírni, és megsimogathattunk néhány picit.
Délután Whakarewarewa falut látogattuk meg, ahol pár régi maori építmény áll, majd a Rotorua környéki gejzírekhez hajtottunk. Itt tör ki 20-30 méter magasba az ország legnagyobb gejzíre, a Pohutu. Elég büdös volt a környéken, de a bugyogó gejzírek látványa miatt szívesen elviseltük.
A szállodában kellemes meglepetés várt, remek kis úszómedence a kertben. Nem is kellett sok biztatás, belevetettük magunkat és óriási vízilabdacsatát vívtunk.
Este egy maori műsoros estre mentünk. Ilyen sok helyen van az országban, de itt a legnagyobb, legprofibb. Nyilván turistás, de azért mégiscsak kap az ember egy kis betekintést az őslakosok szokásaiba. A műsoros est koncerttel és vacsorával 75 új-zélandi dollár (kb. 50 USD). Busszal jött értünk a szervezőcsapat és elvittek a várostól kb. 15 km-re fekvő Tamaki maori faluba. Útközben megtanultuk a maori üdvözlést (az orrunkat kell egymáshoz érinteni), megválasztottuk a törzsfőnökünket és megtanultuk a fontosabb illemszabályokat. Ahogy megérkeztünk, a vendéglátó maori törzs egy harcost küldött elénk, aki csúnya grimaszokkal és ijesztő tánccal próbált minket megfélemlíteni. Miután nem ijedtünk meg, a békekötés jeleként egy fegyvert jelképező gallyat dobott elénk, amit a mi törzsfőnökünk elfogadott és megtörténhetett a maori puszi. Beléphettünk a faluba, ahol a kis kunyhók előtt tetovált, népviseletbe öltözött maori legények és leányok mutattak be táncokat, játékokat. Majd betereltek minket egy nagyobb helységbe, ahol egy komolyabb ének-, és táncbemutató volt, nagyon élveztem, leszámítva, hogy iszonyú álmos voltam. De muszáj volt nyitva tartani a szemem, csukott szemmel ugyanis nem tudok fotózni.
A műsor után kezdődött a hangi, azaz a maori vacsora. Minden fogást földbe vágott üregekben, forró köveken készítettek el, jó 3-4 órán keresztül. Először megáldottuk az ételt, majd kezdődhetett a lakoma. Többféle húst, krumplit, és valami kását ettünk, majd remek édességeket, ez utóbbiak hagyományos módon készültek. Degeszre ettük magunkat, majd buszozás vissza a hotelbe. A sofőrünk egy teljesen lökött manus volt, aki állandóan azt hangoztatta, hogy nem egy buszban ülünk, hanem egy kenuban (maori nyelven „waka”), hiszen az a hagyományos maori közlekedési eszköz. Egyszer meg is jegyezte, hogy a sekély vízben megfeneklett a kenunk, ezért össze kellett kapaszkodnunk és ritmusra ringatni a hajót, hogy kimozduljunk a homokos talajról – ha valaki kívülről látta a buszunkat, biztos nem tudta mire vélni a himbálózását….
2003. december 10, szerda
Alig egyórás utazás után a Waimangu vulkanikus völgybe érkeztünk, ahol valami álomszép sétát tettünk – és még inkább az lett volna, ha nem zuhog folyamatosan az eső. Különleges, szinte holdbéli tájon jártunk, vulkanikus hegyek, gőzölgő gejzírek, fortyogó mocsártavak, mohával belepett ágas-bogas fák között. Valami elképesztő volt a szín-kavalkád és a szívem szakadt meg, hogy a folyamatosan zuhogó eső miatt alig tudtam fotózni.
Ez egyébként az egyetlen ilyen jellegű völgy, melynek létrejöttét napra pontosan tudja a tudomány, ugyanis feljegyezték, hogy a Warawera vulkán 1886. június 10-én tört ki, létrehozva ezt a furcsa tájat. Elértük a Rotomahana tavat, mely a vulkánkitörés hatására az eredeti méretének húszsorosára növekedett. Itt hajóra szálltunk, de az égiek nem kegyelmeztek, továbbra is mintha dézsából öntötték volna az esőt. Dél körül ért véget a kis túránk, óriási adag gombalevessel igyekeztünk felmelegedni, és remek répatortával vigasztalódni.
Ebéd után újra ki az esőbe, ezúttal a Craters of the Moon nevű vidékre. Ez is hasonló elvarázsolt táj, fortyogó gejzírekkel, furcsa, különös szagú gőzfelhőkkel és szivárványszínű kőzetekkel. Még megálltunk pár percre a Huka vízesésnél, majd megérkeztünk a szálláshelyre, a Taupo tó közelében található Chelmswood Manor motelbe. A Taupo tó az ország legnagyobb tava, szintén vulkánkitöréssel jött létre, úgy 25 ezer évvel ezelőtt. Ugyancsak itt történt a mai történelem legnagyobb vulkánkitörése, időszámításunk előtt 181-ben. Ennek hatását (sötét ég, furcsa napjelenségek) még Kínában, illetve a római birodalomban is észlelték. Még szerencse – tette hozzá Neil -, hogy Új-Zéland ekkor még lakatlan terület volt, hiszen mindenki elpusztult volna. Ma a Taupo tó vidéke csendes, nyugodt környék, ahol csak az extrém sportok jelentenek némi izgalmat.
2003. december 11, csütörtök
Végre száraz időre ébredtünk, így már reggel 7-kor kipattantam az ágyból. Délelőtt szabadprogram volt és már hajnal óta az járt félálomban az eszemben, hogy ha nem esik az eső, vissza kellene menni a tegnap délutáni séta helyszínére és rendes fotókat készíteni.
A Craters of the Moon ugyanis csak pár kilométernyire volt a szállásunktól és nagyon visszahúzott a szívem. Hívtam egy taxit, megalkudtam az árban és a csajszi kitett a holdbéli tájon, mondván, majd egy óra múlva értem jött. Ott álltam egyedül és csak akkor jöttem rá, milyen misztikus is így kora reggel, turisták nélkül ez a táj.
Egyedül voltam a hajnali párában, a sok gőzfelhő és forrongó gejzírek között. A kicsit félelmetes sistergést és bugyborékolást a madarak vidám csiripelése oldotta. Annyira nyugodt volt a táj, még néhány nyuszi is átfutott előttem az úton. Körbesétáltam a területet, majd időben megjött értem a taxislány és visszavitt a városba.
Az idegenvezetők javasolták, szerezzünk be néhány filléres holmit a helyi „Warehouse” nagyáruházban a kenutúrára – szandált, nagy karimájú kalapot. Valóban nem volt drága, úgy 3 USD egy vízitúrára tökéletesen megfelelő cipőféleség. A vásárlás után gyors ebéd, Internetezés haza, majd indulás.
Körbebuszoztuk a tavat, majd egy kis túrát tettünk a Rotopounamu tóhoz egy esőerdőn keresztül. Este hangulatos faházakban, a Skotel Motelben szálltunk meg. Holnap több programlehetőség van, a legkeményebb a Tongariro Crossing nevű túra, de van néhány kisebb, könnyebb sétalehetőség. Emlékszem, még az argentínai utazáson volt egy világlátott nő, aki rengeteg országban túrázott, de nem győzött lelkendezni, hogy szerinte a Tongariro Crossing a világ legszebb egynapos túrája. Azóta fájt erre a fogam, így jelentkeztem a holnapi csoportba, de majd az időjáráson múlik, indulhat-e a csapat. A 22 fős csoportból csak nyolcan vállaltuk be, a többiek a kisebb sétákra mennek.
2003. december 12, péntek
Alig aludtam. Az erős szélben recsegtek-ropogtak a fából készült falak, nagyon meleg volt és a túra járt az eszemben. Igazán nem is tudom, mitől féltem inkább: attól, hogy indítják, vagy attól, hogy nem. De eljött a reggel, ragyogó kék éggel, így nem volt kérdés, menni „kellett”. A túra hossza nem vészes, kb. 18 km, de a nagy szintkülönbség miatt minimum 7-8 óra. Végig meredek vulkanikus vidéken vezetett az út, és rendkívül változatos időjárási körülmények között. Az első 1-1.5 órás szakasz csak amolyan könnyű bemelegítés volt a Mangatepopo völgyben. Innen egy igencsak meredek mászás következett a Déli kráterhez, ekkor már mindenkiről patakokban folyt a víz. Szusszantunk egyet, aztán újabb egyórás kemény emelkedő a Vörös kráterig, köveken felkapaszkodva, lihegve, de boldogan – a látvány fantasztikus volt.
Néha ugyan az orrunkig se láttunk, de időnként kitisztult a köd és akkor szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek. Egyre hidegebb volt, felvettük a polárdzsekit és az orkánkabátot, de legalább nem esett az eső. A Vörös kráter volt a túra legmagasabb pontja, 1886 méter, innen egy félórás gyaloglásra voltak az Emerald tavak, ami miatt leginkább nekivágtam. Fantasztikus fotókat láttam erről a két tóról, és „élőben” sem okoztak csalódást.
Elmajszoltuk a szendvicseket, majd megindultunk lefelé. Úgy félúton, a Ketetahi menedékháznál már tűzött a nap, pólóban, mezítláb napoztunk, majd az utolsó szakasz következett. Először rengeteg lépcsőn kellett lefelé lépdelni, majd egy erdőn keresztül mentünk. Ekkor hirtelen eltűnt a nap és óriási vihar kerekedett, bőrig ázott mindenki az orkánkabátok ellenére. Ilyen eső ellen már nincs védelem. A túra végén várt minket a csoport többi tagja, majd a szállásra hajtottunk. A vacsorát kihagytam, inkább a szálloda forró vizes medencéjében áztattam megfáradt tagjaimat, és 9-kor már pizsamaosztás volt. Kimerültem, de végtelenül boldogan aludtam el.
2003. december 13, szombat
Megkezdődött a négynapos kenuzás a Whanganui folyón – egyelőre zuhogó esőben, de mégis imádjuk. Reggel ugyan kicsit elkeseredve néztük az esőt, el nem tudtuk képzelni, milyen lesz így evezni, de túl lehet élni. A szállodából jó másfél órás út vezetett Whakahoroba, ahol beszálltunk a kis kétfős kenukba. Neil csinálta a beosztást és engem magához osztott, aminek persze nagyon örültem, hiszen nagyon bírom.
Szobatársam, Emilie is szerencsés volt, ő az egyik vízitúra-vezetővel lesz egy hajóban. Három fiatal vezetőnk van, ők dolgoznak annál a cégnél, amely ezt a programot szervezi, adja a kenukat, vezetőket, stb. és ők fognak kimenteni minket, ha beborulunk a vízbe. A cuccok nagy részét a buszon hagytuk, csak pár napra való holmit vittünk magunkkal légmentesen záródó hordókban. Ugyancsak a kenukba kerültek a sátrak, élelem, minden, ami az elkövetkező négy napra kell és nekivágtunk.
Nagyon nem kell erőlködni, viszonylag magas a vízállás és a folyó irányába megyünk. Azért figyelni kell, különösen a kicsit örvénylő szakaszoknál. A táj gyönyörű, hiszen a folyó két partján sűrű erdőkkel borított hegyek magasodnak és a rengeteg csapadék miatt több tucat vízesést láttunk.
Ebédidőben kikötöttünk, kaptunk szendvicseket, aztán eveztünk tovább. Neil nagyon biztosan kormányoz hátul, és rengeteget mesél, remek dolgom van. A csoport egyetlen nyafogós tagja, Heather nehezen viselte, hogy nem került egy hajóba valamelyik vezetővel, többször szóvá is tette, de elengedtünk a fülünk mellett. Délután elég nehéz volt felgyalogolni a hegyoldalban kialakított sátorhelyekhez, mivel nagyon agyagos a talaj, rendkívül csúszós és persze fel kell cipelni a hordókban levő cuccokat is.
Mindezt ráadásul esőben – ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy nyaralás helyett véletlenül egy vasember-túrára fizetett-e be. De persze minden pillanatát élvezem az utazásnak, bármily megerőltető is. Este remek vacsorát főzött a három ifjú túravezető, még édesség is volt. Felvertük a sátrakat, jutott nekem külön, így legalább jobban alszom.
2003. december 14, vasárnap
Nem elég, hogy egész éjjel esett és csak úgy kopogott az eső a sátramon, kiderült, hogy pont egy dombra feküdtem, így végig „U” alakban kellett aludnom. A jobb kezem meg rettentően sajgott, pedig nem éreztem napközben, hogy különösen megerőltetném. De úgy látszik, olyan izmokat dolgoztattunk meg, amiket nem szoktam használni. A zuhogó eső ellenére töretlen volt a jókedv reggel, különösen amikor megláttuk, hogy palacsintát kapunk reggelire. Ma is könyörtelen volt az idő, jól el is áztunk. Különösen két hajó legénysége, akik még be is borultak a folyóba.
Délben egy kis menedékháznál kötöttünk ki, ahol volt egy kályha, be is fűtöttünk azon nyomban és szárítkozni próbáltunk mindannyian az apró tűzhely körül. Elég szánalmas látványt nyújthattunk. De persze egy cseppet sem bántam, hogy itt vagyok, hiszen a zöld ezerféle árnyalatában pompázó erdőket láttunk, vadkecskéket, sok-sok vízesést, sőt, időnként apró sárga virágokkal teleszórt partszakaszt. Érintetlen őserdőn haladtunk át, és az esőerdő már csak attól ilyen szép, hogy sokat esik.
Neilről kiderült, hogy bejárta szinte az egész világot. Új-Zélandon született, de már fiatalon világgá ment és évekig csavargott több kontinensen. Amikor elfogyott a pénze, dolgozott egy kicsit, aztán utazott tovább. Angliában csatlakozott egy túraszervező céghez, akiknek sokáig vezette a Londonból Ázsiába tartó három hónapos túráit. Aztán úgy 20 évvel ezelőtt találkozott a feleségével, akivel itt telepedtek le. Létrehozták a saját cégüket és kidolgozták ezt a túrát az Explore számára. Azóta ezt csinálják, és bár már vagy 50 csoportot vittek végig az országon, még mindig imádják a munkájukat. És valóban, a fáradtság, kiégés legapróbb jelét sem látjuk rajtuk.
Amikor késő délután elértük az aznapi kempingezésre kijelölt partszakaszt, hirtelen kiragyogott a nap. Villámsebesen felvertük a sátrakat, hadd száradjanak, csak azután váltottunk mi is tiszta ruhát és kezdtünk a vacsorakészítéshez. A kemping persze nem egy komolyan kiépített valami, csak egy kis tisztás fabudival, esővízgyűjtő tartállyal és egy kis fatákolmánnyal, amely alatt pár ember el tudja készíteni a vacsorát. A csoport többi része a fák közé kifeszített ponyva alatt üldögélt, apró kempingszékeken. Le a kalappal a három fiatal előtt, újra sütöttek édességet is ilyen mostoha körülmények között.
2003. december 15, hétfő
Reggel valami nagyon furcsa volt – nem esett az eső. Főtt zabkását reggeliztünk, aminek ugyan semmi íze nem volt, de meleg volt és tápláló, majd újra kenukba szálltunk. Ma is jó 20 km-t eveztünk, végig jó időben, délután még a nap is kiragyogott.
Ebédszünetben egy kis sétát tettünk a „semmibe vezető hídhoz”. Ezt a masszív kőhidat jó régen építették az erdő közepén található völgybe, amikor még farmokat terveztek kialakítani ezen a vidéken. A tervekből végül nem lett semmi, maga az út sem épült meg, így most egy gyalogösvény végén áll a híd, amely a völgy túloldalán a semmibe, a sűrű esőerdőbe vezet. Nagyon fel voltunk dobva egész nap a napsütéstől, az egyik kenu legénysége még dalra is fakadt délután. A borulást ma sem úsztuk meg, egy páros ma is belepottyant a jéghideg vízbe. Neillel továbbra is remekül megvagyunk, folyamatosan beszélgetünk, rengeteg közös témánk van, és nagyon egy húron pendülünk.
Kora délután megérkeztünk a turistaházba, ezúttal ágyakban fogunk aludni, sőt, zuhanyozó is van. A Bridge to Nowhere Lodge fantasztikus helyen áll, a folyótól pár lépésnyire, fantasztikus panorámával.
A három folyami vezetőnk ismét fantasztikus vacsorát készített, két óriási torta volt a meglepetés. A turistaház tulajdonosa imádja az állatokat, van a háznál két gyönyörű kutya, egy édes macsek és egy oposszum is, persze ez utóbbit babusgattuk egész este. A mamája elpusztult, úgy találták árván az erdőben, és itt nevelgetik. Imádja a zellert, de a kedvence a sör, ebből azért csak módjával adtunk neki. Nancynek hívják és az édes kis dög egész este összevissza szaladgált a nagy nappaliban. Amikor egy pillanatra nem figyeltünk, felmászott a karácsonyfára, leszakított pár díszt, majd a függönyt is szétcincálta. De azért imádtuk.
2003. december 16, kedd
Szerencsére ma sem esett, bár elég hűvös volt. A 86 km-es túránk utolsó szakaszát tettük meg, borulás nélkül. Egyszer majdnem minket is utolért a végzet, Neil kicsit elbámészkodott és bekerültünk egy örvénybe. Teljesen elvesztettük az irányítást a kenu felett, nekicsapódtunk egy sziklának, majd farral lefelé kezdett minket sodorni az ár, nem tudtunk megfordulni. Teljesen pánikba estem, nem magam miatt, hiszen én túlélek egy kis úszkálást, de a fényképezőgépet féltettem. Bár csak a kis automata volt nálam, de azért azt is. Szerencsére nem borultunk fel, de igencsak hevesen vert a szívem.
Kora délután kikötöttünk, egymás nyakába borultunk kenutársammal, hogy milyen ügyesen túléltük a túrát, aztán másfél óra buszozás a Peaks Hotelbe. Egyből bevetettem magam a jacuzziba, az erős forró vízsugárral masszíroztattam a vállam. Furcsa volt visszatérni a civilizációba és meghallgatni a híreket – megtudtunk például, hogy két napja elfogták Szaddam Husszeint. Remek, kifejezetten gourmet vacsoránk volt, lazacot és különleges thai ételeket ettünk a városka nagyszerű kiskocsmájában. A három ifjú vízitúra-vezetőt is vendégül láttuk, mielőtt elbúcsúztunk tőlük.
2003. december 17, szerda
Isteni jót aludtam, meleg szobában, remek ágyban, alig akartam felkelni. Wellington felé buszoztunk, és Neil egyéni rekordját megdöntve folyamatosan másfél órát mesélt a mikrofonba az országot elsőként felfedező európai utazókról. Elképesztő, hogy mennyi könyvet olvashatott, és főleg az, hogy mennyi évszámra, névre, adatra emlékszik. Amikor megállunk útközben ebédelni vagy csak nyújtózkodni, ő már elő is kap egy könyvet, belebújik és láthatólag imád olvasni. Élő bizonyíték arra, hogy nem csak iskolában lehet kiművelt az ember, hiszen minden témához hozzá tud szólni, és mindenről van véleménye.
Úgy délután 2 körül érkeztünk meg a fővárosba, délután szabadprogram volt. Megnéztem a város leghíresebb múzeumát, a Te Papa gyűjteményt, ahol remek anyag van a maorikról. A vetítőteremben épp a Whanganui folyóról mutattak egy kisfilmet maori zene-kísérettel, és egészen furcsa érzésem volt – már most nosztalgikus hangulatba kerültem, pedig még itt vagyok és még az út fele hátravan. De ez a négy nap a folyón életre szóló élmény lesz, az már biztos.
Felmentem a kis fogaskerekűvel a város melletti hegytetőre, ahonnan remek panoráma tárul az öbölre, és a botanikus kerten keresztül visszasétáltam a városba. Az utolsó napunk volt ez az északi szigeten – holnap irány a déli rész!
Ez a régi útinapló két részben, a teljes országot felölelő túráról, 2003-ból:
Új-Zéland, két hetes túra az északi szigeten
Új-Zéland, két hetes túra a déli szigeten
Egy frissebb, 2017-es utazásról szóló írások:
Új-Zéland 4/1 – Hogy kerültem ide?
Új-Zéland 4/2 – Auckland csodás tengerpartjai
Új-Zéland 4/3 – Cathedral Cove és Hobbitfalva
Új-Zéland 4/4 – Geotermikus mezők, jetboat és iszapfürdő